Nyitvatartás

H-P: 9:00-18:00  Sz-V: 9:00-19:00

Jegyárak, jegyvásárlás

Felnőtt jegy: 3300 HUF Gyermek jegy: 2200 HUF

155 év futómadarai 2021. február 25.

A futómadarak tartásának története Állatkertünkben egyidős az intézménnyel, hiszen emut már az 1866-ban is láthatott a nagyközönség, de az elmúlt bő másfél évszázad során struccokat, nandukat és kétféle kazuárt is láthatott itt a nagyközönség.

Az „ausztrál kazuár” (azaz valójában emu) ábrája az Állatkert első, 1866-ban megjelent útmutatójábanAz Állatkert 155. születésnapja alkalmából a 2021-es évre meghirdetett jubileumi emlékév kapcsán rendszeresen igyekszünk egy-egy jellegzetes faj vagy állatcsoport budapesti tartásának történetét bemutatni. Az elmúlt hetekben már foglalkoztunk a tojásrakó emlősök, a pingvinek, a medvék, a vidrák és az orrszarvúak budapesti históriájával, most pedig egykori futómadaraink történetét elevenítjük fel.

Futómadarak alatt itt most persze nem minden olyan madarat kell érteni, amelyik futni (is) tud, és még csak nem is a székicsérfélék családjába tartozó, némileg megtévesztő módon futómadár nevet viselő állatfajt. Itt most a madarak osztályán (Aves) belül a futómadár-szabásúak öregrendjébe (Palaeognathae), azon belül pedig a struccalakúak (Struthioniformes) és a tinamualakúak (Tinamiformes) rendjébe tartozó állatokról van most szó, habár annak nincs nyoma, hogy az Állatkert története során valaha is tartottunk volna tinamukat. Az afrikai struccok, az ausztráliai emuk, az új-guineai kazuárok és a dél-amerikai nanduk viszont rendszeresen akadtak a gyűjteményben az elmúlt több mint másfél évszázad során.

A futómadarak tartása Állatkertünkben egyidős az intézmény történetével. Hiszen már a megnyitáskor, 1866-ban is voltak futómadaraink. Ha valaki fellapozza az Állatkert első, a megnyitáskor kiadott útmutató füzetét, azt olvashatja benne, hogy a tevék szomszédságában „újhollandi", más néven „ausztráliai kazuár" is látható volt. E név alatt azonban nem kazuárt kell értenünk, ugyanis az emut hívták így akkoriban.

A Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervezte, 1912-ben átadott egykori Struccház. A ma már nem létező épületet a bal felső kép közvetlenül elkészülte után (1911) mutatja, a másik kettő pedig akkor, amikorra a környező terület parkosítása is elkészült, és a faragott bálványfákat is felállították (1912)Állatkertünknek ezt az első emuját Xántus János igazgatónak néhány héttel a megnyitás előtt sikerült Bécsben megvásárolnia. Abban az időben ugyanis a császárvárosnak két állatkertje volt: az 1752-es alapítású császári állatkert a schönbrunni kastély parkjában, és az 1863-ban létrehozott, magánalapítású Tiergarten am Schüttel, amely a Praterben működött, és amely 1866-ra máris csődbe jutott. A csődtömeggondnok júliusban árverésre bocsátotta az állatokat, s ezen az árverésen Xántusnak mintegy nyolcvan állatot sikerült a nyitás előtt álló Pesti Állatkert számára megszereznie. Ezek között volt a szóban forgó emu is, akit – akkor még csak egyedüli futómadárként – már a megnyitás napján, azaz 1866. augusztus 9-én megcsodálhattak a látogatók. Egy korabeli újságíró szerint oly komolysággal járkált fel és alá kifutójában, mint egy költő, aki épp egy újabb versen töri a fejét.

A megnyitást követően csak néhány hétig tartott az az állapot, amíg az árverésen vett emu volt a futómadarak egyedüli képviselője az állatkertben. Szeptember elején két strucc is érkezett, akik természetesen az emu szomszédságában kaptak helyet. Az 1866-os útmutató füzet második kiadásában az emu mellett már ezt a két struccot is megemlítették. Az a terület egyébként, ahol ezek az állatok akkoriban laktak, nagyjából ott volt, ahol ma a Szavanna-kompexum részét képező, a zsiráfoknak otthont adó istálló található.

