155 év vízilovai 2021. március 31.

Az Állatkert 155. születésnapja alkalmából a 2021-es évre meghirdetett jubileumi emlékév kapcsán rendszeresen bemutatjuk egy-egy jellegzetes faj vagy állatcsoport budapesti tartásának történetét. Az elmúlt hetekben már foglalkoztunk a tojásrakó emlősök, a pingvinek, a medvék, a vidrák, az orrszarvúak, a futómadarak, a zsiráfok, a baglyok, illetve a fókák budapesti históriájával, most pedig az Állatkertünkben bemutatott vízilovak történetét elevenítjük fel. Méghozzá a nílusi vízilovakét, amit azért érdemes leszögezni, mert létezik törpevíziló is: ez utóbbi faj az 1970-es években egy rövid ideig ugyancsak látható volt nálunk, sőt még szaporodtak is.

És hogy miért pont a nílusi vízilovaknak szenteljük múltidéző sorozatunk mostani részét? Egyrészt a budapesti urbánus folklórban első vízilovunk, Jónás összekapcsolódik április elsejével, azaz a bolondok napjával, és egy telefonos tréfával, amelynek már legalább százesztendős hagyománya van. Másrészt első vízilovunk a húsvéthoz is kapcsolódik annyiban, hogy 128 évvel ezelőtt épp húsvétra érkezett meg Budapestre.

A vízilovakról mindenekelőtt azt érdemes tudni, hogy bár egzotikus állatok, hiszen Afrikában őshonosak, az európai kultúrkörben már igen régóta ismeretesek. Ennek oka egyrészt az, hogy a nílusi vízilovakat természetesen már az ókori Egyiptomban is jól ismerték, sőt létezésük híre az ókori Közel-Kelet más területeire is eljutott, hiszen időnként még az is megesett, hogy az egyiptomi fáraó a diplomáciai kapcsolatok megszilárdítása jegyében vízilovat ajándékozott az asszír uralkodónak. A vízilovat természetesen már az ókori görögök is ismerték Egyiptomból, rajtuk keresztül pedig az egész európai civilizációban ismertté váltak. A legtöbb európai nyelv vízilóra vonatkozó szava is az ógörög hippopotamosz szóra vezethető vissza esetleg latin közvetítéssel. Nemcsak az angol hippopotamus, a francia hippopotame, a spanyol hipopótamo vagy az olasz ippopotamo szóra igaz ez, hanem a német Flusspferd, és végső soron a magyar víziló szóra is, hiszen ezek lényegében a görög eredeti tükörfordításai.

Állatkertünk 1866-ban nyitotta meg kapuit, az első években még nem volt vízilovunk. Az első állat bemutatására 1879-ig kellett várni, ebben az évben ugyanis a nyár folyamán az Állatkertben vendégszereplő núbiai karaván egyebek mellett két eleven vízilovat is hozott magával.Bár a művelt európai emberek olvasmányaikból már évszázadokkal ezelőtt hírét vehették a vízilovak létezésének, arra jó ideig nem sok esélyük volt, hogy eleven vízilovat is lássanak. Az európai állatkertek közül elsőként Londonba érkezett víziló, 1850-ben, majd 1853-ban már Párizsban, az elkövetkező években pedig Amszterdamban és Berlinben is láthatott a közönség ilyen állatokat. Erről egyébként a korabeli hazai sajtó is beszámolt.

Az Állatkert első saját vízilovát 1893-ban szerezte be. A legendás Jónás nevű állat eredetileg 1881-ben születhetett, és még viszonylag fiatal állatként lett a Berlini Állatkert lakója. Az 1890-es évek elején a berliniek két másik vízilóra is szert tettek, akikkel Jónás nem fért meg igazán. Ezért döntöttek végül az állat eladása mellett. A mi Állatkertünk egy alfeldi állatkereskedő, bizonyos Reiche közvetítésével jutott hozzá Jónáshoz, 11.500 márkáért, azaz 7500 forintért. Az Állatkert első saját vízilova tavasszal érkezett meg, húsvétkor már be is mutathatták a nagyközönségnek.

