Jegyárak, jegyvásárlás


A 2020. március 31-ig érvényes elővételi jegyek,
felhasználhatók 2020. december 31-ig.

Nyitvatartás

 

Március 15-től ZÁRVA további intézkedésig

Mit esznek az Állatkert lakói? 2020. március 26.

Mit eszik az oroszlán, a hangyász, a cápa vagy éppen a kenguru? Hogyan lakatunk jól több mint tízezer állatot nap mint nap? Mi van az Állatkert bevásárlólistáján? Legújabb cikkünk ezekre a kérdésekre is választ ad.

Állatkertünkben mintegy kilencszáz állatfaj több mint tízezer egyede él. Ez azt is jelenti, hogy nap mint nap ennyi éhes szájat (vagy épp szájszervet) kell etetni, ellátni azzal a táplálékkal, amelyre az állati szervezetnek szüksége van. Az állatok etetéséről való gondoskodást takarmányozásnak nevezzük: ez külön gyakorlati tudományág. Ám amikor takarmányozásról beszélnek, ott legtöbbször gazdasági haszonállatokról van szó, ezért az állatkerti állatok takarmányozása még a takarmányozástanon belül is különleges, speciális területnek számít.

Állatkertünkben külön részleg foglalkozik az állataink számára szükséges takarmányok beszerzésével, tárolásával, előkészítésével, és azzal, hogy a sok finomság eljusson az egyes állatházakig, állattartó körzetekig, ahol már az állatgondozók feladata, hogy minden állat megfelelő táplálékhoz jusson.

Növényevők, ragadozók, mindenevők

A sörényes hangyász hosszú orrával, apró szájával, és hosszan kiölthető, ragadós nyelvével tökéletesen alkalmazkodott a hangyák és termeszek elfogyasztásához. Az Állatkertben ezt a táplálékot egy barna mártásra emlékeztető keverékkel pótoljuk, amit könnyen fellefetyelhet, de szokott kapni tejtermékeket és avokádót is. A kifutóban pedig hangyákat is szoktak találniAz állatkerti állatok takarmányozásánál természetesen abból kell kiindulni, hogy mit esznek a szabad természetben. Minden állatfajra igaz ugyanis, hogy valamilyen étrendhez alkalmazkodott. Persze az alkalmazás mértéke eltérő lehet, mert vannak olyan állatok, amelyek a természetben is elég sokféle táplálékot esznek, és vannak olyanok is, amelyek specialisták, azaz szélsőségesen alkalmazkodtak egy bizonyos táplálékfajtára.

Általában azt szokás mondani, hogy az állatok vagy ragadozók, vagy növényevők, vagy pedig mindenevők, attól függően, hogy inkább állati, vagy inkább növényi eredetű táplálékon, esetleg mindkettőn élnek. Valójában ez a megközelítés egy kicsit leegyszerűsíti a dolgokat! Gondoljunk csak bele, hogy minek neveznénk egy főleg nagypatásokat zsákmányoló oroszlánt, egy szinte csak hangyákkal és termeszekkel táplálkozó sörényes hangyászt, egy főként halak iránt érdeklődő óriásvidrát, vagy egy a vízből apró, mikroszkopikus méretű állatkákat kiszűrögető flamingót! Mivel ők mind állati eredetű táplálékon élnek, a három kategória közül elvileg ragadozónak kellene tartanunk őket (nem pedig növényevőnek, vagy mindenevőnek), de azért mindenki érzi, hogy ezeket az állatokat nem lehet táplálkozás szempontjából mind „egy kalap alá venni", még akkor sem, ha mindannyian állati eredetű táplálékon élnek.

Egy John F. Eisenberg nevű híres amerikai zoológus néhány évtizede alaposabban is foglalkozni kezdett a kérdéssel, ezen belül is elsősorban az emlősök táplálkozásával, illetve a táplálékhoz való alkalmazkodás irányaival. Ő úgy találta, hogy 16 féle kategóriát érdemes megkülönböztetni, hiszen más-más sajátosságok jellemzik a hal- és tintahalevő, a klasszikus ragadozó, a virágpor- és nektárevő, a növényi nedvekkel táplálkozó, a rák- és kagylóevő, a hangya- és termeszevő, a repülő, vagy éppen a lomblakó rovarokkal táplálkozó, a rovarevő-mindenevő, a gyümölcsevő-mindenevő, a gyümölcs- és magevő, a gyümölcsevő-növényevő, a lombevő, a füvet legelő, a planktonevő, illetve a vérrel táplálkozó állatokat. És ezek még csak az emlősök, rajtuk kívül pedig sok más állatcsoport létezik!

