Nyitvatartás

 

November 11-től ZÁRVA további intézkedésig

Jegyinformációk

 

Olvasd el, hogyan változik belépőink érvényessége.

155 év fókái 2021. március 30.

Állatkertünk története során a fókák mindig nagy népszerűségnek örvendtek a közönség körében. Pedig tartásuk nem egyszerű, és az általuk igényelt tengeri halat egyes időszakokban szinte megoldhatatlan volt biztosítani.

Kristóf, az 1893-ban érkezett oroszlánfóka gondozójával. A háttérben a nőstény állat is látható.Az Állatkert 155. születésnapja alkalmából a 2021-es évre meghirdetett jubileumi emlékév kapcsán rendszeresen bemutatjuk egy-egy jellegzetes faj vagy állatcsoport budapesti tartásának történetét. Az elmúlt hetekben már foglalkoztunk a tojásrakó emlősök, a pingvinek, a medvék, a vidrák, az orrszarvúak, a futómadarak, a zsiráfok, illetve a baglyok budapesti históriájával, most pedig az Állatkertünkben bemutatott fókák történetét elevenítjük fel.

Fókák alatt általában a valódi fókák (Phocidae), illetve a fülesfókafélék (Otariidae) családjába tartozó fajokat értjük. Az előbbiek, tehát a valódi fókák közül Állatkertünkben az elmúlt bő másfél évszázad során legtöbbször a borjúfókákkal (Phoca vitulina) foglalkoztunk, de egy időben volt ladoga-tavi gyűrűsfókánk (Pusa hispida ladogensis) és bajkáli fókánk (Pusa sibirica) is. Az utóbbi család, tehát a fülesfókafélék tagjai közül pedig a kaliforniai oroszlánfókákkal (Zalophus californianus), az északi, azaz Steller-oroszlánfókákkal (Eumetopias jubatus), és a dél-amerikai oroszlánfókákkal (Otaria byronia) foglalkoztunk.

A jegesmedvék és a fókák 1912-ben átadott panorámakifutója, ahol alig észrevehető árok választotta el az állatok férőhelyét Az Állatkert 1866-os megnyitásakor fókák még egyáltalán nem voltak a bemutatott állatok között. Az első fókákat nyolc esztendővel később, 1874-ben sikerült beszerezni. Ekkor két borjúfóka érkezett az Északi-tengerről, sőt, nem sokkal később egy harmadik is csatlakozott hozzájuk. Az állatoknak félkör alakú kifutót alakítottak ki egy kis medencével, nem messze az akkori gépháztól, vagyis a mai Emberszabásúak Háza közelében. Amint a korabeli lapok írták, „e kedélyes, és igen virgoncz állatok legérdekesebbek, mikor etetik, a mi rendesen naponkint esti 6 és 7 óra között történik".

Az első oroszlánfóka érkezésére 1885-ig kellett várni. Abban az évben ugyanis egy nagyobb állatszállítmány érkezett még pünkösd előtt, s az állatok között egy a korabeli sajtó által igen szép példánynak tartott oroszlánfóka is akadt. A Fricinek elnevezett állat bemutatkozása igazi szenzáció volt, mivel az európai állatkertekben akkoriban épp csak elkezdték az oroszlánfókák tartását, így abban az időben Budapesten kívül csak az amszterdami és a berlini állatkerti közönség láthatott ilyen állatot. Az 1200 forintért vásárolt Fricinek egy teljesen új férőhelyet, illetve medencét építettek, mert a korábbi, borjúfókák számára épült hely túl kicsi lett volna neki, arról már nem is beszélve, hogy abban akkoriban is borjúfókák laktak, vagyis az Állatkert ekkorra már a fókák két különböző faját mutatta be. Az új oroszlánfókáról a Budapesti hírlap tudósítója azt írta, hogy „különösen etetése, amely délután 6-kor történik, nyújt szokatlan látványt: ellenkezőleg a közönséges fókával, rendkívül virgonc, mulatságos állat, a halért felkúszik lépcsőkön a teraszra és onnét ugrál le a vízbe dobott halak után, s nagy hullámokat verve ügyes manőverekkel fogdossa el őket."

