155 év darvai 2021. április 20.

Az Állatkert 155. születésnapja alkalmából a 2021-es évre meghirdetett jubileumi emlékév kapcsán rendszeresen bemutatjuk egy-egy jellegzetes faj vagy állatcsoport budapesti tartásának történetét. Az elmúlt hetekben már foglalkoztunk a tojásrakó emlősök, a pingvinek, a medvék, a vidrák, az orrszarvúak, a futómadarak, a zsiráfok, a baglyok, a fókák, a vízilovak, a kitinpáncélos állatok, azaz az ízeltlábúak, illetve a denevérek budapesti históriájával. Most pedig az Állatkertünk davainak történetét elevenítjük fel.

A darvak családjába (Gruidae) összesen tizenöt különböző faj tartozik: egyikük Magyarországon is honos. A hazai fajt sokszor egyszerűen csak darunak szokták nevezni, de ha világosan meg akarjuk különböztetni más, egzotikus darufajoktól, akkor a szürke daru, vagy közönséges daru elnevezést használjuk.

A darvakkal kapcsolatban van egy nyelvészeti érdekesség is. Amíg egyes számban a madarat és az emelőgépet is darunak mondjuk, addig többesszámban a madár neve v-tövű szóként viselkedik, és ezért darvakról beszélünk; az emelőgép nevének viszont „daruk" a többesszáma. A daru szó egyébként nyelvünk szókészletének legrégibb, finnugor eredetű szavai közé tartozik, az emelőgépre annak a madárhoz való hasonlósága miatt kezdték el ugyanezt a szót használni, akárcsak az angol vagy a német nyelvben.

Állatkertünkben az elmúlt 155 esztendőben nyolc különböző darufajt mutattunk be, ami az ismert tizenöt faj több mint fele. Azonos időben persze sohasem láthatta mind a nyolc fajt a nagyközönség, de olyan többször is előfordult, hogy egy időben két, vagy akár három különféle is bemutatásra került.

Már az 1866-os megnyitáskor is voltak darvaink. A park egyik gyepterületét ugyanis kifejezetten az ő számukra kerítették körbe. A „darvak rétjén" két faj kapott helyet: egyiküket a korabeli források „pávadarunak", a másikat „hölgydarunak" nevezték. A „pávadaru" nem más, mint a feketenyakú koronásdaru, amely Afrikában, a Szaharától délre eső sávban él. A „hölgydarut" pedig ma pártásdarunak hívjuk: ez a faj ázsiai elterjedésű, bár előfordul a Fekete-tenger vidékén, és egyes állományai Északkelet-Afrkában szoktak telelni. A „hölgydaruról", azaz a pártásdaruról az Állatkert első, 1866-ban kiadott útmutatójában egy rajz is szerepelt. A darvak mellett egyébként a megnyitáskor ideiglenesen néhány gólyát is tartottak a „darvak rétjén".

Az elkövetkező évtizedekben a különféle darvak többé-kevésbé állandó lakosai voltak az Állatkertnek. A hazai szürke daru mellett – amiből a kert magánszemélyektől is kapott ajándékba – szinte mindig voltak egzotikus fajok is. 1895-ben például szürkenyakú koronásdaru és Antigoné-daru is élt az akkor már „daru-udvar" néven emlegetett bemutatóhelyen. Az Antigoné-daru dél-, illetve délkelet-ázsiai faj, sőt még Ausztrália egyes területein is megtalálható. A szürkenyakú koronásdaru pedig Afrikában, de feketenyakú rokonánál délebbre, Kelet- és Dél-Afrikában él.

Az Állatkert 1909 és 1912 között lezajlott nagy átépítése után, amikor a kapuk újból kitárultak a nagyközönség előtt, háromféle darut lehetett megcsodálni: a hazai szürke darut, a pártásdarut és a szürkenyakú koronásdarut. Ez utóbbiaknak érdekes történetük van.

A három szürkenyakú koronásdarut – amelyek a faj kelet-afrikai alfajához tartoztak – Kittenberger Kálmán fogta be az Állatkert számára az akkori Német Kelet-Afrikában, azon a területen, amely ma Tanzániához tartozik. A három madár közül az egyik sajnos 1916-ban elpusztult, a másik kettő azonban idővel párba állt. 1918-ban a tojó három tojást rakott, amelyekből – annak rendje és módja szerint – szépen ki is keltek a fiókák. Ez akkoriban komoly szakmai eredménynek számított, hiszen előzőleg csak egyetlen állatkertben sikerült a világon koronásdarvakat szaporítani.

Később a tojó megözvegyült, elpusztult párja helyett egy ideig egy smaragd réce lett a társa, majd egy hozzá hasonlóan egyedül maradt marabu hímmel – tisztes nevén Samuval – barátkozott. 1927-ben aztán a Schönbrunni Állatkertből egy pár feketenyakú koronásdaru érkezett, de az újonnan érkezett állatok a valóságban nem működtek párként. Ehelyett az újonnan érkezett feketenyakúak közül a hím az öreg szürkenyakú tojóval állt össze (aki ekkor már hanyagolta Samut, a marabut), sőt, kettőjüknek 1936-ban még fiókáik is lettek annak bizonyságaként, hogy a két koronásdaru faj képes kereszteződni (hasonló eset egyébként addigra két másik állatkertben is történt).