Az egyes állatfajokról természetesen nemcsak azt tudjuk, hogy táplálkozásukat tekintve melyik típusba tartoznak, hanem azt is, hogy konkrétan mit esznek a természetben. Az oroszlánokról például mindenki tudja, hogy konkrétan mely fajok szerepelnek az étlapján, a gnútól a zebrán át egészen a jobb híján zsákmányul ejtett tarajos sülökig. De vannak kutatások arra nézve is, hogy például a Bennett-kenguru pontosan mely növényfajokat fogyasztja szívesen őshazájában.

Táplálék és alkalmazkodás

a krokodilok fogai inkább a zsákmány megragadására valók, rágni nem lehet velük. Ezért a krokodil akkora falatot igyekszik tépni a zsákmányból, amit egyben, rágás nélkül le tud nyelniMinden állat alkalmazkodott ahhoz a táplálékhoz, amelyen él, és ez az alkalmazkodás a testfelépítésében, élettani sajátosságaiban is jól látható. A vadászó állatok mindenekelőtt a zsákmány elejtéséhez alkalmazkodtak, hogy megtalálják és utolérjék a táplálékukat, illetve, ha már egyszer elkapták, lehetőleg ne szabaduljon ki fogaik vagy karmaik közül. A ragadozóknak még a szeme is előre szokott tekinteni, hogy jobb legyen a térlátásuk, és ne vétsék el a prédát. A zsákmányállatok látása viszont általában olyan, hogy elől, oldalt, és esetleg hátul is minél nagyobb látómezőt átfogjon, mert így időben érzékelhetik a rájuk leselkedő veszélyeket.

A táplálék felvételének is sokféle módja van. A lepkék speciális szájszervükkel, a pödörnyelvvel szívogatják a nektárt és a gyümölcsök nedvét. A sörényes hangyászok hosszú, féregszerű, ragadós nyelvüket kiöltve férnek hozzá a termeszvárak lakóihoz. A flamingók pedig speciális felépítésű csőrükön szivattyúzzák át a vizet, hogy a csőr belsejében elhelyezkedő lemezkéken, mint egy szűrőn fennakadjanak a vízben sodródó apró élőlények.

Azok az állatok, amelyeknek nincsenek fogaik, táplálékukat jobbára egészben nyelik le. Persze nem mindegyikük. A ragadozó madarak például erős karmaik és horgas csőrük közös munkájával tépik lenyelhető méretű darabokra a zsákmányt. Viszont a kacagójancsi, ha a természetben kígyót zsákmányol, s a kígyó túl nagy ahhoz, hogy egészben lenyelje, általában azt a módszert követi, hogy amíg a kígyó egyik vége odabent emésztődik, a másik vége kilóg a madár csőréből.

A foggal rendelkező állatok sem mind rágnak, a krokodilok fogai például inkább a zsákmány megragadására valók, illetve az állat tépni is tud velük. Az emlősöknek viszont többnyire olyan fejlett fogazata van, hogy táplálékukat megfelelően megőrölve, megrágva nyelhetik le. Különösen az őrlőfogak, azaz zápfogak felülete, alakja idomul speciálisan tulajdonosuk étrendjéhez, így az évmilliókkal ezelőtt élt emlősállatokkal foglalkozó őslénykutatók akkor is meg tudják mondani egy ősemlősről, hogy milyen táplálkozású lehetett, ha csak a fogai, esetleg az állkapcsa maradt fenn ősmaradványként (ami egyébként nem ritka, hiszen a fogak egy emlősnél az állati test legkeményebb, legellenállóbb részei).

