Jegyárak, jegyvásárlás

Felnőtt: 2800 Ft Gyermek: 1900 Ft Diák: 2000 Ft

Nyitvatartás

H-CS: 9:00-18:00 P-V: 9:00-19:00

Időjárásközepesen felhős 15°C

Újra szakmai alapokon 2016. június 16.

Jubileumi cikksorozatunk huszadik részében a kert 1956-ban kezdődött új korszakának első éveit idézzük fel. Miért olvasták sokan 200-nak a neonbetűs „Zoo” feliratot? Miért tettek üvegfalakat a majmok és a látogatók közé? Írásunkból ez is kiderül.

Cikksorozatunk előző részében a háború utáni újjáépítés korszakáról írtunk, s beszámoltunk arról is, hogy a szakmai szempontokat abban az időben igen gyakran politikai szempontok írták felül (ezért is lehetetett egy cipőfelsőrész-készítő az igazgató, hiszen a szakértelemnél fontosabb volt a párthűség). Az 1950-es évek közepére azonban a felettes hatóságok is belátták, hogy ha az Állatkertet és az ott folyó közművelődési munkát (ezt akkoriban népművelésnek hívták) jó kezekben szeretnék tudni, tanácsos egy hozzáértő szakembert kinevezni az intézmény élére. Ilyen előzmények után a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága, illetve a tanács Népművelési Osztálya, s az azt vezető Háhn György kezdeményezésére 1956. március 16-án dr. Anghi Csaba zoológust és mezőgazdasági szakembert nevezték ki az intézmény élére. Az új igazgatónak ekkor már voltak állatkerti tapasztalatai, hiszen az 1930-as években az Emlősosztály felügyelőjeként már dolgozott az intézményben.

Anghi Csaba zoológus, állattenyésztési szakember 1956-tól 1967-ig volt az Állatkert főigazgatójaAnghi Csaba első intézkedésként minden tekintetben felmérte az Állatkert akkori helyzetét és állapotát. Ma már szinte hihetetlen, hogy milyen rengeteg tényező korlátozta az ésszerű működést. A gazdálkodásban igen sok volt a megkötöttség, az úgynevezett póthitelkérelmeket a főhatóság a működést akadályozó komótossággal intézte. A külső erőforrással elvégeztetett munkák ügyében nem lehetett árajánlat alapján akárkihez, csakis az „illetékes” állami vállalathoz fordulni. Az állatbeszerzésekhez nem lehetett valutát szerezni, s egyébként sem lehetett az állatvásárlásokat és cseréket állatkertek között intézni, hanem kötelezően közbe kellett iktatni egy másik „illetékes” állami vállalatot, a Terimpexet, amely eredetileg a gazdasági haszonállatok tenyésztésében a tenyészállatok exportjával és importjával foglalkozott.

Az új idők jeleként a Főkapura felkerült a neonbetűs "Zoo" felirat is. A nemzetközi elnevezés azonban ekkoriban még nem volt annyira közismert Magyarországon, így sokan nem értették, vagy 200-nak olvasták A nehézségeket összefoglalva beszámolót készített a főhatóságnak a lehetetlen állapotokról, néha olyan szarkazmussal fogalmazva, ami abban az időben nem volt igazán biztonságos dolog. Ám érdekes módon Anghi beadványa meghallgatásra talált a főhatóságnál, s ha nem is sikerült minden nehézséget felszámolni, az Állatkert működésének körülményei sokat javultak, illetve sokkal ésszerűbbé váltak a viszonyok. Az intézmény tudományos intézeti címet is kapott. Az új idők jele hamarosan a főbejáraton is feltűnt, ugyanis az „Állatkert” mellett megjelent a neonbetűs „Zoo” felirat is. Az állatkertek világszerte használatos nemzetközi elnevezése azonban ebben az időben még nem volt közismert, sokan 200-nak olvasták a feliratot.

A szükséges alapok megteremtése után az intézmény középvezetőinek kérdését kellett rendezni. Annál is inkább, mert Bástyai Lóránt, a Madárosztály vezetője, illetve Somogyi József főkertész külföldre távoztak. Anghi az egyes gyűjteményi részlegek élére fiatal szakembereket nevezett ki, köztük Orbányi Ivánt (Emlősosztály), Fodor Tamást (Madárosztály), Pénzes Bethent (Akvárium-Terrárium Osztály) és Kiáczné Sulyok Máriát (Botanikai Osztály). Ugyancsak ebben a korszakban lett az Állatkert munkatársa több más olyan szakember is, aki később évtizedeken át tevékenykedett az intézményben. Például Fischer Antal, Pápai István, Sesztai Sándor, Bogsch Ilma, Kapocsy György és Csépányi Balázs is.

