A romokból újjászülető Állatkert 2015. január 27.

Cikksorozatunk első részében azt elevenítettük fel, hogyan fokozódtak a háborús gondok az Állatkertben 1944-ben, illetve milyen károkat okoztak a szövetséges légitámadások szeptember folyamán. A második rész a tulajdonképpeni ostrom történéseit mutatta be december közepétől 1945 januárjának közepéig, vagyis az első tüzérségi lövedék becsapódásától egészen addig, amíg a front át nem vonult az Állatkerten. Ez alkalommal a harcok megszűnésétől az újjáépítés első néhány állomásáig idézzük fel a múltbeli eseményeket, mérlegre téve egyúttal az Állatkertet ért háborús károkat is.

A budapesti hadműveletek – s ezen belül maga a tulajdonképpeni ostrom is – 1945. február 13-án fejeződtek be. Az Állatkertben azonban a harcok már január 13-án abbamaradtak. Ekkor törtek előre a szovjet csapatok a Bajza utca vonaláig, azt követően, hogy két napon át a kert területén húzódott a frontvonal. A vöröskatonák január 15-én már a Teréz körútnál jártak, s 18-ára a Duna hídjait elérve lényegében minden ellenállást felszámoltak a pesti oldalon.

A Nagykörúton belül és a Budán még dörögtek a fegyverek, de az Állatkertben újra megkezdődött az élet. Egyre-másra jöttek elő az állatkerti dolgozók a pincékből, óvóhelyekről, ahol az ostromot átvészelték. A kert dolgozói közül legalább három állatgondozóról tudunk, akik az ostrom alatt, szolgálatteljesítés közben vesztették életüket, de nem lehetetlen, hogy többen is áldozatul estek a harcoknak. A pontos szám sajnos ma már kideríthetetlen, hiszen a polgári lakosság veszteségeit – mintegy 38 ezer főnyi áldozatot – nem a munkahely alapján tartották számon. Emellett valószínű, hogy azok közül a munkatársak közül, akiket még az ostrom előtt elvittek a frontra, nem mindenki tért vissza a háború után.

A veszély a front elvonultával sem múlt el teljesen, részben a rossz közbiztonság, a közszolgáltatások és a közellátás szinte teljes hiánya miatt. Ráadásul szinte mindenkinek volt aggódnivalója családtagjai, rokonai, barátai biztonsága miatt. De még ilyen helyzetben is természetes volt az állatkerti dolgozók számára, hogy amint lehetett, megjelentek romhalmazzá vált munkahelyükön. Sőt, még a családtagjaik is segítettek.

Az első feladat a megmaradt állatokról való gondoskodás volt. Ehhez azonban fel kellett kutatni őket a romok között és megfelelő férőhelyet biztosítani a számukra. Az ostromot túlélt állatok számáról hivatalos feljegyzés ugyan nem maradt fenn, ám Nádler Herbert igazgató visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a front elvonulta után tizennégy életben maradt állatot találtak az Állatkert területén. Az Elefántházban öt víziló és egy elefánt maradt életben, a romok között egy zebra, egy teve és egy láma bolyongott, a sérült Nagyszikla hasadékaiban egy lesoványodott „dél-amerikai borzot” – alighanem taira lehetett – találtak, s csodával határos módon megmaradt négy kisebb madár is. További kilenc állat, éspedig három majom, öt shetlandi póni és egy papagáj utólag, némelyikük csak a nyári hónapokban került vissza az Állatkertbe. Egy részüket az ostrom előtt jó fűtési lehetőségekkel rendelkező magánszemélyekhez helyezték ki, más részük a harcok idején szökött meg, s akadt olyan jószág is, amelyiket egyszerűen elloptak a zűrzavaros időszakban.

