Jegyárak, jegyvásárlás

Felnőtt: 2800 Ft Gyermek: 1900 Ft Diák: 2000 Ft

Nyitvatartás

H-CS: 9:00-17:00 P-V: 9:00-17:30

Időjárásközepesen felhős 8°C

Vastagbőrű óriások

A XVIII. század végén és a XIX. században a természettudósok úgy gondolták, hogy az olyan állatok, mint az elefántok, az orrszarvúak, vagy éppen vízilovak közeli rokonai egymásnak. Akként vélekedtek, hogy ez nem is lehet másként, hiszen ezek az állatok egytől egyig hatalmasak, s mind hasonlítanak egymásra abban, hogy roppant testüket vastag bőr fedi, súlyukat pedig oszlopszerű lábak hordozzák. Az ilyen állatokat összefoglalóan vastagbőrűeknek nevezték el. Azóta már régen kiderült, hogy a régi korok természettudósai tévedtek, hiszen ezek az állatok csak első látásra tűnnek hasonlónak. Ha azonban alaposan megvizsgáljuk a testfelépítésüket, s egyéb olyan jellemzőket, amelyek alapján a rokonságukra következtethetünk, akkor világos, hogy az orrszarvúak páratlanujjú patások és a tapírokhoz, valamint a lófélékhez van közük, a vízilovak pedig párosujjú patásokként a sertésfélékkel állnak közelebbi rokonságban (bár újabb kutatások a cetekkel kapcsolatos rokonságukat is felvetik). Ami pedig az elefántokat illeti, ők ormányosokként egy olyan állatcsoport képviselői, amelynek tagjai nagyrészt kihaltak, távolabbi rokonaikként pedig a tengeri teheneket és a szirtiborzokat lehetne megnevezni.

A vastagbőrűek kifejezés tehát manapság már kissé elavult, éppen úgy, ahogy a hüllőket és a kétéltűeket sem szokás már jó ideje csúszómászóknak nevezni. A vastagbőrűek fogalmának azonban mégis van némi tudománytörténeti jelentősége, amit időről időre azért érdemes felidézni. Annál is inkább, mert patinás Állatkertünk egyik legszebb műemlék állatháza, amely ma az elefántok egy részének, illetve a vízilovaknak a szállása, és korábban orrszarvúaknak, tapíroknak is otthont adott, történetének korai szakaszában „a vastagbőrűek házaként” volt ismert közönségünk körében.

 

Asha és AngeleAz Állatkert legsúlyosabb lakói az ázsiai elefántok. Szokták őket indiai elefántoknak is hívni, de az ázsiai elefánt sokkal szakszerűbb elnevezés, hiszen nemcsak Indiában fordulnak elő vadon élő állományaik, hanem a térség több más országában (pl. Nepál, Bhután, Sri Lanka, Banglades, Mianmar, Thaiföld, Kambodzsa, Laosz, Vietnám, Malajzia, Indonézia, Kína) is. A vadon élő állatok mellett sok elefántot tartanak munkaelefántként. A gépesítés elterjedésével persze egyre kevesebb szerep jut ezeknek az állatoknak az erdőgazdasági munkákban és más olyan területeken, ahol korábban elképzelhetetlen volt az élet munkaelefántok nélkül. Számos hagyományőrző eseményen, vallási fesztiválon azonban továbbra is szerepük van, s természetesen a turizmus sem nélkülözheti őket. A vadon élő állatokkal azonban a helyi lakosok gyakran kerülnek összetűzésbe, mert az ember környezetet átalakító tevékenysége nyomán egyre kevesebb a háborítatlan vadon, ahol az elefántok nyugodtan élhetnek.

Az Állatkertünkben látható ázsiai elefántokon kívül – mint az közismert – léteznek afrikai elefántok is. A kétféle elefánt némi gyakorlattal könnyen megkülönböztethető egymástól. Az afrikaiak általában valamivel nagyobbra nőnek, de ez csak a nagy átlagot tekintve van így, azaz egy nagyon nagy ázsiai elefánt bőven lehet nagyobb egy az áltagnál kisebb afrikai elefántnál. Éppen ezért a fülek hozzávetőleges méretét (az afrikainál nagyobbak a fülek, mint az ázsiainál), a fejtetőt (az ázsiaiaknál jól láthatóan két félgömböt formáz, míg az afrikaiaknál egységes), vagy mondjuk a hát lefutását (az afrikaiaknál a mar a legmagasabb, s onnan hátrafelé folyamatosan lejt a hátvonal, az ázsiaiaknál pedig a hát közepe van legmagasabban). Némi gyakorlattal már első ránézésre látszanak a különbségek.

