155 év kétéltűi 2021. június 10.

Az Állatkert 155. születésnapja alkalmából a 2021-es évre meghirdetett jubileumi emlékév kapcsán rendszeresen bemutatjuk egy-egy jellegzetes faj vagy állatcsoport budapesti tartásának történetét. Az elmúlt hetekben már foglalkoztunk a tojásrakó emlősök, a pingvinek, a medvék, a vidrák, az orrszarvúak, a futómadarak, a zsiráfok, a baglyok, a fókák, a vízilovak, a kitinpáncélos állatok, azaz az ízeltlábúak, a denevérek, a darvak, az oroszlánok, az elefántok, a kenguruk, illetve a tigrisek budapesti históriájával. Most pedig Állatkertünk kétéltűinek történetét elevenítjük fel.

Ehhez persze tudni kell, hogy a kétéltűek csoportja, tehát a békák, gőték és szalamandrák rokonsága az emlősökhöz, vagy a madarakhoz képest a legtöbb állatkertben alárendelt szerepet játszik, már ami a bemutatott fajok számát illeti. Vannak szép számmal olyan állatkertek, amelyek egyáltalán nem is tartanak semmilyen kétéltűt.

Lényegében ez volt a helyzet a mi Állatkertünk történetének első évtizedeiben, az 1866-os megnyitástól a XX. század elejéig tartói időszakban is. Hiszen nem is volt igazán olyan állatház, létesítmény, amely alkalmas lett volna kétéltűek bemutatására. A kétéltű elnevezést is csak elvétve használták, akkoriban inkább „csúszómászókat" emlegettek, amelyek fogalmába viszont a kétéltűek mellett a hüllők is beletartoztak. Az ilyen típusú állatokat eleinte inkább csak néhány nagyobb testű hüllő, óriásteknős, illetve óriáskígyó képviseltek: őket is leginkább csak a forgalmasabb nyári napokon mutatták be oly módon, hogy gondozójuk kitette őket egy alkalmas gyepre, és persze mindvégig ott is maradt velük.

A tudós hazafiak által létrehozott, és kezdetben részvénytársasági formában működő Állatkert fenntartását 1907-től Budapest Székesfőváros vette át. Sőt, nemcsak átvette, hanem több mint négymillió aranykoronás költségvetéssel teljesen át is építette, hogy az 1912-es újbóli megnyitáskor egy „a fővároshoz méltó", megújult intézményt adjanak át a közönségnek.

A megújulás a gyűjteményt is érintette, méghozzá azon koncepció szerint, amelyet a neves zoológus, Lendl Adolf dolgozott ki. Lendl számos tekintetben megelőzte a saját korát, például azzal is, hogy az Állatkertben az élővilág sokféleségének minél szélesebb keresztmetszetét igyekezett bemutatni. Ebből a programból pedig nem hiányozhattak a kétéltűek sem!

A Pálmaház alatt található, a szóban forgó átépítés során létrehozott Akváriumban az 1912-es átadástól kezdve négy medence és egy cseppkőbarlangra emlékeztető módon kialakított fülke adott otthont az „amfibiumoknak", ahogyan akkoriban a kétéltűeket gyakorta nevezték. A békákat és a farkos kétéltűeket is elsősorban hazai fajok képviselték, de helyet kapott itt egy japán óriásszalamandra (Andrias japonicus) is.

A kétéltű bemutató fajösszetétele az ezt követő évtizedekben nem sokat változott. A hazai fajokat viszonylag könnyen pótolták, sőt, a korabeli dokumentumok között gyakran esik említés arról, hogy az Állatkert foltos szalamandrákat kapott ajándékba különböző magánszemélyektől. Ami pedig az óriásszalamandrát illeti, az 1912-ben beszerzett állatot egészen 1929 novemberéig sikerült életben tartani! Az akkor már 112 cm hosszú és 28 kg súlyú állat maradványai a Természettudományi Múzeumba kerültek. Egyébként az Állatkert ezután sem maradt óriásszalamandra nélkül, ugyanis még 1927-ben egy fiatal állatot is sikerült beszerezni.

