Vidráinkról a nemzetközi vidranapon 2015. május 27.
A természetvédelemmel foglalkozók naptárában május 27-e nemzetközi vidranapként (International Otter Awareness Day) szerepel, habár a magyarországi szakemberek tudják, hogy ez a nap Lázár Kálmán születésének évfordulójáról is nevezetes. A vidrákkal kapcsolatos világnap ötlete a Nemzetközi Vidravédelmi Alaptól (International Otter Survival Fund) ered, de minden más olyan szervezet csatlakozik hozzá, amely a vidravédelmet fontosnak tartja.
Földünkön tizenhárom különböző vidrafaj fordul elő, s több közülük veszélyeztetett, vagy legalábbis sebezhető fajnak számít. A fenyegetettség oka egyrészt a természetes élőhelyek pusztulása, másrészt pedig sok faj megritkulásához a prémvadászat is hozzájárult. Szerencsére a szóban forgó fajok ma már élőhelyük nagy részén természetvédelmi oltalom alatt állnak, ám a természetvédelmi szakembereknek jelenleg is sok munkát ad a vidrák védelme.
Ausztrálián és persze az Antarktiszon kívül valamennyi kontinensen élnek vidrák őshonos állatokként, s bár a többségük az édesvizek lakója, a tengeri vidra (Enhydra lutris) éppenséggel a Csendes-óceán Kamcsatkához és az Aleuták szigetívéhez közel eső vizeit kedveli, a parti vidra (Lontra felina) pedig Peru, Chile és Argentína partvidéke mentén hullámzó vizekben él.
Magyarországon az eurázsiai vidra (Lutra lutra) őshonos, s bár sok magyar ember egész életében nem találkozik vadon élő vidrával (a terepen dolgozó kutatók már inkább, de még ők is inkább a lábnyomok és a táplálékmaradványok alapján tudják megbecsülni a vidraállomány nagyságát), európai viszonylatban a hazai vidraállomány igen jelentősnek számít. Ezért is szokták mondani a szakemberek, hogy Magyarország vidra nagyhatalom, noha ez a megfogalmazás – ahogy ezt Kőhalmi Zoltán humorista is bizonyította – okot adhat némi viccelődésre.
Egyébként kevés nép mondhatja el magáról, hogy nemzeti nyelvű szépirodalmának egyik népszerű, sok ember számára ismerős kötete épp egy vidra történetét meséli el. Mi magyarok azonban ilyenek vagyunk, hiszen Fekete István Lutra című, 1955-ben megjelent regényén nemzedékek nőttek fel.
Napjainkban több fontos tudományos műhely is foglalkozik a hazai vidraállomány kutatásával. Az elmúlt években, évtizedekben a legtöbbet a Kaposvári Egyetem, a Szent István Egyetem, illetve az Alapítvány a Vidrákért égisze alatt folyó kutatások nyomán bővültek a magyarországi vidranépességgel kapcsolatos ismereteink. A vidrák védelmében kifejtett munkásság terén pedig a más említett alapítvány mellett a Somogy Természetvédelmi Szervezetet érdemes kiemelni, amely Petesmalmon egy vidraparkot is működtet.
A Fővárosi Állat- és Növénykert csaknem másfél évszázada foglalkozik vidrákkal. A hazánkban honos eurázsiai vidrát már a megnyitás évében, 1866-ban bemutattuk, sőt, a két világháború közötti időszakban vidráink már rendszeresen szaporodtak is. A rendszerváltoztatás után a vidrák bemutatása mellett egyre inkább előtérbe került a vidravédelem is, így Állatkertünk – az Alapítvány a Vidrákért, valamint a Somogy Természetvédelmi Szervezet munkatársaival együttműködve – maga is részt vett a vidrák kutatásában és védelmében, sőt, a 2000-ben történt tiszai ciánszennyezés idején gyakran lehetett látni az Állatkert kisteherautóját a Tisza mentén, ahol a vidrák mentésében segédkeztek munkatársaink. 2005-ben egy tanulmánykötetet is kiadtunk A vidra múltja, jelene, jövője címmel.
