Nyitvatartás

H-P:9.00-17.00 Szo-V:9.00-17.30
Bővebben>>>Tavasz

Jegyárak, jegyvásárlás

Felnőtt jegy: 5000 HUF Gyermek jegy: 3500 HUF

Ausztrál állatok a világ állatkertjeiben 2015. február 9.

Hamarosan koala érkezik Állatkertünkbe. A nagy eseményre ötrészes „koalaváró” cikksorozattal készülünk, amelynek mostani, második részében az ausztrál állatok, és ezen belül a koalák állatkerti tartását vesszük górcső alá.

Cikksorozatunk első részében azt tekintettük át, hogy mit is kell pontosan érteni ausztrál állatok alatt. Mostani írásunkban viszont azzal foglalkozunk, hogy mennyire elterjedtek az ausztrál állatok a világ állatkertjeiben, s természetesen részletesen foglalkozunk az állatkerti koalatartás históriájával és fejlődésével is.

A kenguruk kifutója a Párizsi Állatkertben 1842-ben Ha az ausztrál élővilág felfedezését és alaposabb megismerését górcső alá vesszük, azt láthatjuk, hogy bár több évszázadon át tartó folyamatról van szó, az ausztrál fajok megismerésének hőskora a XIX. század elején kezdődött meg, abban az időszakban, amikor az újkori, mai értelemben vett állatkertek is kezdtek kialakulni. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az első nagyobb feltűnést keltő ausztrál állatokat, amelyek például Európába eljutottak, még nem minden esetben állatkertekben mutatták be, de igen hamar az állatkertek lettek a legfontosabb olyan helyek, ahol az európai, vagy akár észak-amerikai nagyközönség e távoli kontinens állatvilágával ismerkedhetett. Jó példa erre az a tény, hogy az első olyan kengurut, amelyet Európában a széles nyilvánosság láthatott, 1790-ben mutogatták a londoni szénapiac álmélkodó közönségének fejenként egy shillingért. Hamarosan azonban a bécsi Schönbrunn és Párizs állatkertjébe is kerültek eleven kenguruk, s az 1828-ban megnyílt Londoni Állatkert állatai között is meg lehetett találni ezeket az ausztrál erszényeseket.

A XIX. század állatkertjeiben egy kengurufaj bemutatása szinte kötelezőnek számított, ám rajtuk kívül már a kezdetekkor megjelentek az emuk és a különféle ausztráliai papagájok, kakaduk is az állatkerti gyűjteményekben. A század második felében a gazdagabb, illetve gyarmatbirodalmat fenntartó országok fővárosaiban működő állatkertekben kifejezetten sok volt a különleges ausztrál fajok száma, kezdve az erszényes ördöggel és az azóta már kipusztult erszényes farkassal, folytatva a különféle bandikutokkal és ritkább kengurufajokkal, egészen a bordás krokodilokig. Hasonló volt a helyzet a XX. század első évtizedeinek állatkertjeiben is, habár egyes fajok bemutatása – kipusztulásuk miatt – tovább már nem volt lehetséges.

A második világháborút követő évtizedekben az Ausztrálián kívüli állatkertekben némileg csökkent a bemutatásra kerülő ausztrál fajok száma. Ez részben a különböző hatósági szabályokkal, mindenekelőtt az ausztrál őshonos fauna exportjára vonatkozó rendelkezésekkel volt összefüggésben, részben azzal, hogy megszűnőben volt az a „bélyeggyűjtemény szemlélet”, amelynek nyomán korábban az állatkertek minden szóba jöhető állatcsoport minden fontosabb faját igyekeztek beszerezni.

Erszényes farkasok a washingtoni Nemzeti Állatkertben 1905-ben. Ez a faj azóta kipusztult Európában az ausztráliai erszényesekkel például csak néhány állatkert foglalkozott komolyabban, a többségükben egy-két fajra csökkent az ilyen állatok száma. A kevés számú kivétel közé tartozott például a németországi Frankfurt am Main, illetve Duisburg állatkertje, ahol Bernhard Grzimek és Wolfgang Gewalt személyében történetesen olyan szakemberek vezették az intézményt, akik egyebek mellett az ausztráliai erszényesekkel kapcsolatban is komoly kutatásokat, megfigyeléseket végeztek. Ugyanebben az időben viszont megnőtt az érdeklődés a különféle ausztrál madarak és hüllők iránt, ezek közül egyre többet mutattak be a világ állatkertjei.

