155 év elefántjai 2021. május 4.

Az Állatkert 155. születésnapja alkalmából a 2021-es évre meghirdetett jubileumi emlékév kapcsán rendszeresen bemutatjuk egy-egy jellegzetes faj vagy állatcsoport budapesti tartásának történetét. Az elmúlt hetekben már foglalkoztunk a tojásrakó emlősök, a pingvinek, a medvék, a vidrák, az orrszarvúak, a futómadarak, a zsiráfok, a baglyok, a fókák, a vízilovak, a kitinpáncélos állatok, azaz az ízeltlábúak, a denevérek, a darvak, illetve az oroszlánok budapesti históriájával. Most pedig az Állatkertünk elefántjainak történetét elevenítjük fel.

Egykori elefántjainkról mindenképpen szerettünk volna mesélni, hiszen ezek az állatok különösen fontosak számunkra. Az Állatkert logójában is egy elefánt látható, a Főkaput pedig négy kőelefánt őrzi. Tartásuk története, ha nem is a nyitáskor, de a kert működésének első évtizedében kezdődött, és több mint százhúsz esztendeje folyamatosan, megszakítás nélkül, mindig is bemutattunk legalább egy elefántot. Volt azonban olyan időszak is, amikor fél tucat elefánt élt itt egyszerre.

A művelt emberek számára az elefántok létezése nem volt ismeretlen a régi századok Magyarországán sem. Annál is inkább, mivel sok népszerű görög vagy latin klasszikus műben esett szó ezekről az állatokról (és nemcsak a természetrajzi tárgyúakban, mondjuk Arisztotelésznél vagy Pliniusnál, hanem a történetíróknál is; sőt még Plautus Hetvenkedő katonájának címszereplője is azzal dicsekedett, hogy egy elefánt combját egyetlen legyintéssel eltörte).

Az 1800-as évek első felében esetenként már előfordultak olyan vándormenazsériák, városról városra utazó állatseregletek is, ahol eleven elefánt is szerepelt a bemutatott állatok között. Egy régi leírás szerint az egyik ilyen menazséria elefántját, akit lábon hajtottak a többi állatot szállító szekerek után, egy a hátára szerelt, és minden oldalon a földig érő óriási fonott kosárral takarták el út közben a kíváncsi szemek elől (nyilván arra ösztönözve mindenkit, hogy az állatsereglet következő állomáshelyén pénzért csodálja majd meg az ormányost).

Ismertek voltak Magyarországon az elefántcsont faragványok is, amelyek a távolsági kereskedelem útján jutottak el ide. De a legtöbb embernek az első állatkerti elefánt megérkezéséig csak homályos fogalmai voltak ezekről az állatokról.

Állatkertünk 1866. augusztus 9-én nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Elefánt azonban akkoriban még nem volt, mint ahogy hiányzott több más olyan állat is, amely nélkül ma már nehéz lenne elképzelni a kertet. Egy korabeli hetilapban így írtak erről: „A zsiráfok, úgymint a vastagbőrűek, az orrszarvú, a hippopotamus (víziló), és a nagyobb ragadozó állatok, oroszlán, tigris, leopárd stb. számára szükséges ketrecek csak a jövő évben kerülhetnek munka alá, mivel azt most még az amúgy is tetemes költekezések nem engedik meg". Végül azonban az első ilyen állatok, köztük az első elefánt érkezéséig is több évet kellett várni a megnyitást követően.

Igaz, 1867-ben egyszer felröppent a híre annak, hogy az Állatkertbe megérkezhet az első elefánt. Ez a hír Duka Tivadar egykori pesti joghallgatóhoz és ügyvédhez kapcsolódott. Duka honvédtisztként harcolta végig a szabadságharcot, majd a világosi fegyverletétel után az orosz fogságban megszökve Angliában orvosi diplomát szerzett, ezután a brit hadsereg orvosaként Indiában tevékenykedett. Ő gondozta Körösi Csoma Sándor hagyatékát, és több ezer tárgyból álló gyűjteményt küldött Indiából magyarországi múzeumoknak. Elefántot is küldött volna, legalábbis erről szóltak a hírek 1867-ben, hogy a Pesti Állatkert megnyitásáról értesülve Ceylonban egy elefántot szerzett a kert számára, ám a szállítást végül nem sikerült megoldani, így a pesti, illetve a magyarországi közönség még évekig elefánt nélkül maradt (pontosabban ebben az időben is járt az országban néhány állatsereglet, amelynek elefántjai is volt: 1870-ben például Kecskeméten lehetett megcsodálni egy ilyen menazsériában bemutatott ormányost).

