Kézbe vett pandakölyök 2016. november 14.

Több alkalommal is írtunk már a június 26-án született kis panda, vagy más néven vörös macskamedve kölyökről, aki szeptemberre merészkedett elő az odú mélyéről. Beszámoltunk arról, hogy hímnek bizonyult, hogy Albert lett a neve, sőt, még jelképes örökbefogadásáról is hírt adtunk. Az azóta is szépen cseperedő pandakölyök sorsát a közönség azóta is nagy érdeklődéssel kíséri, ami persze nem is meglepő. A vörös macskamedvék már eleve nagyon kedves külsejű, aranyos állatok, s ez hatványozottan igaz, ha egy macskamedve kölyökről van szó.

Sokakban az is felmerül, hogy milyen jó volna megsimogatni ezt a kedves, vörös bundás állatkát. Az igény természetesen érthető, de ilyesmit a valóságban nemigen lehet kivitelezni. Az állatkerti állatok többsége, eltérően a kutyáktól, cicáktól és néhány más házi kedvenctől, nem igazán veszi jó néven a simogatást, különösen számukra ismeretlen emberektől. Ennek legfőbb oka, hogy túlnyomó részül vadállat, ami persze nem feltétlenül a természetükre vonatkozik, hanem elsősorban arra, hogy nem háziállatok, nem estek át a háziasítás, a domesztikáció folyamatán. A természetben pedig nem nagyon jellemző, hogy valaki odamegy egy állathoz, és simogatja. Az állat szempontjából, ha valaki felé nyúl, az valószínűleg azért van, mert meg akarják fogni, hogy aztán megehessék. Bár a simogató ember szándéka nem ez lenne, a vadállatok ezt a legtöbb esetben nem tudják, különösen, ha nem a gondozójukról, hanem számukra ismeretlen emberről van szó. Ezért is van az, hogy az állatkertekben csak bizonyos állatokat, például az állatsimogató lakóit, vagy az ehhez külön hozzászoktatott, a gondozók által kihozott állatokat lehet megsimogatni.

Mindezek a kis pandákra is érvényesek, aki tehát azt gondolja, hogy az állatgondozók, vagy az állatorvosok szakmányban simogatják az aranyos pandakölyköt, az bizony tévúton jár. Az állat számára legjobb, ha inkább megmarad „megfelelő vadságúnak”. Ez pedig a gyakorlatban az is jelenti, hogy csak nagyon rövid ideig, s csak akkor vesszük kézbe, ha ez feltétlenül szükséges.

Múlt héten volt is egy ilyen alkalom, egy gyors rutinvizsgálat alkalmával, amikor a kölyök az azonosító chipet is megkapta. A bőr alá ültethető azonosító chipet (transzpondert) aligha kell bemutatni az olvasóknak, hiszen 2013 óta minden kutya esetében kötelező az alkalmazása, de egyes hazai önkormányzatok (köztük elsőként Kozármisleny 2004-ben) helyi rendeletekben már korábban is előírták. A kutyák mellett a washingtoni egyezmény hatálya alá tartozó, veszélyeztetett állat- és növényfajok esetében is előírás a chip beültetése, de az állatkertek saját elhatározásukból már akkor is használták az azonosító chipeket, amikor az még nem volt kötelező. A Fővárosi Állat- és Növénykertben például több mint három évtizedes múltja van a transzponderek használatának, hiszen a természetvédelmi szaporító munka alapfeltétele, hogy minden állategyed azonosítható legyen.

A rizsszemnyi méretű, szövetbarát tokban elhelyezett integrált áramkört - ahogy a kutyáknál – az állatkerti állatoknál is a bőr alá juttatják be, egy elég egyszerű áljárás keretében, amely nem jár nagyobb tortúrával, mint az embereknél a fülbelövés és a füllyukasztás.

Azt persze nem lehet mondani, hogy a beavatkozás túláradó örömmel töltötte volna el a pandakölyköt, de ez nem is annyira a chip miatt volt, hanem azért, mert egyáltalán megfogták. Talán sokan nem is gondolnák, de ebben a helyzetben még egy ilyen aranyos állat is tud sérüléseket okozni, például harapni, vagy karmolni, ezért a szakszerű megfogásnak igen nagy jelentősége van ilyenkor. A harapást ezzel a fogással el is lehet kerülni, de mivel az állat a legkevésbé sem együttműködő, az bizony megesik, hogy a műveletben részt vevők kisebb karmolást kapnak a kézfejükre.