Jegyárak, jegyvásárlás

Felnőtt: 3300 Ft Gyermek: 2200 Ft Diák: 2500 Ft

Nyitvatartás

H-P: 9:00-18:00 Sz-V: 9:00-19:00

Mangábé-évtizedek 2015. április 14.

A ritka aranyhasú mangábékkal Állatkertünk évtizedek óta foglalkozik, s világviszonylatban is mi vagyunk a faj egyik legfontosabb, legeredményesebb tenyészközpontja. Cikkünkben a szaporítási eredményekről és a nehézségekről egyaránt beszámolunk.

Az állatkertek lakói közül a majmok különösen nagy népszerűségnek örvendenek, s közülük viszonylag sok faj közismertnek is mondható. Gorillákról, orangutánokról, páviánokról vagy cerkófokról legalábbis mindenki hallott. A főemlősök körében azonban több mint háromszáz fajt különböztetünk meg, így a majmok között is szép számmal akadnak olyanok, amelyek viszonylag ismeretlenek a nagyközönség körében.

Ilyen fajnak számít az aranyhasú mangábé (Cercocebus chrysogaster) is, amelyről egyébként a zoológusok is csak keveset tudnak. Annak ugyan már több mint száztíz esztendeje, hogy ezeket a Nyugat-Afrikában őshonos majmokat felfedezték és tudományosan is leírták, a legutóbbi időkig azonban csupán a sapkás, vagy másik nevén fejkötős mangábé (Cercocebus galeritus) egyik alfajaként tartották számon. Nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt derült ki, hogy valójában egy teljesen önálló fajról van szó.

A fenti okokra vezethető vissza az is, hogy a zoológusok eddig csak nagyon kevés ismeretet gyűjtöttek össze erről a fajról. Hiszen korábban csak a sapkás mangábékat vizsgálták, speciálisan az aranyhasúakat csak a legritkább esetben. Ráadásul a Kongói Demokratikus Köztársaságban erdőségeiben élő vadonbeli állományokat számos okból csak igen nehezen lehet megközelíteni, tanulmányozni.

Annyit azonban így is sikerült kimutatni, hogy az aranyhasú mangábék vadonbeli állománya egyre fogy, egyre több területen ritkultak meg drámai módon, illetve tűntek el teljesen. Pontos felmérésre azonban nem volt lehetőség. Éppen ez az oka annak, hogy a veszélyeztetettség pontos mértékét nem sikerült megállapítani, s így a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) kategóriarendszerébe nem „kritikusan veszélyeztetettként” (CR), vagy „veszélyeztetettként” (EN), csak „adathiányosként” (DD) tudták besorolni.

Állatkerti körülmények között az aranyhasú mangábék ugyancsak nagy ritkaságnak számítanak. Az egész világon tíznél is kevesebb azokak az állatkerteknek a száma, ahol egyáltalán tartanak ilyen állatokat, az állatkerti világállomány egyedszáma pedig összességében félszáznál is kevesebb. Így az aranyhasú mangábék voltaképpen ritkábban láthatók állatkertekben, mint például az óriáspandák.

A Fővárosi Állat- és Növénykertben több évtizedes múltja van a faj tartásának, így kevesen vannak a világon, akiknek az aranyhasú mangábék tartása terén több tapasztalata lenne, mint a mi munkatársainknak. Az idők során számos fontos eredményt sikerült elérnünk és sok-sok boldog pillanatot éltünk meg, de – ahogyan az éremnek is két oldala van – természetesen voltak nehézségek és szomorú események is.

Az eredmények között mindenekelőtt azt érdemes megemlíteni, hogy az állatok férőhelyét jelentősen sikerült korszerűsítenünk. A húszévesnél idősebb látogatóink gyermekkorukból még emlékezhetnek a régi, sárga csempés, vasrácsos majomketrecekre, amelyek egy része a mangábék otthona volt. A főemlősöknek otthont adó zóna 2004 szeptemberében befejeződött rekonstrukciója nyomán azonban az állatok új, tágas, télikert módjára kialakított belső férőhelyet, valamint egy villanypásztorral és vízzel határolt sziget-kifutót kaptak, amely változatos berendezése, esztétikus megjelenése és a benne zöldellő növényzet miatt nemcsak a majmok, hanem a közönség tetszését is elnyerte.

Ennél is fontosabb eredménynek tekinthetjük azonban az aranyhasú mangábék szaporítása terén elért eredményeket. A jó szaporulat persze összefüggésben van a jó körülményekkel is, noha állataink már azelőtt is rendszeres gyermekáldással örvendeztettek meg bennünket, hogy a férőhely rekonstrukciójára sor került volna. De hát a jó körülmények nem is csak ebből állnak, hanem például abból a szakértő és elhivatott gondoskodásról, amivel munkatársaink mindenből a legjobbat igyekeznek nyújtani védenceinknek.