A termetes Jónás számára az 1868-ban Lohr Antal tervei szerint, eredetileg zsiráfoknak és struccoknak épült állatházat alakították át, akkoriban ugyanis az Állatkertnek egy ideje már nem voltak zsiráfjai. Az állatházhoz tartozó kifutóban egy nagyobb medence is létesült. Ezt az épületet az Állatkert 1909 és 1912 közötti átépítésekor lebontották, így ma már nyoma sincs, de nagyjából a vízilovak mai kifutója, illetve a flamingók nyári szálláshelye és a zebrák kifutója közötti területen helyezkedett el. A vízilovaktól a zebrák felé vezető sétány burkolata alatt Jónás egykori medencéjének jellegzetes, fehér színű oldalfalai ma is megvannak, hiszen a medencét a XX. század eleji átépítéskor nem bontották szét, hanem egyszerűen csak feltöltötték földdel. Állatkertünknek erről a korai víziló-férőhelyéről egyébként csak két felvételt ismerünk: a cikkünkhöz is mellékelt, 1894-ben készült képet, amelyen Jónás gondozójával látható, valamint egy másik fotót, amely Eötvös Lórándnak a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban őrzött felvételei között maradt fenn.

Ezekben az időkben Jónás kétszer is költözni kényszerült. Egyszer azért, mert a millennium idején az Állatkert területének egy részét bérbe adták az Ős-Budavár nevű mulatóhely vállalkozóinak, s emiatt a terület egy részét fel kellett szabadítani. Másodszor pedig azért, mert az 1909 és 1912 közötti nagy átépítés idején az akkor emelt Elefántházban alakították ki a vízilovak, köztük Jónás új férőhelyét is. Az új Elefántházba költözéskor Jónás számára egy óriási ládát ácsoltak, amelyet, miután az állatot sikerült a ládába csalni, a földre fektetett görgőkön gurítva toltak át oda, ahol a vízilovak azóta is láthatók. Persze a láda, benne Jónással nagyon nehéz volt, ezért az Állatkert egyik betanított elefántja, Bébi is segített a munkában.Jónás csakhamar a látogatók első számú kedvence, valóságos sztár lett. És aránylag szelíd állat is volt, aki kiváló kapcsolatban volt gondozójával. Ha az állat hosszabb ideig a medence vizében tartózkodott, de a közönség szerette volna inkább a szárazon, teljes egészében megcsodálni, a gondozó fennhangon szólongatni kezdte az akkora már jó háromtonnás állatot, s Jónás csakugyan ki is cammogott a partra néhány finom falat reményében.

A három éven át tartó teljes újjáépítés után 1912 májusában újra megnyitott Állatkertnek ezután is Jónás volt az elsőszámú sztárja, egészen haláláig, 1917-ig. De még ezután is sokáig emlegették, sőt, a Jónás név általában is a vízilovak nevévé vált a budapesti, magyarországi közönség nevében. A nagyhírű víziló még Nagy Lajos „Képtelen természetrajz" című, 1921-ben megjelent művében is szerepelt: „A víziló Afrikában él a Nílusban, amiért nílusi lónak is mondják, amiből még mindig nem világlik ki, hogy ezt a szép disznószerű állatot miért nevezik éppen lónak. Aki azonban gyönyörködni akar benne, az megnézheti állatkertünkben is, ahol a többi közt egy ideális példány látható belőle, a Jónás nevű kis bájonc, a pesti nők kedvence, aki garmadával kapja naponként a szerelmes leveleket. Érzékeny szívek már a nevétől is eksztázisba esnek, ettől a megható, szívhez szóló szótól, hogy Jónás. Legalkalmasabb név egy ifjú víziló számára. Ajánlatunk még: Adalbert, Döme, Bódog, Icig és Alajos; női vízilovak számára: Eulália, Sarolta, Ludmilla és lbolyka."