Az 1925-ben vásárolt narancsnyakú kazuár érkezésekor még csak pulykanagyságú fiatal volt. Ez a fotó már kifejlett korában 1930-ban készült róla. Hölzel Gyula felvételePersze ezekben az időkben az állatok sikeres szaporításáról még nemigen lehetett szó, vagyis az Állatkertnek futómadarakból is időről időre utánpótlásra volt szüksége. A korabeli sajtó rendszerint be is számolt az újabb és újabb állatok érkezéséről, így például azokról a struccokról is, akik 1875-ben, 1883-ban, illetve 1894-ben kerültek az Állatkertbe. Legalább egy futómadár fajt szinte mindig láthatott a közönség: ez többnyire strucc vagy emu volt, kazuár és nandu viszont ekkoriban a legritkább esetben fordult elő. Ez volt a helyzet a millennium évében, 1896-ban is, amikor a „struccz-udvarban" emukat és struccokat láthatott az Állatkert közönsége.

Amikor az Állatkertet addig üzemeltető társaság csődje után 1907-ben az intézmény fenntartását Budapest Székesfőváros vette át, majd az átvételt követően, 1909 és 1912 között a kertet teljesen átépítve egy „a fővároshoz méltó" új Állatkertet hoztak létre, a bemutatandó állatokra vonatkozó tervbe természetesen a futómadarak is bekerültek. A kert nyugati sarkában, nagyjából ott, ahol ma az Ausztrál-ösvény, illetve a Dél-Amerika kifutó található, külön kifutókat, és egy teljesen új állatházat létesítettek a struccok és rokonaik számára. Ezt az új állatházat ettől kezdve évtizedekig Struccház néven emlegették. Maga az épület egyébként igen jellegzetes volt, a tervezők, Kós Károly és Zrumeczky Dezső az afrikai népi építészet formavilágából merítettek ihletet, habár a vertfalas, szalmatetős állatház sok vonása az alföldi népi építészettel is mutatott némi párhuzamot. A téglalap alaprajzú főépülethez egy nyaktaggal köralapú épületszárny kapcsolódott, az épület mellett pedig két faragott bálványfát állítottak fel.

1912 májusában, amikor a teljesen megújult Állatkertet ismét megnyitottál a látogatók előtt, a Struccház lakói közt a névadó struccokon kívül nandu és kazuár is akadt, illetve voltak az Állatkertnek emui is, ám őket csak 1913-tól láthatta a nagyközönség. Róluk egyébként azt is feljegyezték akkoriban, hogy az egyik emu társával összekülönbözött, majd utána 18 napig egyáltalán nem evett. De szerencsére ez az „éhségsztrájk" átmenetinek bizonyult.

Hanzi, a népszerű strucckakas (1933), és az 1936-ban Hanzi mellé hozott két tojó. Hölzel Gyula felvételeiAz 1914-ben kitört első világháború miatt az elkövetkező esztendőkben igen nagy gondot jelentett az állomány folyamatos utánpótlása. Hiszen a háborús idők nem kedveztek az egzotikus állatok beszerzésének. Így szinte a csodával határosnak mondható, hogy az Állatkert madárállománya 1920 januárjában még mindig 772 egyedből állt, amelyek között bőven akadtak távoli tájakon őshonos szárnyasok is. Ami a futómadarakat illeti, a trianoni békeszerződés évében strucc már egy sem maradt az Állatkertben, de még mindig volt két nandu, két kazuár és két emu is. Az emuk közül az egyik meglehetősen idős állat volt, még az 1907-es fővárosi átvétel előtt került az Állatkertbe.

1920-ban az egyik kazuárnak sebészi beavatkozásra volt szüksége, mert az egyik lábujján egy ökölnyi méretű daganat nőtt. A kérdés csak az volt, hogy a műtét idejére hogyan teszik együttműködővé a termetes és igencsak erős madarat. Manapság ilyen beavatkozásokat csakis altatásban végzünk, de akkoriban erre igen korlátozottak voltak a lehetőségek. Először borba áztatott kenyérrel próbálták elbódítani, majd, amikor ennek semmi hatása nem volt, rummal átitatott kenyérdarabokkal is megkínálták. De egyik sem hozta meg a kellő eredményt. Így tehát az állatkerti dolgozóknak nyers izomerővel kellett legyűrniük a pácienst, ami nem volt éppen veszélytelen vállalkozás. A gondozók pajzsként maguk előtt tartott deszkakerítéssel szorították be az állatot egy sarokba, ahol végül a lábait összekötözve sikerült annyira rögzíteni, hogy az állatorvos az operációt végrehajthassa. A műtét sikeresnek is bizonyult, bár a gondozóknak ezt követően még sokáig figyelniük kellett arra, hogy a madár ne akarja leszedni a kötést a lábáról.

