Bombazáporban az Állatkert 2015. január 12.
Inter arma silent musae – azaz fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Így tartja a régi latin mondás, amely arra utal, hogy a háborús idők nem kedveznek a művészeteknek és a tudományoknak, az emberi művelődésnek és általában a normális életnek. Ez természetesen az állatkertekre is igaz: a történelem folyamán a háborúk az állatkertekre is nehéz időket, s gyakran szó szerint pusztulást hoztak.
A Fővárosi Állat- és Növénykertnek a második világháború végén, Budapest ostromakor kellett szembenéznie történetének legnagyobb megpróbáltatásával. Ennek éppen hetven esztendeje, s emiatt úgy gondoltuk, hogy érdemes felelevenítenünk, mi történt az Állatkertben 1944 és 1945 fordulóján. Háromrészes cikksorozatunk mostani első részében az ostromot közvetlenül megelőző időkről, illetve a légitámadások következményeiről esik szó.
Mint ismeretes, Magyarország majdnem két évvel a háború kitörése után, 1941-ben lett hadviselő fél. Az ország területén azonban az első években nemigen voltak harci cselekmények. Az élet persze igen sok területen nehezebb lett, ami az Állatkertet is érintette. A dolgozók egy részét behívták katonának, s helyettük sokszor az itthon maradt családtagok vállalták át a munkát – miközben persze aggódhattak a fronton szolgáló hozzátartozóik miatt. A működés biztosítása, a kert lakóinak ellátása is nehezebb lett. Egyes árucikkeket már 1941-ben is csak jegyre lehetett kapni, s különösen nagy nehézséget jelentett az országhatárokon túlról érkező áruk, például a fókák és a pingvinek által igényelt tengeri halak, vagy a sok állat étapján szereplő déligyümölcsök beszerzése. De gondot jelentett a tengervíz utánpótlás is.
Mindezek ellenére az Állatkertet 1944-ig alig-alig érintette meg a háború szele. A kert nyitva állt a látogatók előtt, s különösen sokan voltak vasárnaponként, amikor a belépő a felnőtteknek 1 pengő 20 fillér helyett 90 fillér, a gyermekeknek pedig 60 fillér helyett 50 fillérbe került. Gyakran megesett, hogy az eltávozáson lévő honvédek, vagy a sebesülésük miatt hazakerült frontkatonák látogatták a kertet: nekik az Állatkert külön kedvezményekkel igyekezett segíteni. Azok a honvédek pedig, akik a fronton harcoltak, időnként kérdéseikkel fordultak az intézményhez. Többször is megesett, hogy az Állatkert napi postájával egy-egy zöld táborilap is érkezett, amelyben egyik vagy másik frontkatona az iránt érdeklődött, hogy milyen állat lehetett az, amit a hazájától távol, a harcok közötti szünetben látott.
Időnként még az is megesett, hogy az állatállomány épp a háború következtében gyarapodott. 1944 februárjában például az egyik táborilap, amelyet egy bizonyos B. ezredes (sajnos a teljes neve nem maradt fenn) írt, arról tájékoztatta az Állatkert igazgatóságát, hogy egy hadizsákmányként a birtokukba került tevét ajándékoznának a kertnek. Mint kiderült, az állatot még az előző ősszel, egy erdőben találták a magyar katonák. Valószínűleg a szovjet csapatok használták málhás állatként, de kénytelenek voltak hátrahagyni. A honvédek Jónásnak nevezték el az állatot, s csakhamar az egész ezred kedvencévé vált. Az ajándékképpen felajánlott teve szállítására a vezérkartól kellett engedélyt kérni, amelyet csakhamar meg is kaptak, így az állat Bíró János honvéd kíséretében február 25-ére meg is érkezett az Állatkertbe. Mivel kiderült, hogy Jónás történetesen kanca teve, sürgősen a Katja névre „keresztelték” át.