Sokáig Jónás volt az Állatkert egyetlen vízilova, de az 1909 és 1912 közötti újjáépítés kapcsán, az újonnan felépült Elefántház benépesítésére két fiatal, valószínűleg 1909-es születésű vízilovat is beszereztek ekkoriban. Az ifjú vízilópár 1912 márciusában érkezett Hamburgból. A hímet Bandinak nevezték el, a nőstényt pedig kezdetben Araként (mármint Bandi arájaként) emlegették. Ezt a nevet azonban később Aranyra változtatták, mivel a nőstény állat valósággal aranyat ért az Állatkert számára. Ugyan első két utódja (1915-ben és 1917-ben) sajnos csak rövid ideig maradt életben, de 1922-től kezdve borjai szinte kivétel nélkül sikeresen felcseperedtek, és legnagyobb részük később más állatkertbe került. Az 1922-ben született Tyutyu I. például Bécsben a Schönbrunni Állatkert lakója lett, az 1924-es születésű Tyutyu II. Ruhe alfeldi állatkereskedőhöz került, Tyutyu IV. felcseperedve a Hamburgi Állatkertbe utazott, Tyutyu V. pedig Dél-Amerikába, Montevideo állatkertjébe.

Arany és Bandi újabb és újabb utódaiért cserébe szinte mindig valamilyen más értékes állatot, például csimpánzt vagy ritka madarakat kapott az Állatkert, úgyhogy Arany borjai, az „aranyborjak" jelentették abban az időben a kert gyarapodásának, újabb állatok beszerzésének „valutáris alapját".

Köztudott, hogy a második világháború idején, az 1944-es légitámadások, majd Budapest ostroma alatt Állatkertünk legtöbb lakója elpusztult. A két és félezer állatból csak két tucat maradt életben, a vízilovak azonban csaknem mind átvészelték a bombazáport: ugyan az akkor már idős állatnak számító Arany elpusztult, de öt víziló, köztük Kincsem is életben maradt, és általuk fennmaradt az a vérvonal is, amelyet még Arany és Bandi alapozott meg.Arany összesen tizennégy borja közül alighanem az 1931. július 28-án született Kincsem lett a leghíresebb. Legalábbis budapesti szemszögből nézve biztosan, hiszen ő nem került el másik állatkertbe, hanem élete végéig, egészen 1976. június 5-ig a budapesti Elefántház lakója maradt. Ráadásul anyjához hasonlóan ő is igen termékenynek bizonyult, élete során összesen tizenegy borjat hozott a világra. Utódai szintén eljutottak Európa, sőt a világ számos állatkertjébe, Hamburgtól, Hannoverig, Rigától Kijevig, egyik, 1961-ben született borja pedig az észak-koreai Phenjan állatkertjének lakója lett.

1958. július 7-én két újabb tenyészállat érkezett Budapestre: Mombassa, a nőstény, és Nairobi, a hím Afrikából került a magyar fővárosba. A két állat frigyéből tizenhárom borjú született, és Nairobinak öt további utódja is volt a háborút túlélt idős Kincsemtől. Ami pedig a Mombának becézett nőstényt illeti, Nairobi 1979-es pusztulása után még további három borjat ellett, akiknek az 1985-ben érkezett, Süsü nevű hím volt az apjuk.

Jelenlegi két vízilovunk, Tücsök és Jusztina – anya és lánya – maguk is budapesti születésűek. Tücsök 1973-ban született Mombassa és Nairobi utódjaként, Jusztina pedig Tücsök és Süsü leánya, aki másfél hónappal apja tragikus halála után, 1994. szeptember 26-án, Jusztina napján jött a világra.Süsü, Csukás István „híres egyfejűje" után kapta a nevét. Ő volt az a víziló, aki 1994 augusztusában azért pusztult el, mert valaki egy ököl nagyságú gumilabdát dobott a kitátott szájába. Ezt persze eleinte még nem lehet tudni, a gondozók először csak azt észlelték, hogy Süsü nem eszik és fájdalmai vannak. Mivel kezdettől fogva bélelzáródásra gyanakodtunk, az akkor már húszesztendős, termetes állat bélmozgató szert kapott, sőt még paraffinos beöntést is, ami nem volt épp egyszerű művelet. Sajnos végül nem sikerült megmenteni az életét. Az már csak a boncoláskor derült ki, hogy egy tömör gumilabda okozta a bajt, amely megakadt Süsü vékonybelében. Később ezt a labdát – és a boncolás során készített képeket – egy vitrinben kiállítottuk a vízilovak kifutója mellett.

