Az Állatkert előfutárai 2016. január 15.
Bátran mondhatjuk, hogy az állatkert civilizációs jelenség. Hiszen állattartó kertek a civilizáció hajnala óta léteznek. Akadt belőlük az ókori Egyiptomban, Mezopotámiában és Kínában, Hellaszban, a hellenisztikus államokban és Rómában, mi több, a középkorban és a reneszánsz idején is számos uralkodó és egyházfejedelem tartott fenn egzotikus vadállatokból álló állatseregletet. Ráadásul úgy tűnik, hogy az állattartó kertek létesítésének szokását az egyes civilizációk nem feltétlenül egymástól vették át. Erre utal, hogy a Kolumbusz előtti Amerikában is voltak állattartó kertek, pedig ezek a kultúrák korábban nemigen tartottak kapcsolatot az Óvilággal. Persze a régi idők állattartó kertjei messze nem voltak azonosak a mai állatkertekkel, hiszen legtöbbször egészen más célok miatt létesítették őket, s mások voltak működésük, fenntartásuk elvei is. Az állatkertek fejlődéstörténetét vizsgálva azonban ezeket a régi állattartó kerteket igen sok tekintetben mégiscsak a mai állatkertek előfutárainak kell tekintenünk, ami azt jelenti, hogy a mai állatkertek legkorábbi előzményeihez egészen a civilizáció hajnaláig kell visszamennünk. Sőt, ha tágabb értelmezésben a vadállattartás históriájával foglalkozunk, akkor elmondhatjuk, hogy az még annál is régebben, a történelem előtti ember idején kezdődött.
Ha az állattartó kertek egyetemes fejlődéstörténetét nézzük, a legrégebbi példák földrajzi értelemben a mai Magyarországtól távol estek. De ez természetes is, hiszen évezredekkel ezelőtt, amikor mondjuk Egyiptom, Asszíria vagy Kína első állattartó kertjeit létesítették, Európa nagy részében még nem léteztek olyan fejlett civilizációk, ahol hasonló kertek létrejöhettek volna. Így aztán a Kárpát-medence térsége csak a Római Birodalom idejében kapcsolódhatott be az állattartó kertek fejlődésének történetébe.
Római kori vadállattartás
Természetesen a rómaiaknál is az volt a helyzet, hogy az állattartáson belül a háziállatok tartásának volt kiemelkedő jelentősége, akár a gazdasági haszonállatokra, akár kedvtelésből tartott kedvenc állatokra gondolunk. De a vadállatok tartásának is számos formája létezett a rómaiak körében. Sokan voltak például, akik kedvtelésből tartottak vadállatokat. Kezdetben csak különféle madarakat kalitkában, majd a császárkorban a vagyonosabb embereknek egzotikus nagyvadjai, oroszlánjai, medvéi is voltak. Léteztek emellett kisebb-nagyobb vadaskertek is, ám a vadállattartás talán legjellemzőbb, s tipikusan a római civilizációhoz kapcsolatos formái az állatviadalokban, és az ezek ellátását szolgáló állatseregletekben öltött testet. Még akkor is, ha az ilyen viadalokat mai szemmel nézve nem tartjuk túlzottan civilizált dolognak.
A római polgár az amfiteátrumokban találkozhatott ezekkel az állatviadalokkal, amelyeknek több különböző formája is létezett. A klasszikus formát venatio néven ismerték, amely szó a latinban eredetileg vadászatot jelentett. Itt azonban nem vadászatról volt szó, hanem külön az állatviadalokra kiképzett gladiátorok, venatorok mérkőztek meg a különféle vadállatokkal. Nem volt ritka az a gyakorlat sem, hogy az állatokat egymásra uszították. A római polgárok különösen az olyan összecsapásokat kedvelték, amikor két különböző fajba tartozó állat küzdött egymás ellen, mindegyikük a maga módján. Az ilyen állatheccek kimenetelére szívesen fogadott is a közönség.
Létezett azonban olyan típusú állatviadal is, amikor elítélteket vetettek fegyvertelenül, vagy esetleg egy szál bottal felszerelve a különféle nagyragadozók elé. Ez utóbbi esetet a római jog és büntetés-végrehajtás gyakorlata damnatio ad bestias néven ismerte, s – etruszk mintára – általában az egyébként is halálbüntetéssel sújtott bűntettekért szabták ki olyan esetekben, ahol súlyosbító körülmények álltak fenn. Sokszor az államellenes cselekményeket büntették ilyen módon, s mivel a római történelem egyes korszakaiban a terjedő kereszténységet is az államra veszélyes jelenségnek tartották, ezért került sor számos olyan, a történelemből, illetve az egyháztörténetből is jól ismert esetre, amikor keresztényeket vetettek a vadállatok elé.
