Háború és forrongások 2016. május 10.
Cikksorozatunk előző részében az első világháború kitörése előtti utolsó békeévek történéseit mutattuk be. A „boldog békeidőknek” 1914. július 28-án lett vége, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának.
A mozgósítás első következménye az Állatkertben az volt, hogy az állatgondozók közül azonnal behívtak 28 főt, ami jelentős munkaerő kiesést jelentett. Az intézmény vezetése a dolgot úgy orvosolta, hogy a frontra vezényel gondozók helyett feleségeik, illetve a már munkát bíró gyermekeik jöttek be dolgozni, a be nem hívott munkatársak felügyelete mellett. Ezzel egyrészt a munkaerőhiányt is sikerült csökkenteni, másrészt a behívott dolgozók nyugodtak lehettek családjuk megélhetése felől.
A látogatottságot is érintette a háború kitörése. A behívóparancsok szétküldésének napjaiban alig volt pár látogató, utána viszont visszaérkeztek a fővárosba azok, akiknek a nyaralásból kellett idő előtt hazatérniük a háború kitörése miatt. Ők aztán nagy számban látogatták az Állatkertet, tehát augusztusban nem volt panasz a látogatószámra.
Nehézséget jelentett viszont egyes takarmányok, illetve a tengervíz utánpótlása, mivel ezek külföldről érkeztek, ám a szállítások a háború kitörésétől kezdve azonnal akadozni kezdtek, s egyes időszakokban teljesen meg is szakadtak. A legnagyobb nehézséget a fókák táplálása jelentette, nekik ugyanis tengeri halra lett volna szükségük. A fiumei és a hamburgi szállítmányok elmaradásával már augusztusban édesvízi halra és lóhúsra akarták rászoktatni őket, de ez végül nem volt valami sikeres, így a tengeri hal nélkül maradt fókák egymás után elpusztultak. Egyetlen egy állatot sikerült életben tartani úgy, hogy sós csukamájolajba mártott édesvízi hallal etették.
Az ősz a Filmharmóniai Társaság szeptember elsejei jótékonysági koncertjével kezdődött, amelyet a hadba vonultak családtagjainak megsegítésére rendeztek az Állatkertben. Egyre többen látogatták a kertet a szabadságon lévő, vagy sebesülésük miatt a frontról a fővárosba visszakerült katonák. Főleg azt követően, hogy a városi hatóságok ingyenessé a sebesültek számára a látogatást.
1915-ben megnyílt az olasz front, s az isonzói harcok nyomán az olaszok bizony nem örvendtek nagy népszerűségnek a budapestiek körében. Arról azonban még a korabeli lapok is megemlékeztek, hogy ez az ellenszenv egyáltalán nem vonatkozott az állatkerti nagyragadozók híres, olasz származású gondozójára, Celesto Guglielmanira, akit mindenki derék emberként, s az állatgondozói munkához jó érzékkel rendelkező egyénként ismert szerte a fővárosban.
Ha a két világháborút összehasonlítjuk, akkor azt láthatjuk, hogy az első világháború jóval kevesebb kárt okozott az Állatkertben, mint a két évtizeddel későbbi második. Ez már csak azért is így van, mert a második világháborúval ellentétben az első világháború harci cselekményei magát Budapestet nem érintették, eltekintve a főváros 1919-es román megszállásától. Ezzel együtt az 1914-től 1920-ig tartó időszak így is igen sok nehézséggel járt. A már említett beszerzési nehézségek például nemcsak a tengeri halra, a déligyümölcsökre, vagy éppen a tengervízre vonatkoztak, hanem a tisztító- és fertőtlenítőszerekre is. Ezek nélkül pedig az alapvető higiéniáról is nehéz volt gondoskodni. A frontra behívott állatkerti munkatársak közül sem tért haza mindenki, tehát voltak személyes tragédiák is. Magában az Állatkertben viszont csak a kommün idején esett némi tűzkár, de szerencsére az sem volt jelentős. Azt is érdemes megemlíteni, hogy az Állatkert a háború, az őszirózsás forradalom és a Tanácskormány ideje alatt is rendben működött, s nap mint nap fogadta a látogatókat. Ez pedig a korabeli Európában nagy szó volt, hiszen számos állatkert a harcokban jelentős károkat szenvedett, s olyan is volt, amely a háborús körülmények között teljesen csődbe ment.
A fővárosi közönség azonban odafigyelt az Állatkertre. Bár 1917-re már nem volt, akit ne a háború nehézségei foglalkoztattak volna, mégis mindenhová eljutott Jónásnak, a legendás, még 1893-ban érkezet vízilovának a halálhíre. A közönség első számú kedvencének távozásával persze nem maradtak víziló nélkül a budapestiek, hiszen ebben az időben egy fiatalabb tenyészpár, Bandi és Arany is a kert lakója volt.
A háborút lezáró béketárgyalások még meg sem kezdődtek, amikor már jelentős változásra került sor az Állatkert élén. A kertet igazgató Lendl Adolfot ugyanis 1919. augusztus 4-én váratlanul felmentették. Ennek oka az volt, hogy a Tanácskormány bukása után országszerte vizsgálni kezdték, hogy ki milyen szerepet játszott a Tanácsköztársaság idején. Jóllehet magának Lendl Adolfnak nemigen volt szerepe a proletárdiktatúrában, hanem csak a szakmai munkáját végezte, ahogy korábban, az ismeretségi körében többen is akadtak, akik a kommün idején kompromittálódtak. Ebben a helyzetben Lendl sem maradhatott tovább igazgató, ami nagy veszteség volt az Állatkert számára.