Ha azt kívánjuk szemrevételezni, hogy napjaink állatkertjeiben mennyire vannak jelen az ausztrál fauna képviselői, mindenekelőtt meg kell különböztetnünk az ausztrál és az Ausztrálián kívüli állatkerteket. Ausztráliában az első állatkertek a XIX. század második felében jöttek létre: a melbourne-i kert 1862-ben, az adelaide-i 1883-ban, a perth-i pedig 1898-ban nyitotta meg kapuit. Azóta persze tovább nőtt a számuk, s ma már mintegy nyolcvan különféle állatkert, állatpark működik az országban. Ezekben az állatkertekben természetesen igen magas az – ott hazai fajnak számító – ausztrál állatok száma. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy a legismertebb nagyvárosi állatkertek gyűjteményében a legnagyobb részt a számukra egzotikus, főleg afrikai, illetve dél-amerikai fajok teszik ki. Ezzel együtt Sydney, Melbourne, Adelaide, Perth, vagy éppen a Magyarországon kevésbé ismert Dubbo állatkertjei jelentős ausztrál gyűjteményt vonultatnak fel. Számos olyan állatkert is van azonban, amely kifejezetten az őshonos ausztrál állatvilággal, esetleg annak valamelyik csoportjával foglalkozik. Ilyen például a Healesville Sanctuary, amely egyebek mellett a kacsacsőrű emlősökkel kapcsolatos tenyésztési eredményeiről nevezetes, az Ausztrál Hüllőpark, amely Sydney városától 50 kilométerre található, és a nemes egyszerűséggel csak Australia Zoo, azaz „Ausztrália Állatkert” nevet viselő intézmény, amelyet alapítója, a dokumentumfilm csatornákról ismert „krokodilos” Steve Irwin tett világhírűvé.

Ha az Ausztrálián kívüli állatkerteket nézzük, azt láthatjuk, hogy nagyon kevés az olyan intézmény, amely kifejezetten az ausztrál élővilág bemutatására szakosodott. Az Egyesült Államokban, közelebbről Georgia államban az 1980-as évek közepétől működött ugyan egy Kangaroo Conservation Center nevű bemutatóhely, amely kifejezetten ausztrál állatokkal, ezen belül főként erszényesekkel foglalkozott, ám 2010-ben ezt a parkot felszámolták. Ma is működik viszont az izraeli Bét-Seán közelében található Nir David kibuc népszerű turisztikai célpontnak számító állatkertje, a Gan Garoo Park, amely szinte kizárólag az ausztrál fajok (ezen belül hétféle kenguru, gyümölcsevő denevérek, emuk, kazuárok, kacagójancsik és kakaduk bemutatásával) foglalkozik.

Kantáros karmoskenguru a Berlini Állatkertben. A kép az 1910-s években készülhetettA speciálisan az ausztrál faunára koncentráló kerteknél sokkal jellemzőbb, hogy néhány állatkert sok más egyéb mellett foglalkozik ilyen állatokkal oly módon, hogy nemzetközi összehasonlításban a déli kontinens állatvilágának, vagy egy-egy jellemzőbb állatcsoportjának bemutatásában nemzetközi hírnevet vív ki magának. Az Ausztrálián kívüli állatkertek közül például San Diego állatkertje számít ilyennek, de Európában is akad 8-10 olyan állatkert, amelyek mondjuk az ausztrál erszényesek, vagy mondjuk az ott honos madarak tartásában, szaporításában komoly eredményeket értek el. Bizonyos tekintetben ilyennek számít a Fővárosi Állat- és Növénykert is, de erről – mármint az ausztrál fauna budapesti bemutatásának történetéről és jelentőségéről – cikksorozatunk következő számában fogunk bővebben írni.

Ha a sokféle ausztrál állat közül kifejezetten csak egy fajra, a hamarosan Budapesten is bemutatásra kerülő koalára fókuszálunk, annak állatkerti tartásáról is sok érdekes mesélnivaló van, még akkor is, ha a koalák mindig is ritkaságnak számítottak az állatkertekben.

Őshazájukban, Ausztráliában a Sydney melletti Taronga Park Zoo próbálkozott meg először a koalák tartásával, még 1914-ben, két évvel azelőtt, hogy a kertet a nyilvánosság előtt megnyitották volna. Az első sikeres szaporítási eredményre 1937-ig kellett várni: ebben az évben Melbourne-ben és Adelaide-ben is született koala, egy évre rá pedig világra jött a Taronga Park első koalája is. A következő évtizedekben újabb és újabb ausztráliai állatkertek is belefogtak a koalák tartásába, szaporításába, így ma már az ország számos jelentősebb állatkerti gyűjteményében megtalálható ez az állatfaj.