Ezzel párhuzamosan az Állatkertben bemutatott állományban újabb vidrafajokkal találkozhatott a közönség. A 2000-es évek első évtizedében az ázsiai kiskarmú vidrákat (Aonyx cinerea) mutattuk be, majd egy rövidebb „vidramentes” időszak után 2013-ban belefogtunk a brazil óriásvidrák (Pteronura brasiliensis) tartásába.
Az óriásvidra magyar neve – akárcsak a portugál, a spanyol, az angol vagy a német elnevezés – az állat tekintélyes méretére utal. Persze a sok mázsás, vagy több tonnás nagyemlősökhöz képest az óriásvidra aligha nevezhető óriásinak, de a többi vidrafajjal összehasonlítva már megállja a helyét ez az elnevezés. Igaz, hogy a tengeri vidra valamivel nagyobbra, mindenekelőtt súlyosabbra nő, mint az óriásvidra, ám előbbi élőhelyét a nagy földrajzi felfedezések során sokkal később térképezték fel, mint az utóbbiét. Amikor tehát az óvilágból érkezett felfedezők először figyelték meg a dél-amerikai óriásvidrát, még nem tudhatták, hogy létezik tengeri vidra is. Csupán azt észlelték, hogy az óriásvidra sokkal nagyobb, mint Európában ismeretes rokona. A számok és mértékegységek nyelvén ez azt jelenti, hogy amíg egy hazánkban is megtalálható eurázsiai vidra súlya 5 és 15 kilogramm között szokott lenni, a kifejlett óriásvidrák 22-32 kilót nyomnak. Egy nagyobb, harminckilós hím testhossza az orra hegyétől a farka végéig a két métert is megközelítheti.
Az óriásvidra az Orinoco, az Amazonas, a São Francisco és a Paraná vízrendszeréhez tartozó, lassú folyású, gyenge sodrású folyók vizében, lápokon és mocsarakon átvezető vízfolyásokban érzi otthon magát. Esetenként tavak, sőt, víztározók és mesterséges öntözőcsatornák is alkalmas élőhelyet jelentenek a számára.
Étlapján természetesen a halak jelentik a legfontosabb tételt. Táplálékának nagy része sügérfélékből, elsősorban bölcsőszájú halakból, a tágabb értelemben vett pontylazacok közé tartozó halfajokból, valamint harcsafélékből áll. Még a hírhedt piráják sincsenek biztonságban egy éhes óriásvidrától. Naponta átlagosan három kilogrammnyi halat kebeleznek be, ám a táplálék eloszlása nem egyenletes, hiszen megesik, hogy 50-60 centiméteres halakat is zsákmányul ejtenek. Az ilyen nagy halakat persze nem a vízben eszik meg, hanem előbb a partra cipelik, és ott fogyasztják el.
Az óriásvidrák nappali állatok és tájékozódásukban jelentős szerep jut a látásnak. Erre utalnak aránylag nagy, élénk szemeik is. A szaglásuk és a hallásuk is kiváló. Ez utóbbinak a kommunikációban is hasznát veszik, hiszen más vidrafajokhoz hasonlóan jellegzetes, élénk, éles hangjelzésekkel társalognak egymással. A társalkodás már csak azért is fontos a számukra, mert az óriásvidrák általában családi alapon szerveződő csoportokban élnek. Az ilyen csoportok rendszerint egy szaporodó vidrapár köré szerveződnek, s rajtuk kívül a pár frigyéből született, különböző korú fiatalokból állnak. Egy átlagos család négy-öt tagú, de megfigyeltek már húsz egyedből álló csoportokat is. Az egyes családok meglehetősen nagy területet birtokolnak, de annak általában csak a központi részét védelmezik igazán komolyan. Ugyanakkor nemcsak táplálékszerzés céljából, hanem az esetleges betolakodók miatt is rendszeresen bejárják lakókörzetüket, s meg is jelölik azt.