A Fővárosi Állat- és Növénykertben ugyan a XIX. században volt afrikai elefánt is, az elmúlt több mint egy évszázadban mindig az ázsiai elefántok képviselték Budapesten az ormányosok csoportját. Elhelyezési körülményeik persze sokat változtak, sokat javultak az elmúlt időkben, különösen az utolsó két évtizedben. Az 1912-ben épült kupolás Elefántházat 1999-re teljesen felújítottuk, s a felújítás nemcsak műemléki helyreállítást, hanem az elhelyezési körülmények minőségi javítását is magában foglalta. Bővült a kifutó alapterülete, hatalmas medencét kaptak az állatok, majd 2008-ra elkészült az új elefántcsarnok is, amelyet ma a kifutóval és a régi Elefántházzal együtt használnak az elefántok.

Az idők során több neves elefántunk is volt. Közülük az 1900 és 1944 között Budapesten élt Sziám volt a leghíresebb, de még sokan emlékezetnek az 1980-as, 1990-es évek elefántjaira, Arunra és Kálira is. Több alkalommal születtek kiselefántok is: egészen pontosan 1930-ban, 1932-ben, 1941-ben, 1956-ban és 1961-ben volt elefánt szaporulat az Állatkertben – ha a legutóbbit nem számítjuk. Jelenleg három elefánt lakik nálunk. Egy viszonylag fiatal elefántpár, Angele és Assam, valamint az ő frigyükből 2013. február 14-én született utód, aki az Asha nevet kapta.

 

Tücsök és JusztinaAz elefántokkal társbérletben élnek a nílusi vízilovak. Ha méretük az elefántokét nem is éri el, de így is a legnagyobb testű emlősállatok közé tartoznak. Elnevezésük némi magyarázatra szorul, mindenekelőtt azért, mert bár vízilónak hívjuk őket, a lovakhoz nincs túl sok közük. Inkább a sertésfélékkel állnak közelebbi rokonságban. Az ókori egyiptomiak alighanem gyanították is ezt, hiszen az általuk használt elnevezés szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a „folyam disznaja”. Az ókori görögök viszont hippopotamosznak, azaz „folyami lónak” nevezték ezt az állatot, s ez a név terjedt el aztán a latin közvetítésével a világ nyelveinek többségében. Az angol és az újlatin nyelvek szinte változtatás nélkül vették át a latin formát, a németben Flusspferd, azaz „folyami ló” a neve, s a magyar elnevezés is ez alapján született a nyelvújítás korában.

Nemcsak a Nílusban, hanem Afrika szinte minden tavában és lassúbb folyású folyóvizében előfordul. Sőt, ami azt illeti, a Nílus alsó szakaszából az intenzív emberi tevékenység miatt éppen hogy eltűnt az utóbbi másfél évszázadban.

A vízilovak tartásának komoly hagyományai vannak Állatkertünkben, hiszen az első állat, a legendás Jónás 1893-as érkezése óta folyamatosan, megszakítás nélkül foglalkozunk ezzel a fajjal. Bár vannak olyan állatkertek, amelyek már előttünk is tartottak vízilovakat, e kertek mindegyikében voltak olyan időszakok, amikor viszont hiányoztak a gyűjteményből ezek az állatok. Így tehát nálunk, Budapesten folyik a legrégebbi, megszakítás nélküli vízilótartás. Az eltelt több mint százhúsz esztendő során mintegy félszáz víziló élt Budapesten, s közülük több mint negyven itt is született. A régi idők szapora víziló nőstényei közül Arany 14, Kincsem I. és Mombasa pedig 11-11 utódot hozott a világra. Utódaik nagyrészt Európa más állatkertjeibe kerültek, de akadt olyan vízilovunk is, aki az üzbegisztáni Taskent, az uruguay-i Montevideo, sőt, az észak-koreai Phenjan (Phjongjang) állatkertjébe került. A budapesti születésű állatok olyan nagy jelentőséggel bírtak az európai víziló állományban, s olyan jól szaporodtak, hogy manapság szinte bármelyik találomra kiválasztott európai állatkerti víziló felmenői között meg lehet találni a régi budapesti állatokat.

Vízilovaink 1912 óta az Elefántházban laktak, férőhelyüket azóta többször is korszerűsítettük. A külső medence mai formáját 1932-ben nyerte el, a belső medencét 1999-ben újítottuk meg. Az 1930-as évek vége óta egyébként a medencék feltöltéséhez termálvizet is szoktunk használni, a Széchenyi Gyógyfürdő 2-es számú kútja (az úgynevezett Szent István-forrás) ugyanis egy csővezeték segítségével össze van kötve a vízilovak külső és belső medencéjével. A nyers termálvíz természetesen túl forró az állatoknak, ezért hideg vízzel kell keverni a megfelelő hőmérséklet elérése érdekében.