1874 őszén végre lehetősége nyílt az Állatkertnek arra, hogy egy nagyobb afrikai állatbeszerzés részeként egy elefánt megvásárlására is ajánlatot tegyen. 1875 áprilisában már arról kapott híradást az Állatkert, hogy a megrendelt állatok Kairóban vannak, és hamarosan behajózzák őket Trieszt felé. A szállítmány végül július elejére érkezett meg Budapestre, többek között két struccal, páviánokkal, illetve – több más afrikai állat mellett – egy Ali nevű elefánttal.

Állatkertünk első elefántja tehát az afrikai fajhoz tartozott. A fiatal bika korát akkor 10-12 évre becsülték (habár könnyen lehet, hogy még csak feleannyi volt), s bemutatkozásának első heteiben a napilapok közül több is írt arról, hogy az ormányos milyen népszerűségre tett szert, és hogy, „noha egyenesen őshazájából érkezett, és így a civilizációrúl nem sok fogalma van, mégis elég udvariasan veszi el hosszú ormányával a neki nyújtott eledelt". Akkoriban még nem láttak sok kivetnivalót abban, ha a közönség – többé-kevésbé saját belátása szerint – etette az állatokat, hiszen még kevés volt a tapasztalat ennek káros voltáról. Arról azonban már a korabeli hírlapírók is megütközéssel számoltak be arról, hogy „az állatok iránt is a legbrutálisabban viselkedik a közönség sokszor, ami sehol másutt nem tapasztalható, s kellőleg ellen nem őrizhető: így az elefánt ormányába égő szivart adni, napirenden lévő dolog, s ezt a juxot (azaz „csínyt") külsőleg míveltnek látszó egyének teszik; nagyobb figyelmet ajánlunk tehát".

Ali éveken át az Állatkert egyetlen elefántja volt, bár néha előfordult, hogy ideiglenesen más ormányosok is vendégeskedtek nálunk. 1878-ban például egy „núbiai karaván" lépett fel az Állatkert „néprajzi mutatványok" céljára szolgáló részén, s ezzel a karavánnal 14 elefánt is együtt utazott: ők persze mind igen fiatal, állatok voltak.

Ali viszont évről évre nőtt, s a gondozók egyre több mindenre megtanították. Még az is felmerült, hogy a Verne regényéből színpadra állatott Nyolcvan nap alatt a Föld körül népszínházbeli előadásán Ali is fel fog lépni, de ezt végül elvetették, mert ennyire azért nem volt együttműködő. Sőt, később, az 1880-as évek elejére egyre nyugtalanabb lett, sokak szerint azért, mert kedvenc ápolóját, az Állatkert egyik fiatal munkatársát elvitték katonának. A dologban azonban alighanem az ivaréréssel, és a hím elefántokra jellemző, musth-nak nevezett időszaknak is szerepe lehetett, hiszen ilyenkor az elefántbikák gyakran ön- és közveszélyesek. Ali szépen megnőtt agyarával szorgalmasan bontogatni kezdte a házát, és a gondozóira is egyre veszélyesebb lesz. Végül az Állatkert vezetése 1882-ben úgy döntött, hogy eltávolítják, vagy legalábbis kissé megkurtítják Ali agyarát.

A művelet nehézségét elképzelhetjük, ha belegondolunk, hogy akkoriban még nemigen volt mód az elefántok altatására, kábítására. Így, miközben az állat agyarát fűrészelték és reszelték, a többtonnás elefántot huszonöt embernek – nagyrészt állatkerti munkatársaknak, illetve állatorvostan-hallgatóknak – kellett biztonságosan lefognia, természetesen rengeteg erős kötél segítségével.

A műtét – bármilyen meglepően is hangzik – sikeres volt annyiban, hogy az állat agyarát megkurtították, és semmilyen baj vagy fertőzés nem lépett fel emiatt. Ali azonban ezután sem lett sokkal nyugodtabb, így 1883-ban megkezdték férőhelyének megerősítését, többek között vasúti sínekből készített kerítéssel. Közben viszont az állat néhány hónapra rá elpusztult, a vizsgálatok szerint a tüdeje vitte el.

