Hét kontinens állatvilága 2020. április 2.

Persze a Föld különböző vidékeit más és más állatvilág jellemzi, ezért az állatokkal, illetve a különféle életközösségekkel foglalkozó kutatók azt is tanulmányozzák, hogy az egyes állatok merre honosak, illetve, hogy egyes földrajzi tájakra milyen állatvilág jellemző. Az ezzel foglalkozó tudományt zoogeográfiának, azaz állatföldrajznak nevezik.

A magyarországi állatkertek közül nálunk láthatja a közönség a legtöbb féle állatot: nagyjából kilencszáz különböző állatfajt mutatunk be. Ezek a fajok nemcsak rokonsági körük, rendszertani hovatartozásuk, megjelenésük, és persze életmódjuk szerint sokfélék, hanem abból a szempontból is, hogy a világ különféle vidékein őshonosak.

Kontinensek és faunabirodalmak

Földünket, legalábbis a szárazföldeket földrészekre, kontinensekre oszthatjuk. Ezek – amint azt mindenki tudja – Európa, Ázsia, Afrika, Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália és az Antarktisz. Első látásra kézenfekvőnek tűnik, hogy az állatok elterjedését is aszerint tekintsük át, hogy melyikük melyik kontinensen honos. Hiszen az oroszlánt elsősorban afrikai állatként ismerjük, a tigrist Ázsia lakójaként, a sörényes hangyászt olyan fajként, amely Dél-Amerikára jellemző, a kengurukra pedig ausztrál specialitásként tekintünk.

A dolog azonban mégsem ilyen egyszerű! Sok állatfaj ugyanis több kontinensen is őshonosnak számít. És ezek nemcsak ritka kivételek, hanem kifejezetten jellemző, hogy sok európai faj Ázsiában, sőt Észak-Amerikában is előfordul, és Észak-Amerika állatvilága sok tekintetben szorosabb kapcsolatban áll Ázsiával, mint mondjuk Dél-Amerikával.

Ennek a jelenségnek a magyarázata egyrészt az, hogy az állatvilág számára sokszor nem ott húzódnak a nehezen átjárható, s ezért a két szomszédos területen élő állatokat elválasztó zónák, ahol a kontinensek közötti határokat megállapították. Észak-Afrika Földközi-tenger menti északi partvidéke például az ott honos állatvilág szempontjából inkább a mediterrán régió többi területéhez, Dél-Európához kapcsolódik, és valamivel kevésbé Afrika belső részéhez, mert a Szahara sokkal kevésbé áthatolható az állatok számára, mint a Földközi-tenger.

A másik fontos szempont, amit figyelembe kell venni, hogy a földtörténeti múltban a kontinensek nem egészen ott voltak, és nem egészen úgy helyezkedtek el egymáshoz képes, ahogy a mai térképeken látjuk. A kontinensek ugyanis vándorolnak: nagyon lassan, évente csak néhány centimétert, de ez százmillió év alatt több ezer kilométert is jelenthet. Sok millió évvel ezelőtt Dél-Amerika, az Antarktisz és Ausztrália összefüggő szárazulatot alkotott, s csak a kontinensek vándorlása miatt szakadtak el egymástól. De a régi összetartozásra utal, hogy Földünkön az erszényes állatok Ausztrália mellett Dél-Amerikában számítanak még őshonosnak, és valószínűleg az Antarktiszon is élnének, ha az idők során ez a földrész nem vándorolt volna Földünk fagyos sarkvidéki zónájába.

A világtengerek szintje sem mindig ott volt, ahol manapság. A jégkorszakok idején például, amikor sok víz a sarki jégsapkákban volt megkötve, a tengerszint a mostaninál 80, 100, vagy akár 120 méterrel alacsonyabban volt. Ez azt jelenti, hogy a mai sekélyebb tengerrészek akkoriban mind szárazon voltak. A mai Franciaországból, Hollandiából vagy Belgiumból száraz lábbal át lehetett sétálni a mai Angliába, sőt, a Temze és a Rajna alighanem közös torkolattal ömlött a tengerbe. De egységes szárazulatot alkotott Ausztrália is a környező szigetekkel. Ezért van az, hogy egyes állatfajok éppúgy megtalálhatók a kontinensen, mint mondjuk Tasmania, vagy Új-Guinea szigetén, annak ellenére, hogy úszni nem nagyon tudnak.