Más a helyzet Ausztrálián kívül, ahol a nagy távolság és a különféle bürokratikus nehézségek mellett mindenekelőtt az nehezíti meg a koalák állatkerti tartását, hogy ahol az eukaliptusz nem őshonos vagy nem él meg nagyobb mennyiségben, nagy kihívást jelent a megfelelő takarmány biztosítása. Az első állatkerti koalát, amely 1880 áprilisában érkezett meg a Londoni Állatkertbe, Ausztráliából hozott szárított eukaliptuszlombbal etették, időnként néhány friss levéllel kiegészítve. Ilyen körülmények között szinte csodával határos, hogy ezt az állatot 14 hónapon át sikerült életben tartani. Az elkövetkező évek londoni koalái, amelyek takarmányozására kenyeret, tejet, mézet és eukaliptusz ízű torokpasztillákat is bevetettek, érkezésük után egy éven belül mind elpusztultak. Gondot okozott a koalák táplálása New Yorkban is: az 1920-ban odakerült koalát szárított és hűtve tárolt eukaliptusszal etették, de így csak öt napon át maradt életben.

Az első koalák egyike, amelyek San Diegóba kerültek. A felvétel 1926-ban készült Lényegesen jobbak voltak a lehetőségek a kaliforniai San Diegóban, mivel erre a vidékre az 1870-es években számos eukaliptuszfajt betelepítettek. A telepítésekre annak az 1868-as fásítási törvénynek a nyomán került sor, amellyel a kaliforniai „aranyláz” során történt fakivágásokat igyekezett ellensúlyozni a helyi kormányzat. Az ide érkezett koalákat tehát megfelelő mennyiségben el tudták látni friss eukaliptusszal. Az 1925-ben beszerzett két állat közül az egyik két teljes évig, majd az 1952-ben San Diegóba vitt négy állat közül a legtovább életben maradt egyed majdnem hét évig élt a nagyhírű állatkertben. Ez akkor igen jó eredménynek számított, s ezen felbuzdulva 1959-ben újabb három állat érkezett San Diegóba, illetve még három a szintén kaliforniai San Francisco állatkertjébe. Ezeket utóbb mindkét helyen szaporítani is sikerült, így 1960-ra már Ausztrálián kívül is létezett szaporodó koala állomány.

Ausztrálián és a két kaliforniai állatkerten túl sokáig nem éltek másutt koalák, de az 1980-as években négy japán állatkert is csatlakozott a meglehetősen zártkörű „klubhoz”. Közben Amerikában is mind több állatkertben (Albuquerque, Cleveland, Houston, Jacksonville, Los Angeles, Riverbanks) kezdtek foglalkozni velük. Európában az újabb időkben az 1980-as évek végétől lehetett itt-ott állatkerti koalákkal találkozni. Kezdetben inkább az volt a jellemzőbb, hogy némelyik, már eleve Ausztrálián kívül, nagyrészt Amerikában született állat vendégszerepelt néhány hónapra valamelyik nagyobb látogatottságú és megfelelően felkészült állatkertben. Először 1988-ban Dublinba, majd 1989-ben Londonba helyeztek ki koalákat San Diegóból, végül pedig a Lisszaboni Állatkertbe kerültek koalák 1990-től kezdve. Ez utóbbi helyen hosszabb távon is sikerült a koalák tartásáról, majd később a szaporításukról gondoskodni, s a portugál főváros állatkertjének közönség azóta is szünet nélkül láthatja ezt az állatfajt. Ehhez persze tudni kell, hogy az eukaliptusz beszerzése szempontjából Európán belül a portugálok vannak a legjobb helyzetben. Portugáliában ugyanis már 1866-ban megkezdték az eukaliptusz meghonosítását Coimbra közelében, száz évvel később pedig skandináv cégek papíripari termelés céljából létesítettek nagy eukaliptusz ültetvényeket ezen a vidéken.

Az 1990-es évek derekán újabb európai állatkertekben lehetett koalákkal találkozni. 1993-ban az Antwerpeni Állatkertben két koala vendégszerepelt az intézmény megnyitásának 150. évfordulója alkalmából, majd 1994-ben ugyanez a két állat Barcelonában volt látható. Ugyanebben az évben a Berlin keleti felében, Friedrichsfelde városrészben működő Tierparkban is volt koala, ugyancsak vendégszereplés keretében.