Azért, hogy Ali hiányát pótolják, az Állatkert még abban az évben egy új elefántot szerzett be: egy hat láb, tehát nagyjából két méter magas hímet, aki viszont nem az afrikai, hanem az ázsiai fajhoz tartozott: ő volt Állatkertünk első indiai elefántja. Népszerűségét azonban 1884-ben kissé elhomályosította Carl Hagenbeck utazó néprajzi mutatványa, a „szinghaliak" néven fellépő ceyloni szingalézek társulata, akikkel húsz dolgozó elefánt is érkezett. A társulat több héten át vendégszerepelt az Állatkertben.

Az 1880-as évek végén, illetve az 1890-es évek elején még több elefántot is láthatott a közönség Budapesten. Még az is előfordult, hogy egy időben volt afrikai és ázsiai elefánt is, habár épp az évszázad utolsó éveire kezdett kialakulni az a szokás, hogy az Állatkert ázsiai, indiai elefántok tartására rendezkedett be. A korszak legnevezetesebb elefántja alighanem Kati volt, egészen 1900-ig, a legendás Sziám érkezéséig.

A Bécsből, Ferenc József ajándékaképpen érkezett Sziám csaknem fél évszázadon át volt Állatkertünk lakója. Már életében mindenféle legendák keltek szárnyra. Az egyik ilyen, az 1920-as évek végén már több helyen is emlegetett történet szerint matuzsálemi korú állat volt, akit még Napóleon hozott magával egyiptomi hadjáratáról Franciaországba, majd onnan Bécsbe ajándékozta, mikor feleségül vette Mária Lujzát. Eszerint már akkor is százévesnél idősebbnek kellett volna lennie, amikor Budapestre érkezett.

A regényes történetből persze egy szó sem igaz. Sziám ugyanis érkezésekor még csak néhány éves, fiatal állat volt, aki – szállítóládájának mérete alapján – nemigen lehetett magasabb két méternél. Története pedig azzal kezdődött, hogy 1897-ben Sziám, azaz a mai Thaiföld akkori királya, V. Ráma (Csulalongkorn), a 2016-ban trónra lépett jelenlegi uralkodó dédapja európai körutazást tett. Az utazás során természetesen találkozott Ferenc Józseffel is, akinek egy fiatal elefántot ajándékozott. Az Állat 1897. november 11-én lett a bécsi Schönbrunni Állatkert lakója, majd 1900-ban Ferenc József a Budapesti Állatkertnek ajándékozta. Sziám tehát nevét származási országa után kapta.

Az egészen az első világháború végéig mindig „őfelsége ajándékaként" emlegetett ormányos ajándékozása 1900 elején történt, de a szállítással meg kellett várni, míg a speciális láda elkészült, illetve a vasúti kocsit is megfelelően átalakítják. Eredetileg húsvétra szerették volna az állatot Budapestre hozni, de a hűvös idő nem kedvezett a szállításnak, úgyhogy Sziám végül június 30-án érkezett meg. Addigra elkészült a kifutó kerítésének megerősítése is, amelyhez ismét vasúti síneket használtak fel: ezeket Hegedüs Sándor kereskedelemügyi miniszter közbenjárására ajándékba kapta meg az Állatkert.

Sziám a hírek szerint már Schönbrunnban is veszélyesen viselkedett gondozóival, Budapesten pedig egy tragédia is kapcsolódott a nevéhez. Már 1907-ben is történt két baleset. Áprilisban ugyanis Sziám az ormányával megragadta gondozóját, Szokola Istvánt, a földhöz vágta, és még meg is taposta, úgyhogy a szerencsétlenül járt embert kórházba kellett szállítani. A sebesült gondozót öccse helyettesítette Sziám mellett, de itt sem ment minden rendben, mert az elefánt őt a lábán sebesítette meg. Később, amikor Szokola István felgyógyulva végre munkába állhatott, ragaszkodott hozzá, hogy ismét Sziámmal dolgozhasson. Egy darabig rendben is ment minden, ám a következő évben, 1908 szeptemberében Sziám újra támadott, és a gondozó ezúttal olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy még aznap meghalt a Bethesda Kórházban.