A fenti okok miatt az állatföldrajzzal foglalkozó szakemberek nem annyira a jól ismert földrészekben, hanem úgynevezett faunabirodalmakban, faunarégiókban gondolkodnak.

Eurázsia és Észak-Amerika

Európa, Ázsia és Észak-Amerika állatvilága nagyon sokban hasonlít egymásra. De ez nem is meglepő, hiszen az Európa és Ázsia közötti Ural hegység az állatvilág számára nem éppen áthatolhatatlan akadály. Ráadásul az Ázsia északkeleti részén található Csukcs-félsziget és az Észak-Amerikához tartozó Alaszka közötti tengerszoros, a Bering-szoros a jégkorszaki alacsonyabb tengerszint idején szárazon volt, vagyis száraz lábbal lehetett átjárni a két kontinens között. Ezzel a lehetőséggel egyébként nemcsak az állatok éltek, hanem Amerika őslakos népei is ezen az útvonalon érkeztek Ázsia felől úgy 12-15 ezer évvel ezelőtt.

Az állatföldrajzban Eurázsiát és Észak-Amerikát összefoglalóan Holarktisznak nevezik. Ehhez a területhez tartozik Észak-Afrika partvidéke is, de nem része a Holarktisznak Dél- és Délkelet-Ázsia, hiszen az Ázsia belsejében húzódó lánchegységek, például a Himalája már elég magasak ahhoz, hogy nehezen átjárható határt jelentsenek az állatoknak, s emiatt Ázsia ettől délre eső részeit már egészen más állatvilág jellemzi.

A Holarktisz talán legtipikusabb állata a barnamedve, abban az értelemben, hogy mind Európában, mind Ázsiában, mind pedig Észak-Amerikában őshonos. Igaz, ezen a hatalmas területen az eltérő helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás jegyében helyi típusai, alfajai alakultak ki. Például az észak-amerikai grizzly is a barnamedve egyik ilyen módon kialakult alfajának számít. Igazi holarktikus faj a rozsomák is: ők egyaránt előfordulnak Európa, Ázsia és Észak-Amerika hűvös területein is.

Persze azért nem lehet azt mondani, hogy Eurázsia és Észak-Amerika állatvilága mindenben azonos lenne. Vannak bőven különbségek is. Ezt talán a bölények példázzák a legjobban, hiszen Európában és Észak-Amerikában is élnek bölények, de az európai, illetve az amerikai bölény külön – bár egymással közeli rokonságban álló fajnak számít. Az ehhez hasonló különbségek miatt az állatföldrajzzal foglalkozó szakemberek a Holarktiszt mindjárt két régióra osztják: a Palearktiszra, amely nagyrészt az európai, ázsiai és észak-afrikai területeket foglalja magába, és a Nearktiszra, amely lényegében Észak-Amerikát jelenti. Állatkertünkben természetesen mindkét régió állataival találkozhat a közönség. A Palearktiszt képviseli például az összes hazai faj, köztük azok is, amelyekről mentett állatként a Sünispotályban gondoskodunk. A nearktikus fajokra pedig jó példa az Állatkertünkben ugyancsak látható prérikutya.

Afrika a Szaharától délre

Afrika Szaharától délre eső részét az állatfölrajz Aethiopisz néven emlegeti, de ezt is mindjárt két régióra osztja: az egyik a tulajdonképpeni szubszaharai Afrika, a másik pedig Madagaszkár szigete, amelyet a Mozambiki-csatorna választ el a szárazföltől.

Az afrikai élővilágot különösen sok faj képviseli állatkertünkben. Ide tartoznak például a koronásdarvak, a gorillák, az aranyhasú mangábék, a zebrák, az ecsetfülű disznók, a vörös vadbivalyok, a vízilovak, a szélesszájú orrszarvúak, a zsiráfok és a ritka mhorr gazellák is. Meg persze a Szavanna-komplexum többi lakója is.