Külön kihívás a fogak kopása, ami leginkább a nagy mennyiségű, durva, rostban gazdag növényi táplálékon élő emlősöket érinti. Az elefántoknál például az elkopott őrlőfogak az állkapocsban előre vándorolva kihullanak, és helyettük az állkapocs hátsó részéről újabb őrlőfogak jönnek előre. Részben hasonló „trükköt" figyelhetünk meg a kenguruk fogazatánál is.

Az emésztés is komoly feladatot jelent a szervezet számára, és sokszor különleges alkalmazkodást igényel az állati szervezettől. Testméretükhöz képest aránylag a ragadozók belei szoktak rövidebbek lenni, a növényevőknek viszonylag hosszabb bélrendszerre van szükségük a táplálék megemésztéséhez. Ráadásul a növényi rostok megemésztése külön problémát jelent, mert sok állat saját maga nem is rendelkezik olyan enzimekkel, amelyek a növényi rostokat alkotó anyagokat, például a cellulózt és a hemicellulózt meg tudná emészteni. Az ilyen állatok testében általában olyan baktériumok élnek, amelyek a gazdaszervezet számára előnyös módon a rostokat olyan anyagokká, általában illózsírsavakká alakítják át, amelyeket már könnyen meg tudnak emészteni a növényevő állatok. Ennek érdekében sok növényevőnek külön „tartálya" van odabent, ahol ezek a hasznos mikróbák lebonthatják a rostokat. Némelyik állatnál, például a lovaknál és az elefántoknál a vastagbél a baktériumok segítségével történő rostemésztés fő helyszíne, sőt, az embernél is ez a helyzet. A kérődzőknek viszont megnagyobbodott előgyomruk, bendőjük van erre a célra, ami még hatékonyabb rostemésztést tesz lehetővé.

Miért kell enniük az állatoknak?

A repülés sok energiát igényel, ezért a lepkék energiában gazdag táplálékot kapnak: édes gyümölcsöket kapnak, amelyek nedvét szívogathatják, és mesterséges nektárt is készítünk nekikA kérdés első olvasásra butaságnak tűnhet, a válasz pedig kézenfekvőnek. Hiszen számunkra, emberek számára is világos, hogy evés nélkül a szervezet nem maradhat életben. Ez pedig annyira magától értetődő, hogy tovább már nem is szoktunk gondolkodni azon, miért is van ez így.

A szervezet számára a táplálék két szempontból fontos. Egyrészt ebből nyer energiát az életműködések fenntartásához, másrészt ebből jut anyagokhoz, amelyeket aztán a test felépítéséhez használhat fel. A táplálék tehát egyszerre üzemanyag és építőanyag is a szervezet számára.

Azt, hogy ez mennyire így van, talán a lepkék táplálkozásánál láthatjuk a legjobban. Amikor a lepke még lárva (vagyis hernyó) állapotban van, a táplálkozás fő célja a test energiaigényének kielégítése mellett a „testépítés" szokott lenni. Hiszen tápanyagok kellenek ahhoz, hogy a hernyó bebábozódva imágóvá, kifejlett lepkévé alakuljon át. Ezért aztán a hernyó szinte megszakítás nélkül falja a leveleket. Amikor aztán a bábból kikel a kifejlett lepke, a testépítés már kevésbé fontos, hiszen a lepkéknek ez az életszakasza általában csak pár hétig tart. Az energiaigény viszont megnövekszik, hiszen a repüléshez sok energia kell. Ezért ebben az életszakaszban a lepkék főleg energiában gazdag táplálékon, gyümölcsök nedvein vagy nektáron élnek.

Az emlősök és a madarak életműködése is sok energiát igényel, hiszen – műszaki hasonlatot használva – szervezetük „motorja" magas fordulatszámon működik. A „melegvérűség", vagyis az állandó testhőmérséklet fenntartásához is sok energia kell. Egy hüllőnek ebből a szempontból könnyebb a dolga, különösen, ha süttetheti magát a napon, így nekik aránylag kevesebbet kell enniük. S ha mondjuk egy óriáskígyó igazán jól lakott, előfordul, hogy hónapokig nincs szüksége újabb táplálékra.