Érdekes az állatviadalok, vadakkal végrehajtott kivégzések, és egyáltalán a gladiátor mérkőzések (amelyeket összefoglalóan a rómaiak ludi, azaz „játékok” néven emlegettek) megítélésének kérdése. Mai szemmel ugyanis ezeket mind az emberiesség, mind az állatvédelem szempontjából elvetendőnek tartjuk. A római civilizációnak azonban ezek a dolgok természetes velejárói voltak. A közönség egyszerűen a szórakozás egy formájának tekintette, amely ráadásul a mitológiára, a harcos múltra, illetve a Mithras-kultuszra visszavezethető gyökerekkel is bírt. Ezzel együtt nem lehet azért azt mondani, hogy az állatok és emberek arénabeli halálát minden római ennyire magától értetődőnek gondolta. Eleve az volt a szokás, hogy a közönség a legjobb ruhájában, tehát lehetőség szerint tógában kereste fel az amfiteátrumok lelátóját, ami nemcsak az esemény társadalmi súlyának szólt, hanem a halál előtti tisztelgést is jelentette. Másrészt szokás volt az is, hogy a véres összecsapások idejére az épület istenszobrait kendővel letakarták, hogy az istenek szeme – úgymond – ne lássa a szörnyű jeleneteket. E szokásokon túl pedig említést érdemel, hogy a római történelemben sok jeles személy akadt, aki kifejezetten megvetette az effajta szórakozást. Senecának és Cicerónak például meglehetősen elítélő véleménye volt az állatviadalokról, s általában a gladiátorjátékokról, a filozófus hajlamú császárról, Marcus Aurelius-ról pedig feljegyezték, hogy bár az állami protokoll szerint a nagyobb viadalok alkalmával neki is jelen kellett lenni a császári páholyban, általában olvasott, vagy államügyeket intézett, amit azonban a lelátók közönsége meglehetősen zokon vett.
Az állatviadalok természetesen nem csupán Róma városára korlátozódtak, hanem mindenütt tartottak ilyeneket szerte a birodalomban. Így volt ez Pannónia provinciában is, amely nagyjából a mai Magyarország nyugati felén, a Dunántúlon helyezkedett el. Ráadásul Pannóniának birodalmi szinten is nagy jelentősége volt az állatviadalok vonatkozásában. Egyrészt azért, mert Pannónia nagyon sok vadállattal szolgálta a birodalom városaiban, vagy akár Róma városában megtartott viadalokat. Ezekhez ugyanis nemcsak oroszlánokra, tigrisekre, meg elefántokra volt szükség, hanem farkasokra, vaddisznókra és medvékre is. A vadban gazdag dunántúli erdőségek miatt a pannóniai helytartókat gyakran noszogatta Róma város elitje, hogy szállítson minél több vadállatot, ami nemcsak a hivatásos vadállatbefogók számára jelentett állandó elfoglaltságot, hanem békeidőkben bizony még a légiók és segédcsapatok katonái is kivették a részüket a birodalmat átszövő állatbefogó és állatszállító hálózat munkájából. Az ilyen hálózatokhoz olyan vadaskertek is tartoztak, amelyekben a befogott állatokat addig tartották, amíg tovább nem szállították őket valamelyik állatviadalra. Ilyen kertnek a vadban gazdag Pannóniában is kellett lennie, még ha ennek maradványaira eddig nem is sikerült rábukkanni.