Az önálló régiónak számító Madagaszkár állatvilágának bemutatására külön is odafigyelünk, sőt, külön Madagaszkár-házunk is van. E tekintélyes méretű – hat magyarországnyi sziget faunájának legismertebb képviselői alighanem a makik, köztük is a gyűrűsfarkú maki. Ezt a fajt úgy mutatjuk be, hogy a nagyközönség akár be is sétálhat az állatok közé.

Dél-Amerika

A Neotropisz, azaz a neotropikus faunabirodalom lényegében Dél-Amerikát foglalja magába. Ugyan ennek a földrésznek – a Panamai-földhídon keresztül – szárazföldi kapcsolata van Észak-Amerikával, de a földtörténeti múltban Dél-Amerika sokáig a többi kontinenstől elszigetelt világ volt (még korábban pedig összefüggő szárazulatot alkotott az Antarktisszal és Ausztráliával). A közvetlen kapcsolat úgy hárommillió évvel ezelőtt jött létre, ami földtörténeti mércével mérve nem túl hosszú idő. Így a szárazföldi kapcsolat ellenére Dél-Amerika állatvilága mind a mai napig megőrizte a hosszan tartó elszigeteltségből eredő sajátosságait.

A mi Állatkertünkben egész zónát alakítottunk ki a dél-amerikai állatok bemutatására. Látható például többféle vendégízületes, például a kétujjú lajhár, a tatuk közé tartozó matakó és a furcsa külsejű sörényes hangyász is. De a világnak ezen a részén honos az éji majom, az óriásvidra, valamint a legnagyobb ma élő rágcsáló, a vízidisznó is.

Dél- és Délkelet-Ázsia

Az orientális, vagyis keleti faunabirodalom, vagy régió Dél- és Délkelet-Ázsiát foglalja magába. Pontos határain a szakemberek sokat vitatkoznak. Ahol magas hegyek vannak, mint a Himalája hegyláncai, viszonylag egyszerű a határvonal kijelölése, de Dél-Kína inkább átmeneti zónának tűnik a Palearktisz és az orientális terület között. Hasonló a helyzet az ausztrál régió felé eső határoknál is. Itt ugyanis egy olyan átmeneti zóna található, amelynek állatvilágában vannak inkább Délkelet-Ázsiára, és vannak inkább Ausztráliára és a környező szigetekre jellemző fajok is.

Az orientális terület Állatkertünkben látható fajai közül vitán felül az ázsiai elefántok a legnépszerűbbek. Különösen most, hogy egy kiselefánt cseperedik náluk. De a közönség kedvencei közé tartoznak a szumátrai orangutánok is (náluk több gyerek is van éppen).

A Föld túlsó oldalán

Aligha lep meg bárkit is, hogy az ausztrál régió az állatföldrajzban önálló területi egységnek számít. Hiszen a világnak ez a része sokáig teljesen elszigetelten fejlődött a többi kontinenstől. Ennek köszönhető, hogy olyan sok különleges állat él itt. S közülük igen sokat mutatunk be Állatkertünkben is, olyannyira, hogy az ausztrál állatok intézményünk egyik specialitásának számítanak.

A legkülönösebb mind közül alighanem a hangyászsün, amely arról nevezetes, hogy rokonához, a kacsacsőrű emlőshöz hasonlóan emlős létére tojást rak. Ezt a képességét ugyan állatkertekben viszonylag ritkán szokta gyakorolni, de nálunk tavaly ez is sikerült, ami aztán általános figyelmet keltett az állatkerti szakmában. A hangyászsünöknél sokkal ismertebbek az erszényesek, köztük is különösen a kenguruk, amelyeknek egyébként több különböző faját is bemutatjuk. De vannak rendszeresen szaporodó vombatjaink, kuszkuszaink és rókakuzunk is.

Ausztrália mellett szinte elvész a térképen, de érdemes odafigyelni Új-Zéland különleges élővilágára is. Különösen az Állatkertünkben is látható keákra. Ezek az alhavasi cserjésekben élő érdekes papagájok szinte mindig valamilyen tevékenységgel vannak elfoglalva, általában megpróbálnak szétszerelni mindent, amin erős csőrükkel fogást találnak.