Az 1935-ben kikelt nanducsibék egyike, négynapos korában. Szombath László felvételeA struccokat különösen hiányolta a közönség, így 1924-ben már a lapok is sokat foglalkoztak a beszerzésükkel kapcsolatban az Állatkerthez beérkezett ajánlatokkal. Végül 1925-ben sikerült két struccot vásárolni, melléjük pedig két sisakos és egy narancsnyakú kazuárt is. Ezek az állatok – egy nagyobb szállítmány részeként – június 27-én érkeztek meg. Beszerzésüket az Állatkert a bécsi társintézménnyel, a Schönbrunni Állatkerttel közösen szervezte meg.

Ugyancsak 1925-ben került sor az 1912-ben átadott Struccház korszerűsítésére. Miközben az újonnan beszerzett futómadarak a kifutóban élvezték a nyári és koraőszi időjárást, magát a Struccházat, amelynek vert falai nem voltak épp időtállók, Végh Gyula fővárosi műszaki főtanácsos felügyelete alatt, Katzer József építészmérnök tervei alapján teljesen felújították, sőt a kazuároknak egy külön házikót is emeltek. A munkálatok még a hideg idő beállta előtt elvégezték, így a futómadarak a telet már a felújított állatházban tölthették.

Az 1930-as évek elején egyébként az is felmerült, hogy a struccok új bemutatási helye nem a Struccházban és annak kifutóiban lesz, hanem az 1931-ben elkészült, 1600 négyzetméteres Afrika-kifutóban (a mai, jóval nagyobb Szavannakifutó elődjében), illetve a hozzá tartozó, akkor szintén újonnan épült, 147 négyzetméteres istállóban lesz. Végül azonban annyi érdekes patással sikerült az új kifutót benépesíteni, hogy a struccoknak már nem nagyon maradt volna hely, így tehát maradtak korábbi férőhelyükön (az ötlet majd az 1990-es évek végén kerül elő ismét).

Emu az Állatkertben (1942). Denkstein Jenő felvétele1933 telén az akkori strucctojó elpusztult, így párja, a Hanzi nevű, a közönség körében valóságos rajongótáborral rendelkező kakas egyedül maradt. Emiatt aztán kissé nehezen kezelhetővé is vált, reggelente például, amikor kiengedték a kifutóra, gyakran megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó kimenni. A gondozók azonban kitapasztalták, hogy valami okból a pávának nagy tekintélye van Hanzi előtt, így, ha az ápoló egy pávát is vitt magával, a termetes strucckakas kérésre jámbor együttműködéssel sétált ki a szabadtéri kifutóra. Ha azonban a műveletben nem vett részt páva, a dolog csak hosszas unszolásra sikerült. Hanzi egyébként nem maradt tartósan egyedül, 1936 szeptemberében két tojót kapott maga mellé.

1935-ben nagy sikert könyvelhetett el Állatkertünk a nanduk szaporítása terén. Négy nandutojást ugyanis keltetőgépben sikeresen kikeltettek. A fiókák közül a leggyengébb ugyan sajnos nem maradt életben, de a másik három rendben felcseperedett, így aztán őket más állatokra cserélték el, sőt, az egyik itt kelt fiókáról azt is tudjuk, hogy felnőttként a Belgrádi Állatkert lakója lett. Az idős szülőpár aztán 1938-ban elpusztult, így a közönségnek néhány évig nélkülöznie kellett a nandukat. 1941 őszén aztán egy újabb párt vásárolt az Állatkert a neves hamburgi Hagenbeck állatkereskedő cégtől. Még az is fennmaradt, hogy akkoriban pontosan mivel etették őket: a nanduk menüje akkoriban salátából, zúzott zabból, rizsből, árpából, főtt kölesből, és időnként apróra vágott lószívből állt.