Az első világháború kitörése miatt beszerezhetetlenné vált tengeri halakat sós vízbe áztatott vagy sózott csukamájolajba mártott édesvízi hallal és lóhússal próbálták meg pótolni A millennium korában egy oroszlánfóka pár volt a közönség kedvence. A nőstény 1892-ben, a Kristóf nevű hím pedig 1893-ban érkezett.

Az Állatkert 1909 és 1912 között történt teljes átépítése során a fókák számára is új medence készült. Az ekkor épült Kisszikla oldalában ugyanis egy olyan sarkvidéki panorámakifutót alakítottak ki, amelynek hátsó részében a jegesmedvék kifutója kapott helyet, előtte pedig a fókák medencéje. Egykori igazgatónk, Lendl Adolf, aki az átépítés szakmai programját készítette, 1909 tavaszán így írt az akkor még csak papíron létező komplexumról:

„A sziklahegy északi oldalán nagyobb vízmedencét is mélyesztünk a földbe, melyben a fókák több faja fog élni. (...) Mindezek az állatok norvégiai, szibériai, grönlandi fajok, ezért társul adjuk melléjük a jegesmedvét is; azonban ezt nem szabadon eresztjük közéjük. Piros fókavér festené a medence vizét nyomban, ha a jegesmedvéket gondosan el nem választanók a többiektől. Azonban a ketrecek, meg a rácsok ilyen helyütt csak rontanák az egész kép hatását; ez okból a stellingeni mód szerint tartjuk a jegesmedvéket. (...) A hegynek egyik lejtőjét magasan körülfalazzuk természetesnek látszó sziklatáblákkal, amelyeken fel nem kapaszkodhatnak; az egyik oldalon azonban, a nézők felől nyitva marad e lejtős udvar s itt mély és széles árokkal fogjuk be a terület szélét, olyanformán, hogy a közönség az árkot nem látja, amiért azt véli, mintha ezek a nagy ragadozók egészen szabadon lennének a sziklák között."

Hegedűs János állatkerti ápoló az egyik barátságos oroszlánfókával (1930). Hölzel Gyula felvétele Az átépítés után 1912. május 20-án újra megnyitott Állatkert új fókamedencéjében (amelyet tehát széles, de a sétányok felől felől alig látható árok választott el a jegesmedvéktől) három különböző fókafajt is láthatott a nagyközönség: a kaliforniai oroszlánfókát, a grönlandi fókát és a borjúfókát is. Időnként még az is megesett, hogy az állatok a látogatók között sétáltak. Az egyik gyermekdélután programjában ugyanis szerepelt volna az is, hogy a fókák közül az egyik gondozójával kilátogat a gyerekek közé. A fókaápoló el is kezdte az erre való felkészülést a legmegbízhatóbb fóka tréningezével, és csakhamar sikerült is elérni, hogy az állat hívásra – és persze néhány jutalomfalatként szolgáló halért cserébe – az alacsony kerítésen átmászva kijöjjön a gondozóhoz, és kövesse őt. Csakhogy a foglalkozásba bevont fóka hamar megtanította a társait is, hogy hogyan másszanak át a korláton, így amikor úgy gondolták, hogy már ideje lenne az evésnek, de sem a gondozójukat, sem a halasvödröt nem látták a közelben, a tanított állat vezetésével önhatalmúlag kimásztak a helyükről, és a sétányokon elindultak a fókaápoló keresésére.

Az első világháború kitörése nagyon megnehezítette a tengeri hal beszerzését. Először csak megritkultak, rendszertelenné váltak, de egy idő után el is maradtak a korábban nap mind nap vasúton érkező szállítmányok, így a fókákat igyekeztek másféle takarmányra átszoktatni. Próbálkoztak például lóhússal, vagy sós vízbe áztatott, esetleg sózott csukamájolajba mártott édesvízi hallal, de ezt csak az állatok egy része fogadta el, és amelyik elfogadta, annak számára sem volt teljes értékű táplálék. Így az ellátási nehézségek miatt az Állatkert végül egymás után veszítette el a fókáit, akiket – szintén a háborús körülmények okán – évekig nem is lehetett pótolni, úgyhogy a fókamedencét addig halastóként használták az édesvízi halon élő állatok ellátásához.