Az idők során kicsit több, mint félszáz víziló élt Állatkertünkben, és legnagyobb részük – több mint negyven állat – itt is látta meg a napvilágot. Ez nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedőnek számít. Egykori főigazgatónk, Anghi Csaba véleménye szerint a kiváló tenyésztési eredményekhez a tenyészállatok remek genetikai háttere mellett a Széchenyi Fürdő gyógyhatású termálvize is hozzájárult. A budapesti születésű, de idővel más állatkertekbe került vízilovak jó részét ugyancsak kiváló szaporaság jellemezte: Kincsem húga, Kincsem II. például a Rotterdami Állatkertben nyolcszoros anyukává lett, a Prágai Állatkertbe került, 1970-es születésű Viktória (Zajra) pedig arról nevezetes, hogy ő volt a legfiatalabban anyukává lett víziló az állatkerti vízilótartás világtörténetében. Mindezek következtében ma szinte minden európai, sőt néhány tengerentúli állatkert vízilovainak felmenői között is fellelhetők vannak az egykori budapesti víziló-dinasztiák tagjai.

Európában valamivel kevesebb, mint száz állatkertben tartanak vízilovakat, összesen több mint kétszáz egyedet. Ezek az állatok, ha az állatkerti felmenőiket nézzük, végső soron 31 alapító tenyészállatra vezethetők vissza: olyan alapítókra, akik még az afrikai vadonból kerültek Európába. A 31 alapító közül közül négy állat, Arany, Bandi, Mombassa és Nairobi egykor a mi Állatkertünk lakója volt.

Az alapító tenyészállatok természetesen nem egyenlő mértékben járultak hozzá a jelenlegi európai vízilóállomány génjeinek összességéhez. Eltérések mutatkoznak az alapján, hogy az adott alapító a jelenleg élő egyedekhez képest hány generációval élt korábban, illetve, hogy mennyi leszármazottja van. A 31 alapító állat közül Nairobi és Mombassa génjei találhatóak meg a legnagyobb számban, de a sokkal régebben élt Bandi és Arany is jelentős mértékben járult hozzá a jelenlegi európai vízilóállomány génkészletének változatosságához. Ez részben annak is köszönhető, hogy a budapesti származású állatok különösen szaporának, jó életteljesítményt mutató egyedeknek számítanak.

Az alapító tenyészállatokat természetesen eltérő időpontokban fogták be, így számottevő különbségek vannak a tekintetben is, hogy a törzsalapító ősöket hány generáció választja el jelenleg is élő leszármazottjaiktól. A legrégebben befogott törzsalapítók egy drezdai és egy budapesti tenyészpár egyedei voltak: Wakene és Wally a becslések szerint 1911-ben került a Drezdai Állatkertbe, Bandiról és Aranyról viszont biztosan tudjuk, hogy a fiatal, vadon befogott állatokat 1912 márciusában vásárolta a az Állatkert, egyenként 8000 aranykoronáért. Természetesen ennél korábban is hoztak Európába vízilovakat, ám ezeknek az állatoknak vagy nem született utódjuk, vagy – ha született is – ma már egyetlen leszármazottjuk sem él.

Tulajdonképpen az is csodával határosnak mondható, hogy a második világháború előtt élt állatkerti vízilovaknak ma is élő leszármazottjai vannak, hiszen a nagy világégés idején az európai állatkertek vízilovainak jelentős része elpusztult. Így a müncheni zoo egykori Rosa nevű vízilován, és a már említett két drezdai és két budapesti állaton kívül nincs is tudomásunk olyan törzsalapító tenyészállatról, amelyet még a második világháború előtt fogtak be.

Első vízilovunk, Jónás 1893-as érkezése óta mindig volt legalább egy vízilovunk. Így, bár van néhány állatkert, ahová az első víziló ennél korábban érkezett, a világ összes állatkertje közül mi foglalkozunk a legrégebb óta megszakítás nélkül ezzel az állatfajjal.