A két világháború közötti időszakban egyébként más darufajokat is láthatott az Állatkert közönsége. 1936-ban például, amikor a hibrid fiókák keltek, a kétféle koronásdaru és a hazai szürke daru mellett volt még pártás daru, Antigoné-daru, sőt paradicsomdaru is (ez a faj Afrika déli részén őshonos). A következő évben pedig két mandzsu daru is érkezett.

A második világháborút, a bombázásokat és Budapest ostromát az Állatkert legtöbb lakójához hasonlóan sajnos a darvak sem élték túl, és a háború után még hosszú évekig nem is sikerült pótolni őket. Az első olyan állatleltári bejegyzés, amelyben már újra darvak nyomára bukkanhatunk, 1951. június 30-án kelt. Ekkor négy hazai szürke daru, két szürkenyakú és két feketenyakú koronásdaru, illetve két hódaru képviselte Budapesten a darvak családját. Az ázsiai elterjedésű hódarut ekkor mutatta be először Állatkertünk.

Az 1970-es évek elejére megújult a daruállomány. A futómadarak szomszédságában kialakított kifutókban egyrészt a még akkoriban is „pávadaruként" emlegetett feketenyakú koronásdarvak, illetve paradicsomdarvak kaptak helyet, majd a gyűjtemény az évtized közepére pártásdarvakkal bővült.

Az 1980-as évek végére jelentős változások történtek a budapesti darutartásban. Ennek előzményei azonban furcsamód arra vezethetőek vissza, hogy a kert vezetése egy új házat szeretett volna építeni az emberszabású majmok számára. Az erre kiszemelt terület közepén azonban az 1912-ben épült, boronafalas Szarvasház állt, amely ugyan kissé rossz állapotban volt, de műemléki értéke miatt mindenképpen érdemes volt megőrizni. A kérdést végül úgy oldották meg, hogy a Szarvasházat gerendánként bontották le oly módon, hogy azt a kert egy másik pontján újra fel lehessen építeni. A felszabadult területen megkezdődött az emberszabásúak új otthonának építése, a Szarvasház gerendáit pedig átszállították a Madárház mögötti területre. Ez a zóna ekkoriban épp átalakulóban volt, miután a Dózsa György úti sarokban elhelyezkedő, rossz állapotú Struccházat teljesen lebontották. A területre egyrészt egy új keltetőház épült, másrészt itt építették fel újra a Szarvasházat is, azzal a céllal, hogy abba szarvasok helyett madarak költözzenek be.

A tervezési szakasz elején még futómadarakat képzeltek az áthelyezett épületbe, ám később arról született döntés, hogy kifejezetten a darvak számára alakítják át. Az immár Daruháznak nevezett épület benépesítésére több új fajt is beszereztek, így az 1988-ban átadott bemutatóhelyen a koronásdarvak és a pártásdarvak mellett mandzsu és Antigoné-darvakat is láthatott a közönség.

Mindez persze már több mint harminc éve volt, s azóta az Állatkertnek ez a zónája is teljesen átalakult. Az eredetileg Szarvasháznak épült, lebontott és másik helyen újra felépített boronafalas épület funkciója azóta is többször változott, jelenleg a hangyászsünök, illetve néhány éjjel aktív erszényes lakik benne, illetve a szomszédságában jött létre az Ausztrál ösvény.

Manapság a darvakat a Állatkertünkben a szürkenyakú koronásdarvak képviselik. Tenyészpárunk, Mami és Papi viszi tovább a hagyományt, amely még az 1912-ben Kittenberger Kálmán által ajándékozott, ugyanebbe a fajba, sőt, alfajba tartozó állatokkal kezdődött. Mami és Papi 1999-ben érkezett Tanzániából, s az azóta eltelt több mint két évtizedben tizenöt fészeklakra való, összesen mintegy harminc fiókát neveltek fel sikeresen. A felcseperedett fiatalok egy része más állatkertekbe került: többek között Jászberénybe, Debrecenbe, Nagyszebenbe, Zágrábba, a németországi Erfurtba, a hollandiai Emmenbe, illetve a franciaországi Les Mathes állatkertjébe is szállítottunk Mami és Papi utódaiból. De vannak Budapesten maradt fiatalok is: ők a Szavannakifutó lakói.

A szülőpár sikeressége nemcsak a szaporaságra, illetve a rendszeres gyermekáldásra vezethető vissza, hanem arra is, hogy mindketten igen gondos szülők. Gondoskodásuk kiterjed a fiókák védelmére is, legyen szó a röpdében velük együtt lakó, s a fiókákra esetleg túl kíváncsi bukázó sasról vagy fakókeselyűről, vagy akár valamelyik gondozóról. A két felnőtt madár magasra szökkenve, rúgásokkal igyekszik távol tartani mindenkit, aki a fiatalok felé közelít.