Egyes leírások még egy további életben maradt állatról, egy oroszlánról is beszámolnak. Ezek mindegyike egy forrásra, Ivan Tyerentyevics Zamercev „Emlékek, arcok, Budapest…” című könyvére vezethető vissza. Budapest egykori szovjet városparancsnokának ebben az 1969-ben megjelent visszaemlékezésében – valójában elég kevés konkrétumot említve – beszámol egy esetről, mely szerint az Állatkert egyik oroszlánja az ostrom alatt megszökött, majd a földalatti vasút alagútjába húzódott be, s végül néhány szovjet önkéntes fogta be kötélpányvák segítségével. Zamercev történetét azonban egyetlen más korabeli forrás nem erősíti meg, s annak sincs nyoma, hogy bármilyen nagymacska bármi módon túlélte volna az ostromot. Ráadásul a földalatti vasút alagútját – amelynek vasúti pályája ebben az időben az Állatkert főbejáratának közelében futott ki a felszínre – a fennmaradt adatok szerint a németek elaknásították, így még kevésbé valószínű, hogy ott egy oroszlán életben maradhatott az ostrom alatt.

Összesen tehát 23 állat élte túl a háborút, bár közülük egy – a Csincsi nevű pónikanca csikója – történetesen épp az ostrom alatt született. Ha ezt a számot összevetjük a harcok kezdete előtti 2500-as állatlétszámmal, világos, hogy a gazdag állatgyűjteménynek csak alig egy százaléka maradt életben.

A megmaradt állatoknak az Elefántházban alakítottak ki szállást. Jelentős részüknek békeidőben is eleve itt volt a férőhelye, s mivel az épület maga aránylag kevés sérülést szenvedett, néhány napnyi munkával helyre lehetett hozni annyira, hogy benne minden állatnak menedéket biztosítsanak. Szerencsére fűtőberendezések is működtek – már ha éppen volt mivel fűteni – és a termálvizet szolgáltató csővezeték is sértetlen maradt.

A következő feladat az állatok takarmányozásának biztosítása volt. Ez az ellátási nehézségektől szenvedő, éhező fővárosban nem volt egyszerű. Az első napokban – a visszaemlékezések szerint – a szovjet katonai hatóságok segítettek takarmányt szerezni. Az állatgondozók között akadtak néhányan, akik a hazai szlovák nemzetiséghez tartoztak, s szlovákul többé-kevésbé meg tudták értetni magukat az ukránul és oroszul beszélő szovjet katonákkal. Főként Rottek József – aki azelőtt a zsiráfokat gondozta – tevékenykedett gyakran „botcsinálta” tolmácsként. Közben ismét felszántották az Állatkert parkos területeit, hogy ott zöldségféléket, takarmánynövényeket termesszenek. A Fehér út mentén lévő földterületen – amelyet még a háború előtt kezdett bérelni a kert – szintén lehetett kaszálni, sőt, ugyanilyen célra a Szabolcs utcai kórház mellett található üres földterületet is „kölcsönvették” a hatóságok hallgatólagos jóváhagyásával.

Szomorú kötelesség volt az elpusztult állatok maradványainak elszállítása, elföldelése. A szigorú tél után 1945 tavaszán a szokásosnál kissé hamarabb fordult melegre az időjárás, így már csak közegészségügyi szempontból is fontos volt erről gondoskodni. Békeidőben a ritkább, különleges állatok csontváza és bőre többnyire a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményébe kerül, ám ezekben az időkben ez a lehetőség szóba sem jöhetett. Egyrészt maga a múzeum is romokban állt, másrészt a szállítás is nagyon komoly nehézségeket jelentett. A maradványoknak egy részét ugyan végül az állategészségügyi telepre szállították, a többségüket azonban helyben földelték el, általában mélyebb bombatölcséreket használva fel erre a célra. Az eltemetett állatok egy részét, például Sziám, az elpusztult elefántbika csontjait az 1950-es években exhumálták (koponyája utána évtizedekig az Elefántházban volt kiállítva), de még a közelmúltban is előfordult, hogy a földmunkák során a háború után eltemetett állatok csontjaira bukkantunk. 2012 februárjában például egy zsiráf jobb mellső lábának csontjai kerültek elő a Nagy-tó sarkánál, köztük az ujjpercek nagy része, az egységes elülső lábközépcsont, az elülső lábtőcsontok, az alkarcsont (amely az orsócsont és a singcsont összeolvadásával alakul ki, más patásokhoz hasonlóan), valamint a felkarcsont distalis – alsó – végdarabja. A csontok mérete alapján valószínű, hogy az ostrom alatt elpusztult zsiráfjaink közül a Szahib nevű hím állat maradványait találtuk meg.