A Budapesten született aranyhasú mangábék listája hosszú felsorolás lenne. Ha csak az új kifutó és belső férőhely 2004 őszi átadását követő időszakot nézzük, akkor elmondható, hogy „menetrend szerint” minden évben született egy kölyök. A 2005-ös jövevény július 31-én, a 2006-os november 1-én, a 2007-es április 29-én, a 2008-as augusztus 13-án, a 2009-es március 21-én, a 2010-es pedig február 2-án jött a világra. Természetesen voltak utódok több-kevesebb rendszerességgel már 2004. előtt is, mi több, a 2000-es években aktív anyák egy része éppen az 1990-es évek elején született ugyancsak a mi Állatkertünkben. Ez tehát azt jelenti, hogy több generáció látott napvilágot Budapesten.

Az évenkénti rendszeres szaporulat jelentőségét csak tovább növeli, hogy ebben az időben az egész világ állatkerti aranyhasú mangábé állományában 2-3 utód született csak egy évben. Budapesten üzembiztosan egy-egy kölyök, a másik, illetve jobb években a harmadik pedig általában vagy a németországi Wuppertalban, vagy a kaliforniai San Diegóban jött a világra. Hiszen ebben a három állatkertben volt ekkoriban említésre érdemes szaporulat, s közülük és épp Budapest mutatta fel a legjobb eredményeket.

A Budapesten született állatok Európa számos állatkertjébe eljutottak, s később nekik is utódaik születtek, így intézményünk komoly szerephez jutott az állatkerti aranygasú mangábék európai állományának fennmaradásában.

S a fentiekhez még hozzátehetjük azt is, hogy a mangábék megfigyelése is sok fontos eredményt hozott, hiszen olyan állatfajról van szó, amelyről annyira keveset tud a zoológia, hogy még a vemhességi idő is csak néhány, elsősorban budapesti megfigyelés alapján ismert valamennyire.

Mindezeket összegezve megállapítható, hogy az aranyhasú mangábék budapesti tartása rendkívül sok eredményt hozott, s állatkertünk nagyban hozzájárulhatott azokhoz az erőfeszítésekhez, amelyek célja e ritka majomfaj megmentése és hosszú távú fennmaradása.

A történet azonban nem volna teljes, ha nem hoznánk szóba a gondokat, nehézségeket, illetve mindazt, ami nem igazán alakult szerencsésen. Mert sajnos ilyesmi is előfordul.

Az állatkerti aranyhasú mangábé állományban a legnagyobb problémát az jelenti, hogy olyan kevés van belőlük. Amikor Budapesten annyi kölyök született, mint a fajjal foglalkozó összes többi állatkertben együttvéve, az persze nagy eredménynek számított, de azzal a következménnyel járt, hogy egy idő után minden érintett európai állatkertben budapesti születésű egyedek voltak tenyészállatok, s végül nem is nagyon akadt olyan állat Európában, amely ne állt volna rokonságban a mi mangábéinkkal. Ez bizony komoly gondot jelentett azt követően, hogy a tevékeny budapesti tenyészhím, Jochen az „örök vadászmezőkre” költözött. Hiszen egyetlen olyan számításba jöhető állat sem akadt a kontinensen, akit ide hozhattunk volna a rokontenyésztés veszélye nélkül. Az elmúlt öt évben így nem is születhettek újabb kölykök.

Ezt a problémát – amely egyébként nemcsak a mi, hanem a többi érintett európai állatkert gondja is – akkor lehet megoldani, ha sikerül a tengerentúlról néhány olyan állatot a kontinensre hozni, amelyek új vérvonalat képviselnek. Ezt – több éves szervezés eredményeként – sikerült is megoldani. Az új vérvonal behozatalára négy amerikai születésű állat lett kiszemelve. A két nőstény és két hím tavaly májusban érkezett meg Európába, méghozzá éppen Budapestre, mert bár az alkalmas tenyészhím hiánya miatt az elmúlt pár évben nem volt kölyök, az itt élő nőstények, az már bevált létesítmények és a szakmai tapasztalat miatt továbbra is a mi Állatkertünk bír a legjobb szaporítási potenciállal. Így aztán mindjárt az új vérvonalat képviselő állatok „elosztóközpontjává” is lettünk.

A nőstények – ahogyan eredetileg is tervbe volt véve – a mi tulajdonunkban maradnak ugyan, de kihelyezés keretében Budapestről Hollandiába utaztak tovább, ahol tenyészállatként hozhatnak majd világra új vérvonalat képviselő utódokat. A hímeket pedig az itteni nőstényekkel szerettük volna összeszoktatni oly módon, hogy amelyik jobban beválik, itt is marad, a másik állat pedig továbbutazik egy francia állatkertbe. Sajnos ez utóbbi, vagyis a hímek összeszoktatása a nőstényekkel, nem egészen az elképzeléseink szerint alakult.

Elsőként a Dexter nevű hímmel kezdtük meg az összeszoktatást, ami nem is olyan egyszerű, mint sokan gondolnák. Dexter ugyanis még életében nem találkozott ennyi nőstény fajtárssal, akik ráadásul mind a fejére akartak nőni. A dolog nem is volt igazán sikeres, Dexter így Franciaországba került, mi pedig a másik hímet, Tukalt próbáltuk meg összehozni a mi csapatunkkal.

