Vitorlásgekkók a Varázshegyben 2016. február 10.
Az elmúlt napokban érdekes új állatfajjal gazdagodott a Nagyszikla belsejében működő Varázshegy. Az új-kaledóniai vitorlásgekkó (Correlophus ciliatus) – amint a neve is mutatja – a természetföldrajzi értelemben Melanéziához tartozó Új-Kaledóniában őshonos. Vadon élő állományai a Grande Terre, azaz a fő sziget déli részén, valamint a Fenyő-szigeten fordulnak elő. Ez utóbbi szigetet még James Cook nevezte el az ott növő oszlopos délfenyők sokasága után. A vitorlásgekkót 1866-ban, vagyis éppen Állatkertünk megnyitásának évében fedezte fel és írta le Antoine Alphone Guichenot francia zoológus, aki a párizsi Nemzeti Természetrajzi Múzeum munkatársaként elsősorban a halakat és a hüllőket kutatta.
A vitorlásgekkót évtizedeken át kihaltnak hitték a természettudósok, s csak 1994-ben fedezték fel újra vadonbeli állományait. Egyedszáma sajnos napjainkban is csökken, de fennmaradásának esélyei alapján a helyzet jelenleg nem tekinthető kritikusnak. Éppen ezért a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) sem a „kritikusan veszélyeztetett”, vagy a „veszélyeztetett”, hanem a „sebezhető” kategóriába sorolja a fajt természetvédelmi helyzete alapján. A vitorlásgekkó megritkulása a természetes élőhelyek pusztulására, illetve az Új-Kaledóniába az ember által behurcolt kis tűzhangyák elterjedésére vezethető vissza.
Bár az őshazájából való kihozatalát szigorú törvényekkel szabályozzák a helyi hatóságok, a korábban kikerült állatok leszármazottait számos európai és észak-amerikai terrarista tartja kedvtelésből. Sőt, az elmúlt években kifejezetten népszerűvé is vált körükben ez a gekkófaj. A népszerűségnek oka lehet a vitorlásgekkók színbeli változatossága: tucatnyi változat létezik a csokoládébarna alapszíntől a téglavörösig.
A gekkók többségéhez hasonlóan a vitorlásgekkó is kiválóan meg tud kapaszkodni minden felületen, még a sík üveglapon is. A tapadást szolgáló anatómiai képletek, az úgynevezett tapadólemezkék az ujjak végén találhatók, illetve ennél a fajnál a farok végén is van ilyen tapadókészülék. Gyakran hallani a tapadókorong elnevezést is, ám ez a gekkók esetében pontatlan szóhasználat, hiszen a tapadókorongnál a tapadás erejét a korong alatti légritka tér és a normál levegő közötti nyomáskülönbség adja. A gekkókra jellemző tapadólemezkéknél azonban egy speciális felület biztosítja a tapadást.
Az üvegre felmászó gekkó ujjain akár szabad szemmel is látható, hogy a különleges tapadókészüléket redőkbe rendeződött szálacskák alkotják. Elektronmikroszkóp segítségével az is megfigyelhető, hogy ezek az apró szálacskák még kisebb rostokra oszlanak. Ezek átmérője csupán a milliméter ötezred része! Az apró rostok mindegyike külön-külön megkapaszkodik az üvegfelület apró egyenetlenségeibe. Ebben a mérettartományban ugyanis még a síküveg felszíne is „rücskös”.
A gekkóknak ez a tapadási képessége egyébként a mérnökök érdeklődését is felkeltette. Különösen ígéretesnek tűnik az elv leutánzása az űrkutatásban, hiszen a világűrben a vákuumos tapadókorongok, illetve a ragasztók használatának lehetőségei is korlátozottak.