Jelenlegi vízilovaink mindketten budapesti születésűek. Tücsök 1973-ban, Jusztina pedig 1994-ben látta meg a napvilágot, ráadásul a két állat között anya-leány kapcsolat van.

 

ZafrielAz elefántok és a vízilovak mellett az orrszarvúak is igazi tonnabajnokok. Ők azonban nem az Elefántházban, hanem a szomszédos szavanna komplexumban kerülnek bemutatásra. Maguk az orrszarvúak a páratlanujjú patások közé tartoznak és világszerte öt különböző fajukat tartjuk számon. Az indiai – más néven páncélos – orrszarvú, a szumátrai orrszarvú és a jávai orrszarvú természetesen Ázsia lakója, az afrikai kontinensen a szélesszájú és a keskenyszájú orrszarvúak képviselik ezt az állatcsoportot. A mi orrszarvúink történetesen szélesszájúak.

A szélesszájú orrszarvút szokták fehér orrszarvúnak is nevezni, szemben a keskenyszájúval, amelynek viszont fekete orrszarvú a másik neve. A helyzet azonban az, hogy mindkét fajra a szürkés színű bőr jellemző. A fehér és a fekete elnevezés voltaképpen egy nyelvi félreértésre vezethető vissza, ami azért alakult ki, mert a széles szájra utaló búr wyd szó hasonlóképpen hangzik, mint a fehéret jelentő angol white.

Az orrszarvúak névadó fejékét, az orrszarvat gyakran tülöknek is nevezik, pedig a tülkösszarvúak, tehát az antilopok, tulkok, kecskék és juhok tülkéhez semmi közük sincsen. Az orrszarvnak még csontos alapja sincsen, hanem bőr eredetű szaruképződmény. Voltaképpen úgy kell elképzelnünk, mint nagyon sok szőrszálat, amelyet egy speciális ragasztóanyag egyetlen masszív tömbbé ragasztott össze.

Sajnos mind az öt létező orrszarvúfaj fenyegetettnek számít. Ennek – a természetes élőhelyek eltűnése mellett – elsősorban az orvvadászat az oka. Bár ma már minden országban tilos az orrszarvúak vadászata, az orvvadászok a súlyos büntetés ellenére is igen sok állatot pusztítanak el. A feketepiacon ugyanis óriási összegeket fizetnek az orrszarvakért. A nagy kereslet oka kettős: egyrészt tőrmarkolatokat készítenek az orrszarvakból, másrészt a hagyományos távol-keleti gyógyászatban használják fel.

Jemenben és még néhány más közösségben a férfivá avatás rítusához hozzá tartozik a dzsanbija nevű tőr is. A felnőtt férfiak mind büszkén viselik a dzsanbiját. Ezeknek a tőröknek a markolatát készítik orrszarvból már évszázadok óta, s ehhez a hagyományhoz nagyon sokan mind a mai napig ragaszkodnak. Ami pedig a hagyományos távol-keleti orvoslást illeti, a porrá tört orrszarvnak igen összetett gyógyhatást tulajdonítanak (tehát a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a nemi vágyat felkeltő afrodiziákumként tekintenek rá), habár ezt a modern orvostudomány egyáltalán nem igazolta. Ez tulajdonképpen nem is meglepő, mivel az orrszarv anyaga kémiailag nem sokban tér el mondjuk az emberi köröm vagy haj anyagától.

Állatkertünkben az első orrszarvú 1894-ben került bemutatásra: ez az állat az igen ritka szumátrai fajhoz tartozott. A két világháború között egy keskenyszájú orrszarvút láthatott a budapesti közönség, majd egy másik keskenyszájút is tartottunk az 1970-es években. Az 1980-as évek eleje óta azonban szélesszájú orrszarvúakkal foglalkozunk: ebből a fajból az elmúlt évtizedek során összesen öt egyed fordult meg Állatkertünkben. Két alkalommal szaporítani is sikerült őket, mi több, az orrszarvú borjak mind a két esetben világszenzációnak számítottak. A 2007. január 23-án született Layla azért, mert nemcsak Budapesten volt az első, hanem az egész világon az legelső olyan orrszarvú volt, amely mesterséges termékenyítés eredményeként jött a világra. A 2008. október 22-én megszületett Lisimba pedig azért lett világszenzáció, mert az első olyan orrszarvú borjú volt a világon, ahol a mesterséges termékenyítéshez fagyasztva tartósított hímivarsejteket használtak fel.

Layla egyébként most is Állatkertünk lakója, s itt él az anyaállat, Lulu is. A harmadik orrszarvúnk Zafriel névre hallgat: ő 2010 novemberében érkezett egy izraeli állatkertből.