Az előtérben látható nandukakas folyton kötekedett a szomszédos kifutóban lévő emuval (1942). Reich Péter Kornél felvételeA második világháború előestéjén a nanduk mellett struccok és emuk képviselték Állatkertünkben a futómadarakat. 1943 áprilisában néhány percre komoly veszélybe kerültek, mert a Struccház nádból rakott teteje tüzet fogott egy az Állatkert mellett elrobogó vonat gőzmozdonyából kipattant szikrától. A gondozók azonban, miközben értesítették a tűzoltókat, az összes állatot kiterelték a kifutókba. A kiérkező tűzoltók gyorsan megfékezték a lángokat, és bár a Struccház teteje leégett, embernek, állatnak semmi baja nem lett.

Ugyanez már nem mondható el az 1944-es és az 1945-ös évről! A bombázásokat, illetve Budapest második világháborús ostromát egyetlen futómadár sem élte túl.

A háború után néhány évig alig akadt lehetőség egzotikus állatok beszerzésére. Hiszen újjá kellett építeni az országot a háborús romokból, és meg kellett teremteni a normális élet feltételeit. Ehhez képest aligha lett volna megoldható, hogy az Állatkert számára keményvalutáért állatokat, ezen belül futómadarakat vásároljanak (1946-ban például egy strucc 3500 svájci frankba került volna). Azért, hogy helyreállított állattartó helyek mégse álljanak üresen, az Állatkert megállapodást kötött a háború után egyre-másra talpra álló cirkuszi társulatokkal, így azok budapesti vendégszereplésük idején állataik egy része az Állatkertben kapott helyet. A vendégül látott cirkuszi állatok között 1948-ban már egy strucc is akadt.

Ami az Állatkert saját állatállományát illeti, a háború után az első nagyobb, egzotikus állatokból álló szállítmány 1949 májusában érkezett Hollandiából, s ezek között az állatok között már strucc is akadt. 1950-ben két emu is érkezett, 1953-ban pedig két nandut is sikerült beszerezni. Abban az időben egyébként gyakran megesett, hogy az értékes új állatok az Állatkertünkben született fiatal vízilovakért cserébe érkeztek Budapestre. Az említett nanduk is ilyen csereállatok voltak (a Szovjetunióba küldött vízilóért persze több más állatot is kaptunk), de az 1964-ben Hannoverből érkezett struccpár is azon állatok között volt, amelyet az oda küldött budapesti születésű vízilóért kaptunk cserébe.

Kati, a sisakos kazuár 1971-ben. Kapocsy György felvételeKözben a Struccház térségében a struccok, emuk és nanduk mellett más állatok is megjelentek. Elsősorban a túzokokra kell gondolnunk, akiknek az Állatkertnek ezen a részén alakítottak ki férőhelyet. A túzok ugyan nem áll közeli rokonságban a futómadarakkal, hiszen a madarak egy másik csoportjába tartozik, ám mivel Magyarországon a túzok a legnagyobb testű madárfaj, gyakran szokták „a magyar struccként" is emlegetni. Ebben az időben pedig az Állatkertben élenjáró kutatások folytak a túzok állatkerti tartásáról és tenyésztéséről, előbb a Madárosztályt vezető Bástyai Lóránt, majd 1958 után utódja, Fodor Tamás vezetésével.

Az Állatkert 1966-os centenáriumát, azaz százéves születésnapját követő évtizedekben a Struccház gyűjteménye nagyjából állandó volt, vagyis struccot, emut, nandut és sisakos kazuárt is bemutattunk ezen a helyen, egészen az 1980-as évek derekáig. A felnőtt állatok mellett rendszeresen láthatott a közönség csibéket, fiatalokat is, amelyek nagyrészt keltetőgépbe került tojásokból keltek ki. Az Állatkertben már a háború előtt is sikerült eredményeket elérni vadmadarak tojásának keltetésével, s ezt a munkát a háború után már az 1950-es években elkezdték. Először zömmel hazai fajokkal, majd egyre inkább az Állatkertben élő azon egzotikus fajokkal is, amelyeket sikerült rendszeres tojásrakásra bírni. Különösen a nanduk szaporítása volt sikeres, a közönség már 1971-ben csodájára járt a fiókáknak, 1974-re pedig már nyolc különböző korú, az Állatkertben kelt nandut mutattunk be a látogatóknak.