A fegyvernyugvás utáni hetekben legnagyobb erőfeszítést a romok eltakarítása kívánta. Ebben a hatalmas munkában beosztásra és életkorra tekintet nélkül mindenki részt vett, ahogy a korabeli képeken látszik, még az ekkor már 62 éves, szakállas igazgató, Nádler Herbert is. Romokból volt bőven, hiszen a szinte minden állatház megsérült a bombázások és az ostrom során. A Bivalyház és a Zsiráfház teljesen tönkrement, s a Pálmaháznak is csak az üveg nélküli vasváza maradt meg. A romokat részben a bombatölcsérekbe hordták, részben a kert két pontján halmozták fel. Ezek a halmok – a sziklakert és a japánkerti domb alatt – ma is megvannak, csak épp vastag termőföld és gondosan ápolt növényzet borítja őket.

A három hónapon át, a legnehezebb körülmények között végzett szakadatlan munka nyomán végül sikerült olyan állapotokat teremteni, hogy az Állatkertet újra meg lehetett nyitni, története során immár harmadik alkalommal. Hiszen az első, 1866. augusztus 9-i megnyitás után volt egy második megnyitó is 1912. május 20-án is, azt követően, hogy az Állatkert három éven át zárva tartott az 1909-12-es nagy átépítés idején. A háború utáni romeltakarítást követő megnyitásra az akkoriban csak „első szabad május elsejeként” emlegetett 1945. május elsején került sor. Ugyanezen a napon indult el az első 6-os villamos a Nagykörúton, de még tartott az alkoholtilalom, s éjszakánként kötelező volt az elsötétítés.

Az újbóli megnyitáskor az állatállomány persze csak azokból az állatokból állt, amelyek túlélték a háborús megpróbáltatásokat. A kert területének nagy része így inkább közparkként működött, bár az ágyásokban színpompás virágok helyett – a kertészek munkája nyomán – zöldségfélék virítottak. Ezeket külön őrizni kellett, mert Budapest ekkoriban még mindig éhezett. Az állatokat az Elefántházban, illetve a környékén található kifutókban lehetett megtekinteni. A filmhíradó néhány hónappal később, 1944 augusztusában készült felvétele meg is örökítette az akkori állatállomány nagy részét, így az egyik shetlandi pónit, a vízilovak többségét, a Malah névre hallgató elefánttehenet, a lámát, a tevét és a Manci nevű zebrát is: ők mind háborús túlélők voltak.

Az állatállomány csak lassan gyarapodott, 1945-ben új állatként főleg néhány hazai állatot, elsősorban őzeket és néhány vadmadarat, illetve egy Eördögh nevű iskolaigazgató jóvoltából díszbaromfikat sikerült beszerezni. Ezzel együtt a háború utáni állatállományról szóló első hivatalos, máig is fennmaradt jegyzék, amely 1946. március 13-án, tehát bő egy évvel az ostrom vége után készült, még mindig csak 27 faj 43 egyedét sorolja fel, s ebben a nem bemutatási, hanem üzemellátási célból tartott igáslovak is benne vannak. A lista alapján egyébként a háborút túlélt majmok faji hovatartozása is beazonosítható: a három állatból kettő bunder, egy pedig oroszlánfejű makákó (akkoriban barkóspáviánnak nevezték) volt.

Egy évvel később, 1947 májusában már 595 állat élt az Állatkertben, ám a nagyobb részük háziállat, illetve hazai vadon élő állat volt, az egzotikus faunát 14 emlős és 23 madár, valamint 45 trópusi díszhal képviselte. Komolyabb állatbeszerzésekre azonban még évekig nem kerülhetett sor, nemcsak a valutahiány miatt, hanem azért is, mert még a meglévő állomány ellátása is nehézségeket okozott. A takarmány- és fűtőanyaghiány még sokáig gondot jelentett. Déligyümölcshöz pedig egészen körülményes módon, a szovjet és a francia nagykövetség segítségével sikerült hozzájutni, hiszen az ilyesmi akkoriban az emberek számára is elérhetetlen luxusnak számított.