A második világháború pusztításai átmenetileg a kétéltűek bemutatásának is véget vetettek. Budapest ostromát a több mint kétezer állatból alig kéttucat élte túl, közöttük kétéltűek egyáltalán nem akadtak. A háború után először az jelentette a problémát, hogy bár hazai kétéltűeket lehetett volna szerezni, nem volt alkalmas hely a bemutatásukra, hiszen mind az Akvárium, mind a Pálmaház súlyos károkat szenvedett. Utóbbi egyes csarnokait, oldalszárnyait lépésről lépésre, egymás után állították helyre és adták át a nagyközönségnek.

A romjaiból feltámadott Állatkertben új helyet jelöltek ki a kétéltűek számára. Bemutatási helyük ezután nem az Akváriumban, hanem a Pálmaház egyik oldalszárnyában kialakított terráriumi bemutatóban volt: itt néhány vitrint, illetve akva-terráriumot szántak nekik. A farkos kétéltűeket legtöbbször a pettyes (Lissotriton vulgaris), a tarajos (Triturus cristatus) és az alpesi gőték (T. alpestris), illetve a foltos szalamandrák (Salamandra salamandra) képviselték.

Nem kellett hiányolni az óriásszalamandrákat sem! Még 1952-ben történt, hogy a Pekingi Állatkert megkereste budapesti társintézményét azzal a gáláns ajánlattal, hogy egy hosszú listáról válasszon magának állatokat. Novemberben aztán meg is érkezett a listáról választott sok ritka, érdekes állat, a kínai kollégák egy népes delegációja kíséretében. Az emberek és az állatok egyaránt 18 napig utaztak vonattal, míg végül Budapestre értek. A Pekingből küldött állatok között több ritka madár, illetve a kínai aligátorok (Alligator sinensis) mellett három kínai óriásszalamandra (Andrias davidianus) is volt, mindegyikük nagyjából 65-80 centiméteres. A Pekingi Állatkerttel egyébként a jó kapcsolat később is megmaradt, s ennek részeként 1958-ban újabb állatszállítmány érkezett Kínából: akkor is érkezett egy óriásszalamandra.

A Pálmaház oldalszárnyában kialakított terráriumi bemutatóval volt egy nagy gond: a rossz műszaki állapot. Ez egyébként a Pálmaház egészére is igaz volt. Az okok elsősorban abban keresendők, hogy bár a háborús romokból az 1950-es években helyreállították a komplexumot, a munkálatokra ideálisnak messze nem mondható körülmények között került sor. A súlyos építőanyaghiány mellett időnként nem épp szabályszerű megoldásokkal lehetett csak tartani a határidőket, hogy a Pálmaház újabb és újabb részei egy-egy jeles, akkoriban ünnepnek számító dátumra – mondjuk Sztálin születésnapjára – elkészüljenek. A rohammunka az 1970-es évekre kezdte megbosszulni magát, 1972-ben jó néhány évre be is kellett zárni a nagyközönség előtt a Pálmaházat. Erre a korszakra a dolgozók később igen sokáig mint a „bukósisakos évekre" emlékeztek vissza.

A Pálmaházzal együtt persze a terrárium is bezárt, a hüllők és kétéltűek bemutatására tehát megint alig akadt lehetőség. A problémát először úgy igyekeztek orvosolni, hogy a kert területén, vagy esetleg azon kívül, a Városligeti-tó partján egy teljesen új akváriumot és terráriumot akartak építeni, talán mondani sem kell, hogy nem a kert századelős épületeinek stílusában. Az IPARTERV mérnökei 1969-re el is készítették a többszintes épület terveit, amely akkori áron 15 millió forintba került volna, s amelyet 1974-re szerettek volna átadni. A megvalósítás azonban egyre csak húzódott, sőt, végül le is tettek róla, többek között azért is, mert az állatkerti fejlesztésekkel kapcsolatban egyre inkább megjelentek a műemlékvédelem szempontjai is. Így inkább a Pálmaház oldalszárnyában lévő terráriumot újították fel.