Az 1980-as években jelentős változások következtek be a futómadarak tartásában. A régi, 1912-ben épült, 1925-ben felújított, majd a háború pusztításai után jelentős átalakítás mellett rendbehozott Struccház ekkorra teljesen tönkrement, így 1986-ban lebontásra került. Helyére pedig a régi, nagyrészt fagerendákból épült Szarvasházat helyezték át. Az áthelyezést szó szerint kell érteni, ugyanis az eredetileg a mai Emberszabásúak háza helyén állt Szarvasházat műemlékvédelmi szakértők bevonásával darabonként szedték szét, külön megszámozva az egyes gerendákat, hogy később a kert egy másik pontján újra felállítható legyen. Ez a másik pont történetesen a lebontott Struccház helyén maradt terület lett. Az újra felépített Szarvasházat azonban nem szarvasok bemutatására szántuk, hanem előbb a darvak bemutatóhelye lett (ekkoriban Daruháznak is hívták), később kiállítási és előadótérként használtuk, jelenleg pedig az Ausztrál-ösvényhez kapcsolódva éjjel aktív erszényeseknek, illetve hangyászsünöknek ad otthont.

Nandutojás és nanducsibe. Az 1970-es évek első felében futómadaraink közül elsősorban ennek a fajnak szaporítása, keltetése volt sikeres. Kapocsy György felvételeAmi a futómadarakat illeti, az 1980-as évek végén, illetve a 90-es évek elején a struccok, az emuk, a kazuárok és a nanduk tartásában is volt némi szünet. Struccokat 1994-ben szereztünk be újra, és akkor az Afrika-kifutó lakói lettek, együtt az ott bemutatott patásokkal. Később pedig átmenetileg az Állatkert más pontjain is bemutattuk őket, habár jelenleg hiányoznak a gyűjteményből. Az emuk számára az 1990-es évek derekán a Főkapu és a pingvinek jelenlegi kifutója közötti gyepterületen alakítottunk ki egy tágas kifutót, amelyet aztán sokáig Emugyep néven emlegetett mindenki. Végül az Ausztrál-zóna kialakításakor kerültek jelenlegi helyükre, az Ausztrálház és a Nagy-tó partja közé, illetve a 2014-ben átadott Ausztrál-ösvény lakói között is mindig vannak fiatal emuk, akikkel a közönség testközelből ismerkedhet. A kazuárok új lakhelye a 2003 és 204 között épült Dombház és annak két kifutója lett, itt láthatók jelenleg is. Sőt, az elmúlt években újra elkezdtünk a nandukkal is foglalkozni: előbb a 2014-ben átadott Pampakifutóban láthatta a közönség, együtt a sörényes hangyászokkal, majd a Dél-Amerika kifutó lakói lettek, társbérletben az ott bemutatott tapírokkal, nagy marákkal és vízidisznókkal.

Az Állatkertünk futómadarait történetét áttekintő írásból nem maradhatnak ki az ivarmeghatározással kapcsolatos mókás történetek, amelyek újra és újra megestek az évtizedek során. Ehhez persze tudni kell, hogy amíg a struccokra jól látható ivari kétalakúság jellemző, azaz ránézésre is könnyű megmondani, hogy melyik a tojó és melyik a kakas, ugyanez a többi fajnál nem mindig olyan egyszerű. A régi időkben, amikor az ivarmeghatározást segítő korszerű módszerek még nemigen álltak rendelkezésre, többször is előfordult, hogy mindenki szentül meg volt győződve egy konkrét egyeddel kapcsolatban, hogy az mondjuk hím állat, egészen addig, amíg – mindenki meglepetésére – egyszer csak tojásokat rakott, egyértelműen eldöntve ezzel az ivari hovatartozás kérdését. A régi időkben ilyenkor a „megtojt a bakmadár" szállóige járta. A közelmúltban ilyen jellegű tévedések ugyan már nem voltak, de a gondozók egyfajta „hagyománytiszteletből" sokáig direkt a nemével ellentétes névvel nevezték el az állatokat. Ezzel a „hagyománnyal" időnként a sajtó is foglalkozott. 2007-ben például több újság is beszámolt a Béla nevű, nálunk kelt emucsibéről, és szüleiről, Lajosról és Papiról. Ha nem lenne egyértelmű, a tojót, Béla anyukáját hívták Lajosnak a fent említett „hagyomány" okán. Az erről szóló hírlapcikkek között volt, amely „Csókol anyád: Lajos" címmel látott napvilágot.

Kíváncsi vagy, hogy mi történt mostanában még az Állatkertben? Ide kattintva elolvashatod további híreinket.