Jól ismeri viszont a régészet a pannóniai városok amfiteátrumait, amelyek maguk is számos állatviadal helyszínéül szolgáltak. Hiszen az itt élő római polgárok és katonák is igényelték az ilyesfajta látványosságokat. Pannonia Inferior, azaz Alsó Pannónia legnagyobb városában, a mai Óbuda előfutárának tekinthető Aquincumban történetesen két amfiteátrum is volt. A kisebbik – amelynek romjait ma a Szentendrei út mentén, a Vasút és a Zsófia utca között találjuk - a polgárvároshoz, a nagyobbik – a Nagyszombat utcai – pedig a táborvároshoz tartozott. Ez utóbbi egyébként különösen érdekes, hiszen a Római Birodalom Alpoktól északra fekvő összes amfiteátruma közül ez volt a legnagyobb, és bár a Rómában álló Amphiteatrum Flaviummal, azaz a Colosseummal sem méreteiben, sem befogadóképességében, sem pedig a díszítettség, építészeti szépség tekintetében nem vetekedhetett, a porondja történetesen a Colosseuménál is nagyobb volt. Ez a tény nemcsak csoportos gladiátor mérkőzésekre, hanem nagyobb állatviadalokra is alkalmassá tette. Valószínű, hogy az állatviadalokon főként helyben őshonos vadállatokat, medvéket, vaddisznókat, farkasokat, őstulkokat, bölényeket láthatott leggyakrabban a közönség, de jeles alkalmakkor egyes egzotikus állatok, például oroszlánok sem számíthattak egyedülálló ritkaságnak. A Nagyszombat utcai amfiteátrum szomszédságában egyébként a viadalokra szánt vadállatok elhelyezésére szolgáló létesítményre, vivariumra utaló nyomokat is találtak.
A kereszténység terjedése, a birodalom gyengülése, majd bukása, illetve a népvándorlás következtében az állatviadalok, meg a többi hasonló látványosság fokozatosan kiszorult, eltűnt a Kárpát-medencéből, maguk az amfiteátrumok pedig előbb erődítményekké, majd egyre inkább elhagyatott, romos építményekké váltak. Így néhány évszázadon át jelentősebb, szervezett vadállattartásra nem került sor a mai Magyarország területén, vagy legalábbis semmi nyoma nem maradt fenn ilyesminek.
Középkori vadállattartás
A magyar honfoglalást követő időszakból a legkorábbi, egzotikus állatok tartására utaló adat alighanem III. Béla korából származik. Eszerint a magyar király az országon 1189-ben átvonuló kereszteseket vezető német-római császárnak, Rőtszakállú (Barbarossa) Frigyesnek tevét ajándékozott. Kérdés persze, hogy az Árpádok idejében a teve mennyire számított egzotikus állatnak a Kárpát-medencében.
Az bizonyos, hogy ez az állat őshonosnak semmiképpen nem tekinthető nálunk, az viszont egyáltalán nem zárható ki, hogy a honfoglaló magyarság bizonyos számú tevét is magával hozott Etelközből. Kiterjedt tevetartásról azonban aligha beszélhetünk, annál is inkább, mivel ezt sem a korabeli források, sem régészeti leletek nem támasztják alá. Mi több, úgy tűnik, hogy említésre érdemes (de még akkor sem jelentős) számú teve a Kárpát-medencében csak a római korban (Pannóniában ugyanis szíriai eredetű római alakulatok állomásoztak, és a római úthálózaton bonyolódó távolsági kereskedelemben is volt némi szerepül a tevéknek), illetve a török időkben lehetett.
III. Béla idejében inkább az lehetett a jellemző, hogy a teve ritka egzotikumnak számított ugyan Magyarországon, de azért nem volt teljesen ismeretlen. A királynak pedig annál inkább lehettek tevéi, mivel az Árpád-kor egyik legvagyonosabb és legszilárdabb trónnal rendelkező uralkodója volt, aki nemcsak nyugati, hanem keleti és délkeleti irányban is szinte az akkor ismert világ határáig terjedő diplomáciai és dinasztikus kapcsolatokkal rendelkezett. Példának okáért III. Béla első felesége, Anna királyné a keresztes hadjáratok nyomán létrejött szentföldi Antiochiai Fejedelemség uralkodópárjának leánya volt (érdekességként megemlítendő, hogy a királyné apja, Châtilloni Rajnald karaktere Ridley Scott 2005-ös filmjében, a nálunk is vetített Mennyei királyságban is feltűnt: a neves ír színész, Brendan Gleeson alakította).
Az egzotikus állatok tartása a középkorban és a reneszánsz idején elsősorban uralkodói kiváltság volt, főképp azért, mert ezek az állatok nagyon drágák voltak, vagy pedig nem is pénzért, hanem diplomáciai ajándékként kerültek a királyok tulajdonába. A magyar uralkodók közül Nagy Lajosról és Hunyadi Mátyásról biztosan tudjuk, hogy oroszlánt, illetve oroszlánokat tartottak, de alighanem rendelkezett ilyen állatokkal Zsigmond király is. Nagy Lajos oroszlánja Velencéből (amelynek a Szent Márkra utaló szárnyas oroszlán a címerállata), Mátyás oroszlánjai pedig Firenzéből érkeztek. A király udvarában tevékenykedő történetíró, Bonfini szerint amikor Mátyás Bécsben meghalt, vele egy időben pusztult el Budán kedvenc oroszlánja is.