1978. január 2-án Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára látogatást tett az Állatkertben, s az új fejlesztések megszemlélése mellett érdeklődött az intézmény gondjai és problémái, különösen az akvárium és a terrárium megújítása iránt. A látogatás valószínűleg komoly lendületet adott a munkálatoknak, amelyek nyomán még abban az évben, október 15-én megnyílt a felújított terrárium: persze főként hüllőkkel, de bemutattak négy békafajt, volt foltos szalamandra és angolnagőte (Amphiuma sp.) is. Ez utóbbi Neményi István 1980-as beszámolója szerint akkor már több mint húsz éve élt az Állatkertben, de ebből jó néhány esztendőben nem volt alkalmas hely a bemutatására.

A pálmaházi oldalszárnyban kialakított terráriumi bemutató ezután még bő egy évtizedig, egészen az 1990-es évek elejéig működött. A kétéltűek szempontjából azonban már a '80-as évek derekán változás következett be, fő bemutatási helyük ugyanis egyre inkább a Vivárium lett. Ezt az 1974 novemberében megnyílt létesítményt elsősorban ízeltlábúak bemutatására szánták, de koncepciójába sok más állat is beleillett. A kétéltűeket persze itt is elsősorban a békák, köztük a hazai fajok mellett az afrikai karmosbékák (Xenopus laevis) képviselték, de szinte mindig akadt a bemutatott állatok között foltos szalamandra, esetleg tarajos gőte is.

A rendszerváltás, és az utána következő évek az Állatkert minden területén jelentős változást hoztak. Igaz ez a terráriumi bemutatásra is. Mindenekelőtt elkezdődött a Pálmaház nagy rekonstrukciója, amely végre megoldást kínált a sok műszaki problémára. A beruházás menet közben forráshiány miatt elakadt, s csak évekkel később vett új lendületet, úgyhogy az újjászületett Pálmaházat végül csak 2000-ben lehetett megnyitni. Azért, hogy a közönségnek erre az időre ne kelljen teljesen nélkülözni a hüllőket, 1995-ben a Nagyszikla belsejében egy kisebb „hüllőbarlangot" alakítottunk ki.

A Viváriumban bemutatott kétéltűeket a fentiek még nem nagyon érintették. Az már sokkal inkább, hogy a bemutatási struktúra változásával megszűnt az az állapot, hogy a kétéltűeket egy tematikai egységben lássa a látogató. Az 1999-ben, a mai Xántus-ház épületében megnyílt „Természet ékszerei" bemutatóhelyről például nem hiányozhattak a színpompás nyílméregbékák sem. Az ugyanezen évben átadott Élet-Halál Házban pedig, amely a természet körforgását mutatta be, szintén nem lehetett nélkülözni a kétéltűeket, éspedig a már említett karmosbékákat, valamint a mexikói axolotl (Ambystoma mexicanum) több példányát.

Több kétéltű kapott helyet az 1997-ben átadott Vízparti Élet Házában is, különösen azt követően, hogy állattartó terei, illetve az egész kiállítás 2004-ben teljesen megújult. A nyílméregbékák is ide kerültek (ezekből több különböző fajt is bemutattunk), illetve hazai békafajok is helyet kaptak itt, a farkos kétéltűeket pedig a mexikói axolotl és a foltos szalamandra képviselte.

Az utóbbiak számára 2004-ben kialakított akva-terrárium különösen jól sikerült, mintha a természetes élőhely egy darabja egy csörgedező kis csermellyel változtatás nélkül került volna be az üveglapokkal határolt térbe. A szalamandrák itt csakhamar szaporodásnak is indultak, a felcseperedett fiatalokból – a természetvédelmi hatóságokkal együttműködve – alkalmas élőhelyeken többet szabadon is lehetett engedni.

Állatkertünkben ma 871 különböző állatfajt mutatunk be. Ebből a kétéltűeket 30 faj képviseli, ami első olvasásra talán nem tűnik soknak. Ám valójában a legtöbb állatkertben ennél sokkal kevesebb kétéltű faj látható, sőt, amint már említettük, az sem ritka, hogy a bemutatott állatok közül teljesen hiányoznak. Mi viszont ma is igyekszünk alapul venni Lendl Adolf korábban bemutatott, s a maga korát messze megelőző bemutatási szemléletét, már ami az élővilág sokfélesége, a biodiverzitás érzékeltetését illeti. Ez a törekvés nemcsak a fajok számban, hanem a gyűjteményben képviselt állatcsoportok sokféleségében is megjelenik.