Lisszabon után a második olyan európai állatkert, ahol a koalák bemutatására tartósan berendezkedtek, a Duisburgi Állatkert volt. A kaliforniaiak először ugyan a Berlin nyugati felében működő állatkerttel tárgyaltak, de különféle okok miatt ott akkor nem tudták fogadni az állatokat. Az akkori berlini igazgató, Hans Frädrich így inkább egykori munkatársa, a Duisburgi Állatkert élére frissen kinevezetett Reinhard Frese figyelmébe ajánlotta a lehetőséget. Annál is inkább, mivel Duisburg már korábban is jelentős eredményeket ért már el az erszényesek tartása, szaporítása terén, nem kis részben Frese elődje, Wolfgang Gewalt munkásságának köszönhetően. A takarmány biztosítása itt persze nehezebb volt, hiszen Észak-Rajna–Vesztfáliában természetesen nincsenek eukaliptusz ültetvények. A problémát tehát úgy oldották meg, hogy Floridából hetente kétszer légi úton szállítottak friss lombokat a németországi városba. Szerencsére az egyik düsseldorfi székhelyű légitársaság ingyenesen vállalta a szállítást, amihez nyilván az is hozzájárult, hogy a cég egyik vezető munkatársa a neves német etológus, Klaus Immelmann fia volt, aki szívén viselte a duisburgi koalák ügyét. A Duisburgba először két hím koala került, majd később a kaliforniaiak az egyiket egy nőstényre cserélték ki. 1995-ben már az első európai születésű koala is világra jött. A Kangulandai, vagyis „Elsőszülött” névre keresztelt nőstény állat épp tavaly, 2014 áprilisában pusztult el, tehát összesen 19 évig élt. Ez pedig igen szép kor, mindössze két évvel marad el a koaláknál valaha is feljegyzett abszolút rekordtól.

Bár az utóbbi húsz évben megkétszereződött azoknak az Ausztrálián kívül állatkerteknek a száma, ahol koalákat is láthat a közönség, ezek az állatok még ma is nagy ritkaságnak számítanak. Az Egyesült Államokban jelenleg nyolc, Japánban pedig négy állatkertben élnek koalák, s Kanadában, Kínában, Tajvanon és Thaiföldön is akad egy-egy állatkert, amely koalákkal foglalkozik. Van koala Izraelben, a Nir David kibucban működő Gan Garoo Parkban is.

Európában a már említett Lisszabon és Duisburg mellett 1998 óta Belgiumban (Planckendael), 2001 óta Spanyolországban (Madrid), 2002 óta Franciaországban (Beauval) és Ausztriában (Bécs), 2005 óta pedig az Egyesült Királyságban (Edinburgh) is bemutatják ezt az állatfajt. Ugyancsak 2005-ben a svédországi Stockholmba, a Skansen Akvariet trópusi házába is került két koala, de ezek az állatok csak rövid ideig vendégeskedtek a svéd fővárosban. A kétezres évek közepe óta alig bővült a koalát tartó európai állatkertek köre. Az elmúlt pár évben egyedül Drezda csatlakozott új résztvevőként a programhoz 2013-ban. Jelenleg tehát nyolc európai állatkertben élnek koalák, amelyek közül ötben már szaporulat is volt, sőt – Edinburgh állatkertjén kívül, ahol egy kölyök született eddig – négy kertben (Duisburg, Planckendael, Beauval, Lisszabon) már rendszeres gyermekáldásról beszélhetünk.

Az európai állatkertekben élő koalák valamennyien az Ausztrál Államszövetség tulajdonában állnak, s az egyes kertekbe való kihelyezésükre az Ausztrálián kívüli koala állományt koordináló San Diegói Állatkerten keresztül kerül sor. Az európai és az észak-amerikai állományt egységes népességként igyekeznek szaporítani, ami annál inkább lehetséges, mivel az Európába került első állatok az amerikai állomány szaporulatából származnak. Ez természetesen azt is jelenti, hogy valamennyien ugyanabba az alfajba, történetesen a koala Queensland szövetségi állam területén őshonos alfajába (Phascolarctos cinereus adustus) tartoznak.

 

A mostani nemzetközi kitekintés után cikksorozatunk hamarosan megjelenő harmadik részében arról lesz majd szó, hogy hogyan alakult az ausztrál állatok tartásának és szaporításának története nálunk, a Fővárosi Állat- és Növénykertben, s hogy jelenleg milyen fajok képviselik Budapesten e távoli világrész faunáját.