A különféle táplálékok tápláló hatását legjobban az energiatartalmuk fejezi ki. Hiszen egy részét a szervezet eleve „üzemanyagként" használja fel. Más részét persze beépíti a testbe, de ez is energiaigényes folyamat. Nem véletlen, hogy a humán élelmiszereken sem csak azt szokták feltüntetni, hogy a különféle táplálóanyagokból, például fehérjékből, zsírokból, szénhidrátokból mennyit tartalmaz, hanem azt is, hogy mekkora az energiatartalma. Ezt az értéket kilojoule-ban (kJ), vagy pedig kilokalóriában (kcal) szokták megadni.

Mit adjunk az állatkerti állatoknak?

A legtöbb ragadozónál időnként húsmentes napot kell tartani, amikor emésztőszerveik pihennek. Ez különösen fontos az egészségük szempontjából, ráadásul a természetben sem esznek mindennap húst, hiszen a vadászat sem sikerül feltétlenül minden alkalommalA válasz kézenfekvő: lehetőleg azt, amit a szabad természetben is esznek! Persze nem mindig kaphatják pontosan ugyanazt, de szerencsére nincs is erre szükség feltétlenül. Például a már többször emlegetett oroszlánoknak nem szükséges mindenképpen zebrát, vagy gnút adni, ha állatkertben tartjuk őket, a sokkal könnyebben elérhető szarvasmarha húsával is tökéletesen elégedettek. Ugyanígy az orrszarvúaknak sem muszáj feltétlenül ugyanazokat a pázsitfűféléket adni, amelyek természetes élőhelyükön őshonosak, szívesen elropogtatják a magyarországi kaszálású szénát is. A kérdés tehát sok esetben az, hogy az állat által a természetben fogyasztott táplálékot hogyan és mivel tudjuk az állatkertekben úgy pótolni, hogy az energiatartalmát és táplálóanyag-tartalmát tekintve is megfelelő legyen, és maguk az állatok is szívesen egyék.

Nem mindent lehet persze „hazaival" pótolni. Az olyan állatok például, mint a fókák vagy a pingvinek mindenképpen tengeri halat igényelnek, nem lehet édesvízi hallal etetni őket. Hosszú távon ez nem tenne jót az egészségüknek, de valójában idáig el sem lehetne jutni velük, mert eleve visszautasítják az édesvízi halakat. Ha valaki ilyet adna nekik, kettőt-hármat rágnának rajta, majd azonmód ki is köpnék. Így aztán a pingvineknek heringet szoktunk adni, az oroszlánfókáknak pedig a hering mellett makrélát, kapelán lazacot és más halakat hozunk, sőt, szívesen fogadják a tintahalat is (ami persze nem hal, hanem lábasfejű).

Az emberiség évezredek óta ad enni állatoknak. Ez azonban a történelem folyamán általában a háziállatok, gazdasági haszonállatok etetését, takarmányozását jelentette. Az állatkerti állattartás hőskorában sok állat etetésénél is az egyes háziállatok etetése terén szerzett tapasztalatokból indultak ki. Például egy jávorantilop nagyon hasonló takarmányt igényel, mint egy szarvasmarha, egy zebra étrendje is alig különbözik egy lóétól vagy szamárétól, az egzotikus ragadozók etetését pedig kezdetben a kutyákéhoz és a macskákéhoz hasonló módon igyekeztek megoldani. Az olyan állatoknál viszont, mint a hangyász vagy a flamingó, nem igazán van olyan „minta háziállat", amelynek etetéséből kiindulhattak volna a hőskor állatkertészei. Ráadásul néha a biztos tudás helyett csak hiedelmek álltak rendelkezésre. A gorillákról például – tekintélyt parancsoló külsejük miatt – sokáig azt gondolták, hogy jelentős mennyiségű húst is esznek. Pedig a valóságban szinte az összes majom közül épp a leginkább vegetáriánus hajlandóságúak.

Az állatkerti állatok takarmányozásának is megvan a maga története, fontos állomásokkal, mérföldkövekkel. Ram Brahma Sanyal, a nagynevű indiai – közelebbről bengáli – állatkertész például már 1892-ben azt javasolta, hogy a ragadozóknak „színhús", tőkehús helyett amikor csak lehet, egész zsákmányállatot kell adni, szőröstül-bőröstül, mert a ragadozók szervezetének nemcsak a zsákmány izomzatára (ez a tulajdonképpeni hús), hanem egyéb részeire is szüksége van az egészséges táplálkozáshoz.