A baleset okait azóta is többféleképpen magyarázzák. A korabeli híradások szerint a gondozó az elefánt bőrét ápolta éppen, amikor a durva kefével véletlenül megsebezte, és Sziám emiatt bőszült fel. Később volt, aki a történetet úgy mesélte, hogy Sziámnak az agyara fájt, s fájdalmában a gondozót ormányával az agyarához szorította. Voltak olyanok is, akik politikát csináltak az ügyből, azt sejtetve, hogy a gyilkos természetű elefántot, akivel már Bécsben is voltak gondok, az uralkodó épp azért ajándékozta Pestre, hogy inkább itt csináljon bajt. Annyi bizonyos, hogy az elefántápolók munkája veszélyes munka, elefántbikák körül pedig különösen az, de azokban az időkben még nem túl sokat adtak a munkavédelemre.

Azt egyébként nem lehet mondani, hogy Sziám kifejezetten rossz természetű lett volna. Éppen ellenkezőleg, igen okos állatnak bizonyult. Valójában éppen a tragikusan meghalt gondozóval együtt találták ki a „mókát", hogy a közönségtől nem finom falatokat kért, hanem aprópénzt, amivel aztán odabandukolt az ápolóhoz, aki az érméket értéküknek megfelelő mennyiségű répára, almára „váltotta fel". Azt lehet mondani, hogy ez nem is volt éppen rossz elgondolás, mivel Sziám elég okos volt ahhoz, hogy a pénzt ne tegye a szájába, és így legalább a látogatók etetéséi hajlandóságát ellenőrzött mederbe terelték, hiszen így csak olyasmit kapott az állat, amit az Állatkert egyébként is beszerzett neki.

Ez a szokás később is fennmaradt, az 1910-es, '20-as, '30-as években is. Persze közben a régi koronát az új váltotta fel, azt pedig a pengő, de Sziám mindig alkalmazkodott az újabb pénzrendszerekhez, címletekhez. Ami pedig az emberek számára sem volt könnyű, különösen inflációs időkben. Sziám ormánya azonban olyan érzékeny volt, hogy még a címleteket is meg tudta különböztetni. 1925-ben például, amikor a korona inflációja miatt már egyáltalán nem voltak érmék, csak bankjegyek, a százkoronás bankót már el sem fogadta, mert az akkorra már egy sárgarépát sem ért.

Sziám végül 1944 telén, Budapest ostromakor pusztult el. Maradványait akkor – jobb megoldás nem lévén – az Állatkert egyik félreeső részén temették el (ott, ahol ma a zsiráfok kifutója van), majd az 1950-es években a koponyáját exhumálták, és utána még évtizedeken át ki volt állítva az Elefántház látogatócsarnokában, éppen ott, ahol ma Ganésa szobra áll.

1909 és 1912 között elefántjaink tartásában jelentős változások történtek. Az Állatkert ekkor lezajlott nagy átépítésének részeként felépült a ma is meglévő Elefántház, amelyet akkoriban inkább vastagbőrűek házának neveztek. Sziám is itt lelt új otthonra, illetve az újjáépített Állatkert 1912-es átadása előtt új elefántok is érkeztek. A korszak legérdekesebb elefántos története a „lábfájós" Nelly-hez kapcsolódik.

1913-ban Beketow Mátyás, az Állatkert szomszédságában működő Beketow Cirkusz igazgatója egy hároméves kiselefántot ajándékozott a kertnek azért, mert az állatot lábfájása miatt nem tudtak cirkuszi mutatványokra betanítani. Állatorvosunk, Raitsits Emil megvizsgálta az ifjú elefántot és kezdődő reumát állapított meg nála. A kezelésre a gyógyfürdőzés tűnt a legjobb megoldásnak, ám a közeli Széchenyi Fürdőben ekkora vendéget nem tudtak fogadni. Nelly ezért 1914-ben gondozójával Hévízre utazott, hogy a fájós lábát kúráltassa. A termálvíz és a gyógyiszap két hónap alatt meg is hozta a kívánt eredményt.

A két világháború között – Sziám mellett – az 1927-ben érkezett Jenny (néha „magyarosan" Zseni néven is emlegették) volt a legnépszerűbb elefántunk. Jenny és az akkori fiatalabb elefántbika, Szultán nászából 1930. január 12-én, illetve 1932. december 27-én is született egy-egy kiselefánt, de sajnos egyikük sem maradt életben. Viszont Jenny-vel nagy sikerrel végeztek olyan foglalkozásokat, amelyek a mai elefánttréningek előfutárának tekinthetők.