Nincsenek határok

Az állatföldrajzi faunabirodalmakat és régiókat persze nem merev, átláthatatlan határok választják el egymástól. A vándormadarak között például sok olyan faj akad, amely egyik régióból a másikba vándorol. És léteznek olyan talajszinten élő fajok is, amelyek elterjedési területe éppenséggel több faunabirodalomra, régióra is kiterjed. Jó példa erre az oroszlán, amelyet ugyan legtöbben afrikai állatnak ismernek, de a múltban Afrikán kívül, így a Közel-Keleten, Dél-Ázsiában, sőt még Európa bizonyos területein, például a Balkánon is őshonosnak számított. És ez nem évmilliókkal ezelőtt volt, hanem „csak" néhány száz, néhány ezer éve. Nem véletlen, hogy az ókori görög mitológiában is olyan gyakori szereplők ezek a nagymacskák, hiszen a homéroszi időkben az oroszlán még előfordult a mai Görögország területén is. Az ember térhódítása nyomán persze sok helyről idővel eltűntek az oroszlánok, így Afrikán kívül ma már csak egy helyen élnek vadon: India északnyugati részén. Ilyen indiai oroszlánokat láthat a nagyközönség a mi Állatkertünkben is.

Mi van az óceánokkal?

A kontinensek és az említett faunabirodalmak is elsősorban a szárazföldi állatok elterjedését veszik figyelembe. A tengeri állatok elterjedése azonban egészen másként működik. A földrajz három óceánt (Csendes-, Indiai-, Atlanti-óceán) szokott megkülönböztetni, bár vannak, akik az Ausztráliától délre eső vizeket Déli-óceán néven emlegetik.

Az állatok elterjedése a világtengerekben is kissé másfajta elveket követ. Ezért hallani a szakemberektől olyan kifejezéseket, mint például „indopacifikus régió", amely az Indiai- és a Csendes-óceán nagyobbik részét foglalja magába. Az állatok tengeri elterjedését persze befolyásolja a tenger mélysége is, mert egyes fajok inkább a part menti, sekély vizekben kötődnek, de léteznek nyílt tengeri fajok, és olyanok is, amelyek a tengerek nagy mélységeiben, az ott uralkodó sötétben és hidegben érzik jól magukat.

Állatkertünkben több helyen is bemutatunk tengeri állatokat, ám a legtöbbet közülük a nem egészen másfél évvel ezelőtt, 2018 végén átadott Cápasuliban láthatja a nagyközönség. Az itt bemutatott sokféle cápa nagy része a már említett indopacifikus régióban honos, habár vannak kivételek is. Például a Cápasuliban lakó kétféle dajkacápa közül a homokszínű dajkacápa indopacifikus elterjedésű faj, Kelet-Afrika, Dél- és Délkelet-Ázsia, illetve Ausztrália partjaihoz közel eső vizeiben számít őshonosnak. A rozsdás dajkacápa viszont az Atlanti-óceán Afrikához, illetve Amerikához közel eső part menti vizeiben, valamint a Csendes-óceán keleti felének ugyancsak Amerikához közel eső part közeli részeiben jellemző.

Digitális Állatkert, illetve digitális zoopedagógia sorozatunkat azzal a céllal indítottuk meg, hogy ameddig a koronavírus világjárvány miatt az Állatkert kapuit zárva kell tartanunk a nagyközönség előtt, és így természetesen tanulmányi csoportokat sem tudunk fogadni, ezt a lehetőséget hasonlóképpen próbáljuk az internet adta lehetőségekkel élve pótolni, mint ahogy a digitális munkarend is pótolni igyekszik a tantermi órákat, foglalkozásokat. Az állatföldrajz, illetve az állatvilág elterjedése Földünk kontinensein kifejezetten olyan téma, amely igen szemléletesen mutatható be az Állatkert lakóival, hiszen a világ szinte minden részének faunája képviselve van a kertünkben látható mintegy kilencszáz állatfaj között.