Évtizedekkel később, 1942-ben a modern állatkertészet egyik szülőatyjának tartott svájci biológus, Heini Hediger többek között amellett foglalt állás, hogy a ragadozók egészségének érdekében heti egy napon húsmentes napot, ahogy az állatkerti szakmában hívják, „koplalónapot" kell tartani, hogy a szervezet egy kicsit pihenhessen, amint a természetben is szokott (hiszen ott sem mindig sikerül zsákmányt ejteni).

Ezzel nagyjából egy időben Herbert L. Ratcliffe azt vetette fel, hogy az állatkerti állatok tápanyagigénye alapján „összekotyvasztott", mindig azonos összetételű takarmányokat kellene használni: ez azonban túlságosan egyhangú volt az állatok számára.

Az 1950-es években aztán a Bázeli Állatkertben tevékenykedő Hans Wackernagel állt elő a változatos takarmányozáson alapuló teljes értékű takarmányozással. Lényegében ő fektette le az állatkerti állatok etetésének ma is használatos alapjait.

Ma azt tartjuk kívánatosnak, ha az állatkerti takarmány táplálóanyag- és energiatartalmánál fogva biztosítja az állat élettani igényeinek kiegyensúlyozott kielégítését, ha serkenti és stimulálja a természetes táplálékszerző magatartást, ha az állat hajlandó szívesen és rendszeresen fogyasztani, és persze ha praktikus és gazdaságosan biztosítható.

„Borissza" majmok

A főemlősök, különösen az emberszabású majmok osztályon felüli minőségű és nagyon változatos takarmányt igényelnekAhogy az állatkertészet és a takarmányozás haladt előre az elmúlt évtizedek, évszázadok során, úgy a mi Állatkertünkben is sokat változtak az állatok etetésének körülményei. Az 1910-es években még vonattal hozták északról a zuzmót a rénszarvasoknak, az első világháború idején viszont, amikor nem lehetett tengeri halat szerezni, a fókák közül sajnos csak egyetlen egyet sikerült életben tartani, őt is úgy, hogy sózott csukamájolajba mártott édesvízi hallal etették.

Általában azért elmondható, hogy a háborús időktől eltekintve szinte mindig magas színvonalon sikerült gondoskodni az állatok takarmányozásáról. Persze azért akadtak nehézségek is időnként. 1990, tehát a rendszerváltoztatás előtt például sok olyan takarmányhoz, amely ma mindennapos az Állatkertünkben, egyáltalán nem lehetett hozzájutni. A banán például nagy ritkaság volt, kiwit pedig a legtöbben csak képen láttak. Éppen ezért a majmoknak is kevesebb déligyümölcsöt lehetett beszerezni, mint manapság. Kaptak viszont helyette vörösbort! Természetesen csak szerény mennyiségben, elsősorban a bor vérképző hatása, illetve olyan ásványi anyagok és nyomelemek miatt, amelyeket így is lehetett biztosítani. Talán furcsának tűnhet a dolog, pedig több állat, igy sok majomfaj esetében is előfordul, hogy a természetben erjedt, és ezért bizonyos mennyiségű alkoholt is tartalmazó gyümölcsöket fogyasztanak.

A majmoknak szánt vörösbort, ami persze egyszerű asztali bor volt, kezdetben a központi takarmánykonyhán palackostól tették a Majomházhoz kiszállítandó ládákba. Az 1950-es, 60-as évekből származó elbeszélések szerint azonban előfordult akkoriban, hogy a bor egy része végül nem oda került, ahová szánták, viszont néhány állatkerti dolgozó mozgása az indokoltnál imbolygóbbá vált. Így – a régiek visszaemlékezése szerint – azt a megoldást kellett bevezetni, hogy a bort a konyhán inkább teába keverték, és így küldték ki a Majomházhoz.

A vörösbor egyébként egészen az 1990-es évek derekáig szerepelt a takarmányok jegyzékén, ám amióta olyan sokféle finomságot tudunk a majmoknak adni, mint soha korábban, a vörösbor jelentőségét vesztette, így az elmúlt évtizedekben már nem rendeltünk.