A reneszánsz uralkodók körében egyébként sem volt ritka szokás, hogy állatseregletet tartottak fenn egzotikus állatokból, így nem meglepő, hogy Mátyás udvarában is létezett ilyesmi. Más kérdés, hogy nagyobb testű egzotikus állatokból nem lehetett túlságosan sok. Az oroszlánokon kívül a nagymacskákat alighanem leopárd képviselte, legalábbis erre utal, hogy a budavári Csikós udvar térségében 2006-ban és 2007-ben végzett ásatások során egy leopárd foga is előkerült. Emellett tudunk arról is, hogy Mátyás a madarakat is kedvelte: az egzotikus és hazai madarak kalitkái, madárházai a palota melletti kerti lak, az Aula Marmorea környékén voltak, vagyis valahol ott, ahol ma a Dózsa György szobor áll.
A ritkaságnak számító egzotikus vadállatok mellett a középkori és reneszánsz kori vadállattartás különösképpen az őshonos vadfajokra terjedt ki. Ezek számára vadaskerteket, vadasparkokat létesítettek, szinte minden esetben vadászati céllal. A legnagyobb, illetve vadakban leggazdagabb vadaskertjei természetesen az uralkodóknak voltak, de a nemesség és a főpapok is gyakran létesítettek ilyen kerteket birtokaikon. Mátyás király idejében több nevezetes uralkodói vadaskert is működött. Az egyik a középkori Nyék település környékén volt, amely ugyan ma már nem létezik, de a helységnév megmaradt, hiszen a szóban forgó területet Budapesten II. kerületének egyik városrészeként ma is Nyéknek nevezik. Az egykori vadaskertre a Hűvösvölgy és a Pálvölgy közötti Vadaskerti-hegy neve utal, illetve a vadaskert falának eredeti maradványai, amelyek a Hármashatár-hegyi repülőtér melletti erdőben, a Vadaskerti-hegy oldalában ma is láthatók. Ehhez a nyéki vadaskerthez kisebb palota is tartozott, s fénykora nem is Mátyás, hanem II. Ulászló idején volt. Sőt, feljegyezték, hogy még Szulejmán szultán is vadászott ebben a vadaskertben.
A nyéki vadaskert mellett Mátyás korában jelentős volt a Visegrád melletti vadaskert is. A vadban gazdag Visegrádi-helység és a Pilis eleve a magyar királyok hagyományos vadászterületének számított (habár az Esztergom melletti Ákospalotán nem a királynak, hanem az esztergomi érseknek volt vadaskertje), ráadásul tudjuk, hogy Mátyás magán Visegrádon is komoly építkezéseket folytatott. De vadaskertet, vagy legalábbis vadászkastélyt létesített a Rákos-patakot övező mezőn is. Ez utóbbi – amely elhelyezkedését tekintve nem eshetett túl messze a mai Állatkerttől – szintén létezett II. Ulászló idejében is, állítólag a Dózsa-féle parasztfelkeléssel kapcsolatos hadműveletek során pusztult el.
Ezekben a vadászati célokat szolgáló vadaskertekben a Kárpát-medence őshonos vadfajait tartották. Köztük alighanem bölényeket, illetve őstulkokat is, annál is inkább, mivel ezek az állatok akkorra már igencsak megritkultak, mi több, az őstulkok végül ki is pusztultak. Előfordultak azonban olyan vadfajok is, amelyek akkor egzotikumnak számítottak, de ma már nem tekintjük annak őket. Mindenekelőtt a dámvad ilyen állatfaj, ugyanis a dámszarvas hiába elterjedt vad Magyarországon, nem számít őshonosnak, hanem a középkor végén, illetve a reneszánsz korban, valószínűleg épp Mátyás király idejében telepítették be az országba. A betelepítés pedig alighanem úgy történt, hogy először vadaskertekben tartották őket, majd onnan széledtek szét szerte az országban.
Az uralkodók által tartott egzotikus gyűjteményeken, illetve a vadaskerteken kívül a középkori vadállattartás más formáit is ismerjük. Például kolostorok környékén is gondoztak őshonos vadállatokat, sőt, gyakran előfordult, hogy a várakat, városokat övező várárkokban, falszorosokban tartottak szarvasokat, medvéket vagy más állatokat.