A nőstények Tukallal sokkal jobban megtalálták a közös hangot, de azért kisebb-nagyobb csetepaték itt is előfordultak. A hím persze ilyenkor hanyatt-homlok menekült, hogy el ne verjék rajta a port, de aztán végül mindenki lecsillapodott, s a nézeteltérés annyiban is marad.

Néhány nappal ezelőtt azonban, amikor a nőstények épp szintén harapós kedvükben voltak, Tukalon annyira eluralkodott a menekülhetnék, hogy még a villanypásztor, meg a kifutót körbevevő vízfelület sem jelentett neki akadályt, s a férőhelyéről végül kiszökve egy szomszédos fára szaladt fel. Ehhez persze tudni kell, hogy az állattartásban széles körben alkalmazott villanypásztor áramütése nem ártalmas, csak épp annyira kellemetlen, hogy az állatok ne akarjanak „repetázni”. Ártalmas nem is lehet, hiszen alapvető követelmény, hogy a villanypásztor az állat egészségét ne veszélyeztesse. Így azonban a berendezés nem az áramütés erejénél fogva akadályozza meg az állat kijutását, hanem inkább azáltal, hogy az áramütés kellemetlen élménye egyfajta viselkedést vált ki az állatból, amelynek lényege a kellemetlen élmény tudatos elkerülése.

Tukal viszont fejvesztve menekült az őt kergető nőstények elől, ráadásul a villanypásztor ismerete sem ivódott még bele olyan mélyen a viselkedésébe, ugyanis korábbi otthonában egy hagyományos ketreces helyen tartották (mert bizony még Amerikában is vannak régi típusú ketrecek). Ezért aztán nemigen törődött az árammal, de még a kifutót a villanypásztorokon túl körülvevő vízzel sem.

Ha egy majom a kifutóján kívül ül egy fa tetején, az kétségkívül nem a legideálisabb állapot. Az állatkerti szakembereknek azonban az ilyen esetekre is megvan az intézkedési tervük. Általában az az első lépés, hogy megpróbálunk zavartalan visszajutási lehetőséget biztosítani az állatnak szokásos férőhelyére. A tilosban járó állatok ugyanis többnyire nyugtalankodnak a számukra ismeretlen új környezet miatt, hiszen nem tudják, honnan jutnak majd táplálékhoz, és honnan kell számítani a veszélyekre. Ezért legtöbbször inkább visszamennek oda, ahonnan kiszöktek. Ez lehet, hogy emberi szemmel nézve kissé paranoidnak tűnik, de nem szabad elfelejteni, hogy vadállatokról van szó, viselkedésük pedig a vadonbéli körülményekhez idomult, ahol szinte mindenkire vadászik valaki, és minden nap keményen kell harcolni a túlélésért.

Van azonban olyan eset is, amikor az állat túl zaklatott ahhoz, hogy magától visszamenjen a férőhelyére. Ilyenkor más eszközöket kell bevetni. Egy fa tetején lévő majom esetében az altatópuskával való belövés jöhet szóba. Az elszenderedő állat ilyenkor vagy az ágvillában alszik el, s fel kell menni érte, vagy pedig lepottyan, s akkor hálót kell alatta kifeszíteni. Tukal esetében is ezt az elvet követtük, a dolog azonban nem alakult igazán szerencsésen. Amikor ugyanis az állat lepottyant, esés közben egy száraz ágon irányt változtatott, így végül nem sikerült a kifeszített hálóval felfogni az esést, hanem a növények közé esett.

Miután az altatásból felébredt, hamarosan látható volt, hogy nem az ilyenkor szokásos módon mozog, bár azt nem lehetett biztosan tudni, hogy az esés közben sérült-e meg, vagy pedig – figyelembe véve a kifutó elhagyásának előzményeit – más oka van a rendellenességnek. Az állatorvosok számos vizsgálatot végeztek az állaton, és többféle kezelést is kapott, ám végül sajnos minden erőfeszítés ellenére elpusztult.

Az ilyen szerencsétlen eseményeket a gyakorlatban lehetetlen előre kivédeni, hiszen a hím állatokat mindenképpen össze kell engedni a nőstényekkel, ha a fajt szaporítani szeretnénk, hogy ezáltal megmentsük a kipusztulástól.

Bár Tukal elvesztése igazán szomorú hír, azért örömteli, vagy legalábbis reményt keltő dolgokról is be tudunk számolni a mangábék kapcsán. Az alatt a tíz nap alatt ugyanis, amíg a hím állat a nőstényekkel együtt volt, a gondozók számos párzást figyeltek meg. Ez is igazolja, hogy amúgy Tukal alkalmas hím lett volna, s csupán egy szerencsétlen baleset miatt alakultak a dolgok kedvezőtlenül. Ugyanakkor jó esély van arra, hogy a párzás sikeres volt, s a nász eredményeképpen Tukalnak lesznek leszármazottai. Ez pedig a faj megmentésében fontos, új eredményt jelentene.