1938 szeptemberében egy új pár érkezett Szultán mellé a Malah nevű elefánttehén személyében. Vele már sokkal szerencsésebb volt az Állatkert, mert 1941. szeptember 16-án született borját sikeresen fel is nevelte. A jövevény a Chanbi nevet kapta, ami rakoncátlant jelent, és az ifjú ormányos rá is szolgált erre az elnevezésre.

A második világháború után is szinte minden időszaknak megvoltak a maga meghatározó elefántjai. Még a háborút közvetlenül követő időszaknak is, hiszen Malah túlélte Budapest ostromát. Újabb kiselefántokat azonban csak az 1949-ben érkezett fiatal tenyészállatoktól lehetett remélni, akik a Szultán II., illetve Csámbi II. neveket kapták. Első utódjuk 1956. május 2-án jött a világra, s mivel az Állatkert ebben az évben ünnepelte 90. születésnapját, a jubileum tiszteletére a kiselefánt a Jubile nevet kapta. A nőstény kiselefántnak néhány évvel később, 1961. május 10-én egy húga is született, akit pedig Quinbának neveztek el.

Ezután több mint ötven esztendeig tartó szünet következett a kiselefántok sorában, mert – bár mindvégig voltak elefántjaink – gyermekáldás nem következett be. Nagy reményeket fűztünk az 1979. december 29-én érkezett tenyészpárhoz, Kálihoz és Arunhoz, akik Indiából, egy Kampur melletti tenyésztelepről kerültek hozzánk, ahol munkára betanított elefántokkal foglalkoztak. Bár végül nem született utódjuk, az 1980-as és '90-es években a látogatók elsőszámú kedvencei voltak, sőt, a hím állat emlékére javasoltuk a 2017-én született kiselefánt egyik nevének is az Arunt, amit végül meg is szavaztak a látogatók.

Visszatérve még egy kicsit az idősebbik Arunra, aki tehát 1979-ben került hozzánk Indiából, nemcsak akkor, hanem az 1990-es évek elején is gyakran szerepelt a hírekben. Az elefántbikákra jellemző ön- és közveszélyes időszakban, vagyis a musth idején (amiről már Ali, az első budapesti elefánt kapcsán is beszéltünk) vele is voltak problémák. Sajnos le is tördelte az agyarát, ami már az 1980-as évek végén gondot okozott. Akkor még mód volt arra, hogy a gondozók megkérjék Arunt, feküdjön le, és tűrje, amíg az állatorvos megvizsgálja. Később azonban már ennyire sem volt szófogadó, ráadásul az egyik agyar pulpaürege megnyílt, begyulladt a fogbél, ami persze nagyon fájt az állatnak. 1994 őszén dr. Kertész Péter magyar származású specialista altatásban tisztította ki Arun agyarát, majd egy speciális, nagy szakítószilárdságú műanyag töméssel zárta le a pulpaüreget. Persze ehhez a művelethez 20-30 szakember összehangolt munkájára volt szükség.

1912-es elkészülte óta elefántjaink lakóhelye az Elefántház, és a hozzá tartozó kifutók voltak. Az épületet 1999-ben teljesen felújítottuk, visszaadva eredeti, műemléki szépségét, és egyúttal korszerűsítve a benne lakó állatok, így az elefántok férőhelyét is. Megnöveltük a kifutó méretét, a korábbi sekély tocsogó helyett pedig egy olyan nagy medencét alakítottunk ki, amelyben az elefántok a fejük búbjáig is elmerülhetnek. 2008-ban pedig átadtuk az új Elefántcsarnokot is, kellőképpen felkészülve ezzel arra, hogy újra szaporodó elefántcsaládot tartsunk Budapesten. Assam, a családfő 2009-ben, Angele, az akkor még csak leendő anyuka pedig 2010-ben érkezett. A pár be is váltotta a hozzájuk fűzött reményeket, hiszen Angele 2013-ban, 2017-ben, és most, 2021-ben is életet adott egy kiselefántnak. A most született kicsi így a nyolcadik budapesti születésű elefántborjú.