Jóllehet a propaganda a hadi helyzetet sokkal optimistábban festette le a valóságosnál, Nádler Herbert, az Állatkert akkori igazgatója számított arra, hogy a dolgok hamarosan sokkal rosszabbra fordulnak. Ezért különböző készleteket igyekezett létrehozni takarmányból, tüzelőből, illetve az esetleges károk kijavításához faanyagból, és – amennyire lehetett – ablaküvegekből is. Mivel a megfelelő mennyiségű és minőségű takarmányt a piacon ekkorra már nem mindig lehetett beszerezni, a kert vezetése megszervezte a takarmánynövények egy részének saját erőből történő megtermesztését is. Az Állatkertnek a Duna árterén és a rákosi réteken is volt egy-egy földbérlete. Az előbbiről kaszált sásos szénát elsősorban a vízilovaknak szánták, az utóbbin pedig lucernát, zabos bükkönyt, rozsos bükkönyt és szudánifüvet termesztettek a zsiráfok, elefántok és más nagy testű növényevők részére. Még az Állatkert területének egyes részeit, például a korábban ott működő teniszpályát is felszántották, hogy ott takarmánynövényeket termeljenek. Így ha a piacon éppen hiány volt valamelyik takarmányféleségből, az Állatkert azt saját termeléséből tudta kipótolni.
A takarmányozás problémái mellett a másik fő gondot 1944 derekán a légoltalom megszervezése jelentette. Budapestet először április 3-án bombázták a szövetséges repülőgépek, s ettől kezdve egészen ősz végéig rendszeresen feltűntek a főváros egén az amerikai és brit bombázók. Jóllehet elsősorban katonai célpontokat, gyárakat, illetve az infrastruktúra létesítményeit támadták, a dolog természetéből adódóan a polgári lakosság is sokat szenvedett ezektől a bombatámadásoktól. Az Állatkertben ráadásul komoly problémát jelentett, hogy sem a kert területén, sem annak közelében nem volt olyan óvóhely, ahová például a látogatók a légoltalmi riadó idején behúzódhattak volna. A gazdasági udvarban, a szolgálati lakásokat befogadó épület pincéjében ugyan volt egy kis óvóhely, de ez az épület lakóit is alig tudta befogadni. Ezért a kertben éjjel-nappal rádiószolgálat működött, hogy a közönséget és a dolgozókat kellő időben a tulajdonképpeni riadó, tehát a szirénák bekapcsolása előtt értesíthessék a közeledő légiveszélyről. Ilyenkor a látogatóknak el kellett hagyni az Állatkertet, a dolgozóknak pedig „légó” szolgálatra kellett jelentkezniük a kert légoltalmi parancsnokánál. Intézkedéseket dolgoztak ki arra az esetre is, ha a bombázásban tönkrement ketrecekből esetleg kiszabadulnának az állatok. Ezért a gondozóknál nemcsak vödör, ásó és lapát, hanem hálók és más befogóeszközök, végszükség esetére pedig éles lőfegyver is volt (altatópuska ekkoriban még nem létezett). A szirénák hangjára a gondozók az állatházakba terelték az állatokat, a tulajdonképpeni légitámadás ideje alatt pedig a szolgálatos munkatársak a Nagyszikla belsejébe húzódtak, hogy a repeszek ellen védve legyenek.
A tavasz végén és a nyár folyamán több légitámadásra is sor került, de ekkor még nem érték komolyabb károk az Állatkertet. Az állatok egy része azonban magától értetődően reagált a szirénák hangjára, illetve a kezdetben még csak távoli robbanásokra. A Nagy-tó madarai hangot is adtak a nyugtalanságuknak, a farkasok pedig együtt üvöltöttek a légoltalmi szirénákkal. Sziám, a matuzsálemi korú elefánt az első légiriadókat még nyugodtan tűrte, de amikor július 2-án a szövetséges bombázók (717 darab B-24-es „Liberator” és B-17-es „Flying Fortress”) egyéb célok mellett a Rákosrendező, illetve a Nyugati pályaudvar rendezővágányait támadták az Állatkert közvetlen szomszédságában, zengő üvöltéssel fejezte ki nemtetszését. Megriadt a nőstény elefánt, Malah is, főleg akkor, amikor a légnyomás betörte az istálló feletti tetőablakot, úgy, hogy a cserepek egyenesen Malah hátára estek. Amikor rendszeresek voltak a légitámadások, a vízilovakat általában ki sem engedték a kifutóra, mert riadó idején nehéz volt őket behívni az állatházba. Ha ugyanis a kifutón voltak a riadó kezdetekor, a légoltalmi szirénák visítása elől rendszerint a víz alá menekültek, s onnan nemigen lehetett őket előcsalogatni.