A nőstények elméletileg 65-70 napig vemhesek. Azért csak elméletileg, mert előfordul, hogy ennél lényegesen több idő telik el a párzás és az ellés között. Ennek oka az úgynevezett embrionális nyugalmi állapot, amelynek lényege, hogy az anyaállat szervezete átmenetileg le tudja állítani a megtermékenyített petesejt fejlődését még a beágyazódás előtti szakaszban. Ezzel lényegében meghosszabbodik az állat vemhességi ideje. A különleges, bár a menyétfélék és sok más emlősállat körében egyáltalán nem ritka jelenség oka nem egészen tisztázott. Valószínűleg a környezeti feltételek szezonális változásával függenek össze, s főleg olyan fajok számára nyújtanak evolúciós előnyt, amelyeknél a párzás és az ellés legideálisabb időpontja évről évre egymáshoz képest is változik. Az óriásvidrák mindenesetre úgy időzítik a dolgokat, hogy a kölykök lehetőleg a száraz évszak kezdetére, az augusztustól október elejéig tartó időszakban jöjjenek a világra.
Egy-egy elléskor általában egy, kettő vagy három kölyök születik, de az ötös alomszám is előfordul. Az újszülöttek nagyjából húszdekásak és meglehetősen gyorsan nőnek. Három hónapos koruk után már szilárd táplálékot is esznek, de már a nyolc hónapos kort is elérik, mire a tejet teljesen elhagyják. Kevéssel egy éves koruk előtt lényegében már akkorák, mint a kifejlett állatok, ám az ivarérettséget csak később, a második év végére érik el. Egy szerencsés, és a túlélésért folytatott harcban sikeres óriásvidra akár 15 évig, állatkertben esetleg még tovább is elélhet. A természetben azonban az állatok túlnyomó többségének élettartama lényegesen rövidebb.
Az óriásvidrákra a múltban prémjük miatt vadásztak. Ezt ma már törvény tiltja, de sajnos az orvvadászat, illetve a kölykök illegális befogása házikedvencnek ma is komoly problémát jelent. A természetes élőhelyek zsugorodása, illetve a vizek szennyezése sem kedvez az óriásvidráknak, ráadásul a háziállatok terjesztette betegségek, így a parvovírus és a szopornyica is tizedelik az állományukat. Azon pedig már meg sem lepődhetünk, hogy a halászatból élők sem nézik jó szemmel az óriásvidrák ténykedését. Pedig a kutatások kimutatták, hogy igen kicsi az átfedés a vidrákat érdeklő és a halászok számára kereskedelmi szempontból fontos halak között. E fenyegető tényezők miatt az óriásvidrák nincsenek sokan. Vadonbeli egyedszámukat ezer és ötezer közöttire becsülik. Mivel ez a népesség óriási területen oszlik el, az óriásvidrák kifejezetten ritkának, s ezzel együtt veszélyeztetettnek mondhatók.
Ritkaságnak számítanak az állatkertek gyűjteményében is. Bár Lipcsében már 1882 áprilisában, a Berlini Állatkertben pedig 1900 őszén bemutatták ezt az állatfajt, a XX. század első felében csak véletlenszerűen tűntek fel egyik vagy másik állatkert lakói között. A második világháborút követően már az 1950-es évektől kezdve egyre több USA-beli állatkert (Washington, New York–Bronx, Milwaukee, Philadelphia, St. Louis, Toledo) is komolyan foglalkozni kezdett a tartásukkal. Európában Hamburg, Duisburg, Dortmund és Madrid állatkertjei rendelkeznek a legkomolyabb, három, sőt négy évtizedes tapasztalatokkal az óriásvidrák tartásával kapcsolatban. A nemzetközi fajinformációs rendszer, az ISIS adatbázisa szerint jelenleg az egész világon huszonöt állatkertben tartanak óriásvidrákat. Ebből hét Észak-Amerikában, három Dél-Amerikában, egy Ázsiában, tizennégy pedig Európában található. Az állatkerti állomány egyedszáma világviszonylatban 95, az európai állatkertekben összesen 54 óriásvidra él.
Budapestre összesen három nőstény állat kertült: Alonda, Cora és Cumana. Közülük a Duisburgból érkezett Alonda a legidősebb, 2011. július 4-én született. Cora és Cumana testvérek és valamivel fiatalabbak is. Ők 2012. október 13-án születtek a Lipcsei Állatkertben.
A három fiatal állat számára teljesen új férőhelyet alakítottunk ki. Jobban mondva a Pálmaház (America Tropicana) mögötti területen 2000-ben létesített építmények egyikét alakítottuk át az óriásvidrák belső férőhelyévé. Az épület belső terében a látogatótér és a vidrák fő bemutatóhelye mellett több kisebb, a közönség szeme elől elrejtett elkülönítő helyiség is az állatok rendelkezésére áll. Az épület előtt lévő, korábban kerti labirintusként használt területen pedig tágas kifutó épült az óriásvidrák számára, természetesen a megfelelő medencével együtt.