Állatkerti „bevásárlólista"

Az állatok napi takarmányát minden reggel a központi takarmánykonyhán készítik előAz állatkerti takarmánykonyha „bevásárlólistája" nem fér rá egy átlagos cédulára! Csaknem négyszáz különféle takarmányra van ugyanis szükség ahhoz, hogy minden állatunkról igényei és ízlése szerint gondoskodjunk. Az egyes takarmányféleségekből felhasznált mennyiség persze minden évben változik egy kicsit, attól függően, hogy épp hány állatunk lett, mennyi született, mennyi érkezett, vagy mennyi utazott el más állatkertbe. De azért elmondható, hogy mostanában egy évben nagyjából az alábbi mennyiségekkel lehet számolni.

A felhasznált takarmányok közül sok a konyhából, általában a humán étkezésből is ismerős lehet. Az ilyen jellegű takarmányok közül almából 72.500 kg, körtéből 12.442 kg, friss cseresznyéből 2.510 kg, friss szilvából 1.660 kg, friss őszibarackból 1.600 kg, szőlőből 2.750 kg, mazsolából 575 kg, sárgadinnyéből 1.000 kg, narancsból 10.210 kg, mandarinból 386 kg, citromból 320 kg, banánból 15.710 kg, kiwiből 81.600 darab, ananászból 2.520 db, gránátalmából 450 darab, avokádóból 1.500 darab, kókuszdióból 56 darab, rostos gyümölcsléből 600 liter, kakaóporból 5,5 kg, földimogyoróból 1.420 kg, dióból 360 kg, sárgarépából 87.500 kg, céklából 15.350 kg, burgonyából 9.500 kg, vöröshagymából 1.600 kg, fokhagymából 230 kg, paradicsomból 8.400 kg, csemege paprikából 4.900 kg, kelkáposztából 2.900 kg, fejes káposztából 2.700 kg, fejes salátából 51.300 fej, uborkából 10.000 kg, brokkoliból 3.000 kg, csöves kukoricából 14.200 darab, rizsből 4.600 kg, zabpehelyből 4.400 kg, kenyérből 1.800 kg, háztartási kekszből 1.250 kg, rozskenyérből 580 kg, mézből 1.100 kg, tojásból 90.300 darab, sajtból 1.600 kg, túróból 4.500 kg, natúr joghurtból 9.200 darab, gyümölcsös joghurtból 2.000 darab, nyers húsból 20.100 kg, mirelit nyers húsból 7.600 kg, kárászból 60.300 kg, heringből 8.000 kg, kagylóból 440 kg, tintahalból 2.600 kg, polipból 300 kg fogy egy esztendőben.

Vannak persze olyan takarmányok is, amelyek egy átlagos konyhában ugyan nem szoktak előfordulni, de aki már járt istállóban, bizonyára találkozott effélékkel. Például a réti szénával, amely a legnagyobb mennyiségben szükséges takarmány: egy évben 402.320 kg kell belőle.

Lucernaszénából 76.295 kg, zöld lucernából 232.900 kg, leveles akáclombból 74.400 kg, vegyes lombból 123.100 kg, állatkerti tápból pedig 22.330 kg az egy évben beszerzett mennyiség. Ide tartozik még 123.260 kg szalma is, bár ez utóbbit jellemzően nem takarmányozásra, hanem az állatok alá terített alomanyagként használjuk fel.

Természetesen Állatkertünk lakói olyan takarmányféleségeket is fogyasztanak, amelyek az emberek jó része számára teljesen ismeretlenek, jóllehet a hobbiállattartást, otthoni akvarisztikát vagy terrarisztikát művelők ezeket is jól ismerhetik. Az ilyesfajta eleségek közül sáskából 49.500 darab, „lisztkukacból" (lisztbogár lárvájából) 4.100 liter, gyászbogár lárvából 750 kg, „csontkukacból" (légylárva) 35 liter, földigilisztából 100 kg, csővájó féregből (Tubifex sp.) 90 liter, vörös planktonból 50 kg, tüskés bolharákból (Gammarus sp.) 850 kg, „sóféregből" (Artemia sp.) 190 kg, „sóféreg" petéből 4 kg, planktonikus rákból (Mysis sp.) 200 kg, evezőlábú rákból (Cyclops sp.) 160 kg az éves fogyasztás.