Az 1935-ben érkezett két borjúfóka Az első világháború végét követően 1925-ben jutott ismét fókákhoz az Állatkert: ebben az esztendőben borjúfókák és oroszlánfókák is érkeztek. A közvetkező években így már folyamatos volt ezeknek a víziemlősöknek a bemutatása, amellett, hogy néhány évente újabb és újabb oroszlánfókák is érkeztek az állomány kiegészítésére. Mivel nem mindig egyazon fajba tartozó oroszlánfókákat szereztek be, 1932-ben már két faj, a kaliforniai, illetve a Steller-oroszlánfóka egyedei éltek a fókamedencében. Az oroszlánfókák mellé 1935-ben két borjúfóka is érkezett Németországból.

A két világháború közötti időszak legöregebb oroszlánfókái, akik akkor már több mint tíz éve voltak az Állatkert lakói (és ez azonban az időkben nem is számított éppen rossz eredménynek), 1938/1939 telén pusztultak el. Pótlásukra – a meglévő fiatal állatok mellé – még 1939 tavaszán öt új kaliforniai oroszlánfókát vásároltak a Hagenbeck-féle neves hamburgi állatkereskedő cégtől. Az állatokat szállító vagon március 15-én érkezett meg a Nyugati pályaudvarra.

A második világháború előtti idők egyik utolsó oroszlánfókája gondozójával (1941). Haller László felvétele 1939 őszén kitört a második világháború, és bár Magyarország eleinte még nem volt hadviselő fél, a tengeri hal utánpótlása megint kezdett gondot jelenti. Addig ugyanis, a közel másfél évtizede bevált gyakorlat szerint az Állatkert a németországi Cuxhavenből hozatta fókáknak és a pingvineknek a tengeri halat. A tengerről visszatérő halászhajókból a heringet és más tengeri halat azonnal jég közé rakták, és így szállították tovább vasúton Budapestre, úgy, hogy 24 órán belül megérkeztek a célállomásra. Az újabb és újabb szállítmányok kétnaponta érkeztek. A háború kezdetétől ez a rend felborult, sem Németországból, sem pedig Olaszországból nem sikerült a továbbiakban rendszeres tengeri hal utánpótláshoz jutni, de az akkori Jugoszláviából egy darabig még aránylag rendszeresen érkeztek a szállítmányok. Az 1940-es évet és 1941 első hónapjait ezzel úgy-ahogy sikerült átvészelni. 1941 tavaszától azonban, amikor a harcok már Jugoszláviát is elérték, a budapesti fókák végleg hal nélkül maradtak, és ezután már nem is sikerült sokáig életben tartani őket. 1943-ra a fókák medencéjét már hattyúkkal népesítették be.

A második világháború után jó ideig szóba sem jöhetett a fókák beszerzése. Az első években egyáltalán nem is volt mód komolyabb állatvásárlásokra, az 1950-es évek elején pedig, amikor már a beszerzés nem lett volna leküzdhetetlen akadály, még mindig nem volt biztosított a folyamatos tengeri hal ellátás. Mivel az akkori viszonyok között ezt még jó darabig nem lehetett megszervezni, az Állatkert akkori igazgatója, Anghi Csaba arra gondolt, hogy édesvízi fókafajok bemutatásával lehetne megkerülni a problémát. Így az Állatkert háború utáni első fókája a gyűrűs fóka ladoga-tavi alfajának képviselője volt: ez az állat 1958. július 3-án érkezett a Moszkvai Állatkertből, Prága érintésével, egy budapesti fekete párducért cserébe.