Az új állatokat 2015. szeptember 10. óta láthatják a látogatók. A létesítmény hivatalos megnyitójára igazi brazil hangulatot varázsoltunk a Brazil Kulturális Központ Energia Positiva tánccsoportjának szamba táncosai segítségével. Az eseményen részt vett Valter Pecly Moreira, a Brazil Szövetségi Köztársaság nemrégiben kinevezett magyarországi nagykövete is, aki nemcsak a természetvédelem fontosságáról beszélt, hanem arról is, hogy azért nem árt vigyázni az óriásvidrákkal, mert ezek a kedves külsejű állatok bizony nagyot tudnak harapni, ha úgy hozza a sors.
A hivatalos megnyitót követő hetekben mindhárom óriásvidra alaposan felfedezte új otthonát. Aktívak, mozgékonyak, sokat játszanak a nagyközönség legnagyobb örömére. A szeptember végi, október eleji kellemes időjárású napokon a medence melletti sarokban fekve élvezték a napsütést. Társas állatokról lévén szó egyáltalán nem meglepő, hogy mennyire keresik egymás társaságát. Kezdetben szinte mindenhová együtt ment a három állat, és ha épp pihenni támad kedvük, egymás hegyén-hátán, óriásvidra-kupacot alkotva heveredtek el. Az utóbbi időben azonban némi feszültség támadt Alonda, illetve a két testvér, Cora és Cumana között. Ezért, ha mostanában látogatja meg őket valaki, előfordulhat, hogy Alondát a másik két állattól elkülönített helyen találja.
E ritka faj állatkerti tartása nemcsak amiatt fontos, mert általuk bepillantást nyerhetünk egy távoli világrész különleges élővilágába. Hanem azért is, mert az állatkerti állomány egyúttal természetvédelmi jelentőséggel is bír. Épp a tervszerű szaporítás érdekében hívták létre 2003-ban a faj európai tenyészprogramját, illetve emiatt kezdődött meg 2004-ben az óriásvidrák nemzetközi törzskönyvezése is. A cél, hogy az európai állományt úgy menedzseljék, hogy annak szaporítása során generációról generációra is mindinkább fennmaradjon az eredeti genetikai sokféleség. Ehhez persze ismerni kell az egyes állatok pedigréjét és egymással való rokonságuk mértékét is.
Alondáról például tudni lehet, hogy a szülei Hamburgban, illetve Dortmundban születtek, a nagyszülei pedig szintén állatkerti születésűek az apai nagymama, Beni kivételével, ő ugyanis Bolíviából való vadbefogott állat. A még korábbi felmenők között, a dédszülők generációjában már több volt a vadonból származó alapító egyed, de van olyan leszármazási vonal is, ahol az alapító egyedekhez egészen a szépszülők generációjáig kell visszamennünk. Nagyon hasonló a helyzet Cora és Cumana esetében is, ami jól mutatja azt, hogy mennyire nem jellemző ma már az állatkertekre az, amit sokan tévesen gondolnak, hogy tudniillik az állatkerti állatok származási helye a vadon, ahonnan minduntalan újabb és újabb állatokat kell hozni. Ez a régi időkben igaz is volt, de napjainkban már egyáltalán nem jellemző. Hiszen éppen arról van szó, hogy az állatkerti állatoknak már a szülei, a nagyszülei, a dédszülei, esetleg még korábbi felmenőik is állatkertben látták meg a napvilágot. Ez egyúttal az állatokról való szakszerű gondoskodás sikerességét is mutatja.
Természetesen három nőstény állattól aligha várhatunk szaporulatot. De erről korai is lenne még beszélni, hiszen a faj tartását csak nemrégiben kezdtük el Budapesten. Remény van azonban arra, hogy a távolabbi jövőben akár az óriásvidrák szaporítására is sor kerülhet nálunk. Addig azonban Cumana, Cora és Alonda lesznek azok, akik játékosságukkal és akrobatikus úszóképességükkel mindannyiunkat elkápráztatnak.