Az Állatkerten belül jelenleg több bemutatóhelyen láthat a közönség különféle kétéltűeket. Például a Pálmaház alatt található patinás Akváriumban, amely – amint arról már szó esett – a háború előtt is otthont adott már néhány kétéltűnek. Itt, a központi körcsarnok egyik medencéjében a mexikói axolotl, a szomszédos tartályban pedig a vízi gilisztagőte (Typhlonectes natans) több egyede látható, trópusi halak társaságában. Az axolotl közép-amerikai, a gilisztagőte pedig Dél-Amerika északi felében, Kolumbiában és Venezuelában honos faj, így kiválóan illeszkednek az Akvárium tematikájához. A korábbi édesvízi és tengeri bemutató helyett ugyanis – mivel a tengeri állatokat már máshol láthatja a közönség – ezen a bemutatóhelyen ma már az Újvilág trópusi területeinek édesvízi élővilága kap főszerepet.

Vannak kétéltűek a Vízparti Élet Házában is, ahol mind a mai napig megvan a 2004-ben kialakított szalamandrás akva-terrárium. Ebben jelenleg három foltos szalamandra él, mindannyian a faj hazánkban is honos törzsalakjának (S. s. salamandra) képviselői.

Vannak foltos szalamandrák a Nagyszikla belsejében kialakított bemutató komplexumban, a 2012-ben átadott Varázshegyben is, ám ezek az állatok a Spanyolországban, közelebbről Asztúriában és Galiciában élő S. s. bernardezi alfajhoz tartoznak. Egyelőre a közönség még nem láthatja őket, bemutatóhelyük most készül. A háttérben, tehát a közönség számára szintén nem látható helyen vannak jelenleg az Ibériai-félsziget déli részén, valamint a Gibraltári-szoros túloldalán, Északnyugat-Afrikában egyaránt honos bordás gőték (Pleurodeles waltl). Két másik fajt viszont most is zavartalanul megcsodálhatnak a Varázshegyet felkereső látogatók, már persze, ha épp nem kell zárva tartani a koronavírus világjárvány miatt. Az egyik az észak-amerikai elterjedésű karcsú sziréngőte (Siren lacertina), a másik pedig a Rjúkjú-szigeteken, így például Okinaván honos, veszélyeztetett aranyporos kardfarkú gőte (Cynops ensicauda popei), amelyet egyébként sikeresen szaporítunk is.

Aki a kétéltűek iránt érdeklődik, annak az Ausztrálházat is érdemes felkeresnie. Itt mutatjuk be ugyanis a hazai rokonánál sokkal termetesebb ausztrál levelibékákat (Litoria caerula), illetve az óriásvarangy néven is emlegetett aga varangyot, amely ugyan eredetileg Dél-és Közép-Amerikában, sőt, az USA néhány délebbre eső államában is honos, de Ausztráliába is betelepítették, hogy így védekezzenek különféle, a mezőgazdaságra káros rovarok ellen. A dolog egyébként nem sikerült jól, és az aga varangyot ma már inkább bajt okozó inváziós fajnak tekintik Ausztráliában. Annál is inkább, mivel sok őshonos ragadozó faj, amelynek a törzsfejlődés során nem volt alkalma megtanulni, hogy kerülje el a mérgező kétéltűeket, megpróbálja megenni őket, és a varangyok bőrében található méreg miatt rendre elpusztulnak.
Az Állatkert zoológiai gyűjteményének részét képező kétéltűeken kívül időről időre dolgunk akad mentett állatokkal, hazai fajok segítségre szoruló egyedeivel is. Bár mentő tevékenységünk fő profilja a madármentés, az elmúlt néhány évben több alkalommal is előfordult, hogy szalamandrák, vagy tarajos gőték kerültek be Állatkertünk természetvédelmi mentőhelyére. Néha pedig előfordul az is, hogy a hatóságok által elkobzott állatok elhelyezésében nyújtunk segítséget.