Konyha, kiszállítás, kínálás

Az oroszlánfókák tréningje nemcsak látványos program, hanem erősíti az állat és a gondozó közötti kapcsolatot, megkönnyíti a fókákról való gondoskodást, és egyúttal jó elfoglaltság is az állatok számára. A tréning során csak pozitív megerősítést használunk, az állatok a jól végrehajtott gyakorlatokért finom falatokat kapnakAz Állatkert központi takarmánykonyhájában minden nap kora reggel elkezdődik a munka. A raktárakban, hűtő- és fagyasztókamrákban tárolt finomságokból a kert minden egyes állatháza számára összekészítik az aznapi finomságokat. Ezek egy részét főzni kell, ugyanis egyes állataink főtt takarmányt, például burgonyát vagy sárgarépát is kapnak. De a konyhában készül a tejbegríz is, amit például a kenguruk egyik kedvence. Nagy gonddal készítik elő munkatársaink a lágyeleséget is, ami madaraknak szánt ínyencség, sőt, a majmok számára különféle darákból majompogácsát is sütnek – egy kis mazsolával ízesítve.

Az állatházanként összekészített takarmányokat ezután ki kell szállítani az egyes állatházakhoz. Ezt a munkát ma már elektromos meghajtású járműszerelvénnyel végzik munkatársaink, de a régi időkben a takarmányok kiszállítása lovaskocsival történt.

Az állatházakhoz kiszállított takarmányt már a gondozók porciózzák ki, és adják oda az állatoknak. Ez azonban – mármint az etetés – sokféleképpen történhet. Mivel a táplálékért a természetben is meg kell küzdeni, illetve utána kell járni, sokszor a takarmányt is úgy kínáljuk az állatoknak, hogy felkutatása, megszerzése egyúttal programot, elfoglaltságot is adjon nekik.

A gorilláknak kínált sokféle táplálék közül a méz kiválóan alkalmas arra, hogy azt egy hosszú nyelű festékhengerrel a gorillák lakhelyének nehezen elérhető részeire kenjék fel a gondozók. Így a gorillák kénytelenek használni kiváló mászótehetségüket, ha hozzá szeretnének férni az édes finomsághoz. A Cápasuli cápái jobbára tengeri halat és tintahalat kapnak, sokszor úgy, hogy a gondozók etetéskor könnyűbúvár felszerelést öltenek, és le is merülnek a tengeri ragadozók közé. A cápákkal emellett tréningezni is szoktunk, így a takarmány egy részét jutalomfalatként kapják meg. Ugyanez a helyzet az összes többi olyan állatunknál is, ahol rendszeres tréninget végzünk. Jó példa erre az oroszlánfókáknál rendszeresen megtartott fóka-móka, de a borjúfókák és a pápaszemes pingvinek látványetetése is egy tréninggel van összekapcsolva.

Jeles események, például születésnap alkalmával állataink időnként még tortát is kapnak. Persze nem emberi fogalmak szerinti cukrászsüteményeket, hanem olyan tortákat, amelyek kifejezetten az állatok igényei, szája íze szerint készülnek. Arun, a kiselefánt például második születésnapjára olyan tortát kapott, amelynek tésztáját zabból, korpából és lisztből sütötték, a tortalapok közé krém gyanánt réti széna rétegek kerültek, a díszítést gyümölcsök adták, a torta tetejébe pedig egy kenyértésztából sütött 2-es szám került.

Amikor a látogatók etetnek

Sajnos még manapság is előfordul, hogy látogatóink egy része olyasmivel eteti az állatokat, amivel igazából nem kellene. Persze tudjuk, hogy ezt a dolgot legtöbbször a jó szándék mozgatja, meg persze az az igény, hogy az állatokat a közönség minél közelebb csalja magához. Az igazság azonban az, hogy az állatok számára ez inkább gondot jelent.