A nyár végéig szerencsére komoly veszteségre nem került sor, s az épületekben sem keletkezett helyreállíthatatlan kár. Főleg a szerteszálló repeszek okoztak gondot: megtépték a Szarvasház kifutóinak kerítését, betörtek néhány ablakot és tetőcserepeket vertek le. A légnyomás pedig itt-ott megrongálta a Pálmaház és a Majomház üvegezett tetejét.
Az első nagyobb csapás az 1944. szeptember 14-ére virradó éjjel történt. A brit-amerikai légitámadás egyik célja itt is a vasút volt, ám a bombák egy része a Városligetben ért földet. Ekkor kapott találatot a Közlekedési Múzeum is. Az Állatkert területére három bomba esett. Egy a ragadozó madarak, sasok és keselyűk röpdéje mellé, a másik a Kis-tóba. Romba dőlt az öt évvel korábban épült kisebbik madártelelő, s a környéken tartott szinte minden szárnyas elpusztult, köztük az Állatkert akkori legidősebb lakója, egy matuzsálemi korú kondor is. A madárgyűjtemény pusztítását egy harmadik, a kerítés vasút felőli oldalán, a sínek közt felrobbant légiakna végezte be. Légnyomása és repeszei a trópusi madarak telelőjét söpörték el. A Pálmaház üvegeinek jó része is betört. A harmadik bomba, amely ezen az éjszakán az Állatkert területére esett, a nilgau antilopok istállója mellett csapódott be: egy nilgau antilop, egy shetlandi póni és egy dámszarvas bika pusztult el.
Néhány nappal később, szeptember 17-én újabb angolszász légitámadásra került sor. Az amerikai légierő 8. légi hadseregének 209 gépe a Rákosrendező vágányait vette célba. A 486 tonnányi ledobott bombateher egy része azonban nem a vágányok között ért földet. Egy láncos bomba történetesen a gímszarvasok karámjának kerítése mellé hullott. A robbanás szerencsére egyetlen állat életét sem követelte, de a helyén egy óriási bombatölcsér keletkezett, elszakította az itt futó vezetékeket, a légnyomás pedig betörte a Majomház déli oldalának üvegeit. Egyébként az aznapi bombázás ideje alatt volt Budapest történetének leghosszabb légiriadója, a szirénák majdnem négy órán át visítottak.
Szeptember 19-én ismét bombák hullottak az Állatkertre. Egyikük a tevék kerítése mellé esett és megölt három lámát. Egy másik, kisebb bomba a Nagy-tó még megmaradt madarait pusztította el.
Októbertől a légitámadások abbamaradtak. Egyrészt politikai okokból, másrészt pedig azzal összefüggésben, hogy lezárult a szövetséges légierők „Frantic” fedőnevű hadművelet sorozata, amelynek részeként került sor a magyarországi célpontok három hónapon át tartó bombázására is.
A következő hetekben, október és november folyamán, de még december elején is viszonylagos nyugalom volt. Az Állatkert munkatársainak többsége úgy gondolta, a legnehezebb időszakon már túl vannak. A dolgozók figyelmét tehát elsősorban az foglalta le, hogy a bombázások során esett károkat – amennyire lehet – minél hamarabb, a téli fagyok beköszönte előtt kijavítsák. Üveget ugyan már nem lehetett szerezi, ezért az ablakokat deszkalapokkal szegezték be. Ez történt például a Pálmaház északi szárnyánál is, ahol akkoriban a krokodilok laktak.