Amikor az orrszarvú társa egy kecske volt 2016. július 1.
Cikksorozatunk előző részében az 1966-os centenáriumról, illetve az 1967-es évről írtunk, amikor Anghi Csaba főigazgató nyugdíjba vonult. Helyette Szederjei Ákost, a neves vadgazdálkodási szakembert nevezték ki az intézmény élére, aki egészen 1977-ig töltötte be ezt a tisztséget.
A korszakban a szűkös lehetőségek ellenére sor kerülhetett néhány kisebb felújításra, illetve korszerűsítésre is, a legnagyobb fejlesztésnek azonban alighanem a Vivárium megnyitása számított. Az Állatkertben már a múltban is volt példa rovarok és más ízeltlábúak bemutatására, de nem volt külön erre a célra szánt bemutatóhely. Szalkay József neves rovarász és ismeretterjesztő, aki ebben az időben a kert főelőadójaként dolgozott, minden követ igyekezett megmozgatni egy önálló rovarbemutató kialakítása érdekében. Egy kisebb bemutatóhelyet már 1965 augusztusában kialakítottak az akkori Madárház központi látogatócsarnokában, majd két évvel később a használaton kívüli sziklavendéglő épületében létesült ideiglenes rovarház. Az ízeltlábúak bemutatását hosszabb távon is megoldó új Vivárium végül 1974. november 2-án nyílt meg a nagyközönség előtt. A fekete özvegytől a madárpókokon át az imádkozó sáskákig több tucat fajt láthatott a közönség, sőt még a mikroszkopikus parányok is kaptak egy bemutatóhelyet.
Tovább folytatódott a háború előtt még tartott, de a háború óta hiányzó állatfajok újbóli beszerzése is. Így például három évtizednyi szünet után ismét sikerült orrszarvút beszerezni. A Teca nevű keskenyszájú orrszarvú 1969. június 9-én érkezett. Sajnos azonban a nőstény állathoz az akkori viszonyok mellett nem sikerült párt szerezni, így jobb híján egy kecskét kapott maga mellé társbérlőként. A dolog első hallásra furcsának tűnhet, de már az arab lónemesítők is tudták, hogy a rossz természetű, s emiatt más állatokkal együtt nem tartható lovakra is jó hatással vannak a mekegő társbérlők, sőt, az állatkertek világában volt már példa hasonló esetre magányos zsiráfok esetében is. Teca és a mellé „beosztott” kecske is remekül megfértek egymással.
1970-ben két dél-amerikai tapír is érkezett, ami azért bírt nagy jelentőséggel, mert a budapesti közönség utoljára az 1910-es években láthatott ilyen állatokat. A tapírok mellett kafferbivalyok is kerültek az Állatkertbe, sőt, még szaporítani is sikerült őket. Az egyik itt született állat, Bogyó még az 1990-es évek derekán is a kert lakója volt.
Újdonságnak számítottak a törpe vízilovak is, ezt a fajt ugyanis korábban még sosem mutatták be Budapesten. Az 1972-ben érkezett állatok beszerzésében Ernst Michael Lang, a fajt akkor már sikeresen szaporító Bázeli Állatkert igazgatója segítette intézményünket. Később Budapesten is született törpe víziló, egészen pontosan 1975. szeptember 20-án.
Rendszeres volt a szaporulat a különféle nagymacskáknál és egyéb ragadozóknál is. Gyakoriak voltak azonban a felnevelési problémák. Ezért sok állatot cumisüveggel kellett felnevelni, s az is előfordult, hogy némelyiküket „dajkásították”, vagyis egy szoptatós kutyát kerestek a számukra. A korszak leghíresebb dajkakutyája egy Bogáncs nevű puli volt, aki egymaga két bengáli tigrist, három feketepárducot és két pumakölyköt nevelt fel az évek során. De akadtak vizslák, juhászkutyák és keverékek is a dajkakutyák között, sőt, az egyik vidrakölyköt egy macska szoptatta.
A kor kiemelkedő eseményének számított az 1971-es Vadászati Világkiállítás, amelynek éppen Budapest volt a házigazdája, ám a kiállításra érkező rengeteg vendég és nagyszámú küldöttség többnyire az Állatkertet is megtekintette. A kiállítás állatai közül némelyiket később az intézménynek ajándékozták, így került a felajánló ország után Zambiának elnevezett nőstény oroszlán, illetve két, már akkor is nagy ritkaságnak számító papucscsőrű madár is az Állatkertbe.
Jellegzetes programnak számított az állatok „munkaterápiás” foglalkoztatása, amely többé-kevésbé a mai tréningeknek felel meg, csak ebben a korban még elég sok cirkuszi elem is volt bennük. De a fő cél már akkor is az volt, hogy programot, elfoglaltságot adjanak az állatoknak, s egyúttal olyan kapcsolatban legyenek velük a gondozók, amelyek a szükséges állatszállítások, vagy éppen állategészségügyi beavatkozások esetén segítenek az állatok kezelésében. A legtöbb ilyen foglalkozást a fiatal nagymacskákkal végezték, méghozzá a kor legendás alakja, Huszár Sándor vezető főápoló irányításával.