A barokk kortól a reformkorig
A háborús idők nem igazán kedveztek a vadállattartásnak, így a török időkben a legtöbb vadaskert teljesen megsemmisült. A vadállattartás különböző formái a barokk korban éledtek újjá Magyarországon. A vagyonosabb nemesek, illetve az egyházi hierarchia csúcsán álló érsekek és püspökök ismét vadaskerteket létesítettek. Országszerte több tucat, sőt, talán több száz különféle vadaskert és fácános működött, amelyek jelentős része valamilyen kastély parkjának részeként került kialakításra. A kastély melletti vadállattartás még a 19. században sem ment ki a divatból. József nádor felcsúti kastélyának partjában például medveketrec is volt, amelynek maradványai mind a mai napig láthatóak.
A vagyonosabbak emellett egzotikus állatokat is tartottak. Elsősorban papagájokat, amelyek ebben az időben sok főúri kastélyban megtalálhatók voltak. Sőt, idővel a módosabb polgárok is hódoltak ennek a szenvedélynek, amire jó példa a Csokonai múzsáját, Lillát (Vajda Juliannát) ábrázoló egyetlen fennmaradt festmény. Az 1825-ben készített képen Lillát, aki módos kereskedő családból származott, egy papagájjal együtt ábrázolta a Wilhelm Egger nevű festőművész.
Komolyabb egzotikus állatgyűjtemény fenntartására persze kezdetben csak az uralkodók vállalkozhattak. Magyarországon azonban erre nem volt lehetőség, hiszen az uralkodó nem itt, hanem Bécsben volt. És a schönbrunni kastély parkjához valóban tartozott is egy egzotikus állatokat felvonultató menazséria. Ezt 1752-ben létesítették, s mind a mai napig létezik.
Ennek ellenére az érdeklődő közönség Magyarországon is láthatott nagyobb és ritkább egzotikus vadállatokat is. A 18. század elejétől kezdve ugyanis megjelentek a vándormenazsériák, az utazó állatseregletek. Ezeket jobbára mutatványos vállalkozók üzemeltették, s alkalmilag tűntek fel az ország nagyobb városaiban. Különösen jelesebb ünnepek vagy országos vásárok alkalmával.
A régi Pest-Budán több ilyen utazó állatsereglet is megfordult az idők során. 1833-ban például Hermann van Aken állatseregletét láthatta a közönség az ekkoriban megnyílt vigadó (persze még a régi épület) szomszédságában. A deszkából összeállított állatház ketreceiben oroszlánokat, tigriseket, leopárdokat, hiénát, jegesmedvét, gnút, zebrát és kengurut mutattak be. A melegigényesebb állatokat, madarakat, majmokat, óriáskígyót és krokodilt viszont a Kristóf patika mellett, a Róth-ház első emeletén lehetett megtekinteni.
1836 és 1837 fordulóján Polito állatsereglete járt Pesten, 1843-ban Hartmann állatseregletében pedig már zsiráfot is láthatott a bámész közönség. A látványosságok alighanem jól jövedelmeztek, hiszen a belépőjegy általában nem volt olcsó, ráadásul a mutatványosok többnyire borravalót is kéregettek. Ugyanakkor előfordult az is, hogy egyik-másik mutatványos vállalkozó csődbe jutott. Így járt például az 1847-ben majmokat bemutató Scheyer, aki persze nem is annyira állatseregletet, mint inkább afféle „majomcirkuszt” hozott a pesti szénapiacra (a mai Kálvin térre): fizetésképtelenség miatt kénytelen volt eladni az állatait.
Az egyik régi pesti anekdota is kapcsolódik a reformkori Pesten fel-feltűnő állatseregletekhez. Történt ugyanis, hogy Marschalkó János szobrászművész négy monumentális oroszlánszobrot készített a Lánchíd két végére. Ezek a kőoroszlánok, amelyek ma is megvannak, 1852-ben kerültek a helyükre. Egy Frick Jakab nevű vargainas azonban nem sokkal felállításuk után felvetette, hogy ezeknek az oroszlánoknak bizony hiányzik a nyelve. A vargainas észrevétele egész Pesten társasági téma volt, s már-már attól kellett tartani, hogy Marschalkó nevetség tárgya lesz. A művész azonban 500 forintba fogadott, hogy abból a szögből, ahonnan a szobrot nézik, egy igazi oroszlánnak sem látszana a nyelve. A bizonyító erejű szemlére az István téren ekkoriban vendégeskedő állatseregletben került sor, s a történet szerint végül Marschalkónak lett igaza, amivel a fogadást is megnyerte.