Az 1953-ban átadott Bölényház, amelynek falára az altamirai barlangrajzokat idéző sgraffito falfestmény került Komoly energiát fektettek az állattartó helyek, épületek és más létesítmények megújítására. Bár a háborús pusztítások hivatalosan mind ki voltak javítva, s elvben a néhány évvel korábban újra megnyitott Pálmaház volt a kert utolsó romos épülete, a valóságban itt-ott még mindig bele lehetett futni a háború nyomaiba. A lebombázott Bivalyház helyén csak hevenyészett tetővel ellátott romos falak voltak, az építmény „szarvasmarhaházként” működött. Az ugyancsak lebombázott Zsiráfház ugyancsak vigasztalan képet mutatott, és természetesen zsiráfok sem voltak benne. Megkezdték tehát a kijavításokat, tatarozásokat, sőt, egyes helyeken teljesen új állatházakat is építettek. Például a Bivalyház romjainak helyére teljesen új Bölényházat emeltek, amely 1963-ban készült el. De új létesítmény volt a Japánkert is, amelynek létesítéséhez sokat kellett harcolnia az Állatkertnek. A második világháború utáni időkben ugyanis ezen a helyen évekig a szabadtéri színpad működött. A színpadon kétségtelenül színvonalas előadásokat tartottak, ám a dolog az Állatkert érdekei ellenében folyt, mivel a jövedelmet a Filharmónia Vállalat aratta le, viszont az Állatkert takaríthatta a területet.

Quinba, az 1961-ben született elefántborjú anyjával. Quinba négyéves korában a hollandiai Tiburg Zoo lakója lett, majd éveken át az Arnhemi Állatkertben, még később pedig egy francia állatkertben élt egészen 2005-ig A fejlesztések mellett persze új állatok beszerzésére, a meglévő jószágok életkörülményeinek, takarmányozásának jobbítására is komoly figyelmet fordítottak, akik ezt egyre gyakoribbá, sőt rendszeressé váló szaporulattal hálálták meg. Példának okáért az elefántoknál 1956-ban és 1961-ben is született egy-egy borjú.

A tudományos munka is új lendületet kapott, ráadásul a kutatási eredményeket azonnal alkalmazták is az Állatkert napi működésében. Egy Anghi Csaba vezette kutatásban például azt vizsgálták, hogy a látogatók, mint környezethatás, milyen hatással vannak az állatkerti majmok egészségi állapotára. Ez fontos szempont volt, mert akkoriban a férőhelyek mélysége még nem volt túl nagy, így a közönség jelenléte stressz-faktorként hatott a majmokra, a bedobált természetszerűtlen ennivaló emésztőszervi problémákat okozott, az akkoriban népbetegségnek számító TBC-t pedig a majmok is elkaphatták például a perecre rátüsszentő, majd azt a majmok közé behajító látogatóktól. Miután a kutatásokból számszerűsíthető módon kiderültek ennek a környezethatásnak a dimenziói, a Majomház belső terében üveg válaszfalat szeretlek fel a közönség és az állatok közé. A látogatócsarnok közepére pedig egy kis tavacska került, amely kellően felfrissítette a levegőt az épület belső terében.

A Majomház (a mai Madagaszkár-ház) belső csarnokában azért építettek üvegfalakat a közönség és az állatok közé, mert így jobban tudták védeni a majmok egészségét a bedobált  táplálékoktól, illetve az akkoriban népbetegségnek számító TBC-től, amely igen gyakori volt a látogatók körébenMeg kell emlékezni még a közművelődési, ismeretterjesztő munkáról, amely ebben az időben ugyancsak új lendületet kapott. Lecserélték a korábbi ismertető, tájékoztató táblákat, rendszeresen szerveztek ismeretterjesztő előadásokat, a Madártelelő folyosóján pedig időszaki kiállításoknak adott otthont. Ekkor indultak meg az állatkerti szakkörök is, az Állatkert híreit pedig rendszeresen megjelentették előbb az Élővilág, majd a Búvár folyóirat hasábjain. Ezzel párhuzamosan elindult az Állatkert ismeretterjesztő füzetsorozata is, amelynek 1967-ig összesen 26 száma látott napvilágot.