A legártatlanabb dolognak az tűnik, amikor valaki olyasmivel próbálja etetni az állatokat, amit egyébként a gondozóiktól is kapni szoktak. Nem mindegy azonban sem a mennyiség, sem a minőség. És tudni kell azt is, hogy az állatok természetüknél fogva elég falánkak, mert a természetben, ahol szinte mindig több az éhes száj, mint a megszerezhető táplálék, ez szolgálja a túlélésüket. Egy állatkertben viszont, ahol ilyen problémák nincsenek, nagyon oda kell figyelni arra, hogy az állatok kóros túltáplálását is elkerüljük. A gondozók ennek alapján etetik az állatokat, de azt nem lehet kiszámolni, hogy a közönségtől mennyit kapnak. Ráadásul, ha az állatnál orvosi beavatkozásra készülünk, esetleg olyanra, amihez altatni is kell, az emberekhez hasonlóan ők sem kaphatnak enni a beavatkozás előtt. A teli gyomor ugyanis altatás közben komoly gondokat okozhat. A gondozók ezt tudják is, és eszerint járnak el, de a látogatói etetés itt is problémát jelenthet.

Ennél eggyel rosszabb, amikor olyasmit akarnak az állatoknak adni, ami nem nekik való. Hiába szeretjük a sóspálcikát (ropit), a perecet vagy más hasonlókat, az állatoknak az ilyesmi semmiképp sem egészséges.

Arról már ne is beszéljünk, amikor veszélyes tárgyakat próbálnak az állatoknak adni! Például gumilabdát a víziló szájába. Szerencsére az ilyesmi ritka eset, de 1994-ben az egyik vízilovunk egy ilyen labda miatt pusztult el.

A legszerencsésebb az lenne, ha a nagyközönség semmivel sem etetné az állatokat. Vannak olyan külföldi állatkertek, ahol teljeskörű etetési tilalom van a látogatóknak, és aki azt megszegi, az bizony komoly pénzbüntetésre is számíthat. A mi Állatkertünkben a dolgot úgy igyekszünk kezelni, hogy bár állatainkat otthonról hozott „finomságokkal" nem szabad etetni, lehet olyan állateledelt vásárolni, amely a kert lakói közül viszonylag sok állatnak adható. A zoo csemege néven ismert eledellel, amelyet az 1980-as évek végén vezettünk be, kezdettől fogva az volt a célunk, hogy a közönség etetési hajlandóságát olyan ellenőrzött mederbe tereljük, ami még viszonylag a legkevésbé megterhelő az állatok számára.

Perec helyett örökbefogadás és 1 %

Az állatok iránti pozitív érzések kifejezésére nem a látogatók általi etetésük az egyetlen mód, és – ahogy a fentiekben is olvasható volt – nem is a legszerencsésebb. Sokkal többet tud segíteni az, aki Állatkertünk Alapítványánál jelképesen örökbe fogadja kedvencét, vagy személyi jövedelemadójának 1 %-át ajánlja fel nekünk. Az alapítványhoz beérkező támogatásokat ugyanis legfőképpen takarmányok vásárlására, illetve állatgyógyászati készítmények beszerzésére, esetleg az állatoknak szánt játékok megvásárlására fordítjuk. Állataink etetése egy évben több százmillió forintos költséget jelent, nagy segítség tehát, ha ennek egy részét az állatok jelképes örökbefogadásához kapcsolódó támogatásokból tudjuk finanszírozni.

Digitális Állatkert, illetve zoopedagógia sorozatunkat azzal a céllal indítottuk meg, hogy ameddig a koronavírus világjárvány miatt az Állatkert kapuit zárva kell tartanunk a nagyközönség előtt, és így természetesen tanulmányi csoportokat sem tudunk fogadni, ezt a lehetőséget hasonlóképpen próbáljuk az internet adta lehetőségekkel élve pótolni, mint ahogy a digitális munkarend is pótolni igyekszik a tantermi órákat, foglalkozásokat. Az állatkerti állatok etetésének, takarmányozásának témakörét azért választottuk, mert ennek kapcsán sokféle témát érinthetünk, az élővilág sokféleségétől az alkalmazkodáson át egészen a táplálkozás ökológiájáig és élettanáig, ráadásul érdekességeket tudunk mesélni az Állatkert kulisszák mögötti életéről is.