Az 1960-ban a Szovjetunióból érkezett két bajkáli fóka egyike, még a ládájában. Szelei László felvétele Az új fókának ugyan nem kellett tengeri halat biztosítani, de kiderült, hogy a korábban Budapesten tartott fókákkal ellentétben hajlamos volt arra, hogy a látogatók által bedobott kenyeret, kiflivéget, perecet is megegye, és mivel sok ilyesmit hajítottak be neki, nem sokáig maradt életben. Úgyhogy amikor 1960-ban két másik édesvízi fókával, ezúttal bajkáli fókákkal pótolták, táblát helyeztek el a medencéjüknél, arra kérve a közönséget, hogy semmivel se etessék őket. Az Állatkert kérését számos újságban is közölték, és bemondta a rádió is. A bajkáli fókák egyébként nagy ritkaságnak számítottak, hiszen akkoriban a Szovjetunión kívül egyedül a Budapesti Állatkertben lehetett megcsodálni őket.

1966-ban, az Állatkert megnyitásának századik évfordulójára már tengerlakó fókák, éspedig kaliforniai oroszlánfókák is érkeztek. A három fiatal állat – két nőstény és egy hím – az NSZK-beli Hannoverből érkezett két budapesti születésű zebráért cserébe. A három oroszlánfóka hamar a közönség kedvencévé vált, és már jóval kevesebben akarták a halevő állatokat pereccel kínálni. Az egyik oroszlánfóka végül mégis egy a medencéjébe került idegen tárgy, éspedig egy szétpukkadt léggömb darabjai okozta bélelzáródásban pusztult el. Emiatt 1970-ben megtiltottuk a máskülönben is sok bonyodalmat okozó lufik behozatalát az Állatkertbe: ez a rendelkezés azóta is, tehát immár több mint ötven esztendeje érvényben van.

Az 1966-ban Hannoverből érkezett három oroszlánfóka. Mikó László felvétele Az 1970-es évek nagy részében a kaliforniai oroszlánfókák voltak a fókamedence lakói, 1978-ban azonban egy korábban soha nem tartott fajjal, a dél-amerikai oroszlánfókákkal kezdtünk el foglalkozni. Igaz, akkoriban másik nevük, a patagóniai sörényes fóka név állt a kerítésükre erősített táblákon.

Ma is meglévő fókaállományunkat az 1990-es évektől kezdve alakítottuk ki. Egy rövid fókamentes időszak után ugyanis 1993-ban két borjúfóka érkezett a Zürichi Állatkertből: Søren és Sven, akik mind a mai napig Állatkertünk lakói. Érkezésükkor azonban ők még abba az 1912-ben épült fókamedencébe kerültek, amely előtte évtizedekig volt a mindenkori fókáink lakhelye. 1997 és 1999 között aztán a Kisszikla rekonstrukciójának részeként egy új medence, illetve kifutó létesült a szikla oldalában lévő Norvégháznál. Ezt vehették birtokba a borjúfókák, társbérletben a pápaszemes pingvinekkel, és itt láthatók azóta is. Közben pedig a régi, tehát a jegesmedvék kifutójának előterében lévő medencébe ismét kaliforniai oroszlánfókák költöztek: a 2000-ben érkezett két állat közül az egyik, Jacques ma is Állatkertünk lakója: a másik oroszlánfókánk, Noé 2006 óta él Állatkertünkben.

Az 1978-ban érkezett patagóniai sörényes fókák, azaz dél-amerikai oroszlánfókák. Kapocsy György felvételeAz oroszlánfókák jelenlegi lakóhelye azonban már nem teljesen azonos az 1912-ben épült régivel. 2005 és 2006 között ugyanis az egész, akkor már csaknem százéves komplexumot átalakítottuk, jelentősen megnagyobbítva az állatok férőhelyét. Első lépésként a korábbi fókamedence előtti nagy, aszfaltburkolatú közönségteret szüntettük meg, hogy a helyén egy teljesen új fókamedencét építsünk. Az új medence, amely 2005-ben készült el, nagyjából 50 %-kal lett nagyobb a korábbinál, és sokkal több élményt nyújt a közönségnek, hiszen itt már a víz alatt tartózkodó fókákat is jól meg lehet figyelni üvegfalakon keresztül. Miután az oroszlánfókák átköltöztek ebbe a medencébe (itt láthatók azóta is), a régi fókamedence területét a jegesmedvék férőhelyének megnagyobbításához használtuk fel.