A helyrehozható állatházakat, röpdéket, állattartó létesítmények közben az Állatkert munkatársai lépésről lépésre, saját erőből újították fel, sokszor persze kényszermegoldásokat alkalmazva, ugyanis építőanyagból is hiány volt ekkoriban. Az állattartó helyek többsége azonban kijavítása után is üresen állt, vagy a korábbiaktól eltérő módon lett használatba véve. 1946-ban a sasröpdében például tenyészpulykák laktak.

Arra is akadt példa, hogy a Budapesten fellépő cirkusztársulatok, esetleg utazó állatseregletek állatait látták vendégül néhány hónapra a kijavított, de üresen álló ketrecekben, kifutókban. 1947-ben egy ilyen utazó állatsereglet vendégszereplése alkalmával néhány hónapra oroszlánokat, tigriseket, emukat is láthatott az Állatkertet felkereső nagyközönség. Mi több, a háború után pingvineket is akkor láthattak először a kert látogatói, amikor a legendás szovjet állatidomár, Vlagyimir Grigorjevics Durov Budapesten járt, s pingvinjei az előadások közötti szünetben a máskülönben üres pingvinkifutóban laktak.

Mivel az Állatkert területének jelentős részét sokáig egyáltalán nem sikerült benépesíteni, az 1940-es évek végén többször is megesett, hogy a kert tömegrendezvények és kiállítások színhelyéül szolgált. 1946. május elsején több száz budapesti gyermeket láttak vendégül ebédre. A főbejáratot ez alkalommal az „Éljen a szabad május elseje” felirattal, valamint Sztálin portréjával látták el (tőle balra pedig egy nevető csimpánzt ábrázoló plakát került!). 1946 nyarán a Kommunista Párt Hadifogoly Bizottsága rendezett ünnepséget az Állatkertben a hazatért hadifoglyok javára: a bizottság nevében Farkas Mihály, a későbbi honvédelmi miniszter köszöntötte a hazatért hadifoglyokat. Szeptember 7. és 9. között a Kisgazdapárt és a Magyar Parasztszövetség által szervezett Első Demokratikus Parasztnapok részeként az Ipar a mezőgazdaságért című kiállítás helyszíne volt az Állatkert: itt Tildy Zoltán köztársasági elnök mondta a megnyitó beszédet. A következő év májusában Ipari és Kereskedelmi Vásár volt a kert területén: ezt az eseményt a köztársasági elnök Nagy Ferenc miniszterelnökkel és Rajk László belügyminiszterrel együtt nyitotta meg.

Az Állatkert gyarapodásával, fokozatos benépesítésével párhuzamosan az efféle rendezvények egyre nagyobb problémát jelentettek, sőt, közönségük gyakran kárt is tett a berendezésekben, esetenként még az állatokban is. Ezért az 1940-es évek végétől az ilyen rendezvények abbamaradtak.

Az első komolyabb állatbeszerzésekre 1950-ben nyílt lehetőség, az utolsó romos épület, a Pálmaház felújítására pedig egészen 1952-ig kellett várni. Az, hogy erre egyáltalán sor kerülhetett, igen nagy eredmény volt, mert ebben az időben néhány évig egy cipőfelsőrész készítő munkást irányította az intézményt (a párthoz való hűség akkoriban fontosabb szempont volt a szaktudásnál). A felújított Pálmaház megnyitását is Sztálin születésnapjára kellett időzíteni, amely nap egyébként hivatalos ünnepnek számított ebben az időben. Az 1960-as években a háborúban elpusztult Bivalyház és Zsiráfház helyére is új állatházak épültek, így a háború utolsó jól látható nyomait végül Anghi Csaba professzor 1956 és 1967 közötti igazgatóságának idején sikerült felszámolni.

Cikksorozatunkban az Állatkert történetének egyik legnehezebb időszakát tekintettük át Budapest ostromának 70. évfordulója alkalmából. A vidámnak ugyan nem, de tanulságosnak és érdekesnek annál inkább tekinthető téma részletes bemutatásával egyrészt egyfajta hiányt szerettünk volna pótolni, hiszen erről csak nagyon kevés írás jelent meg, s az elmúlt évek kutatásai nyomán korábban ismeretlen forrásokra is sikerült rábukkannunk. Emellett az évforduló alkalmából a nehéz időkben is helytálló emberek, egykori dolgozóink személyes áldozatának és példamutató kitartásának is szerettünk volna emléket állítani. Végezetül pedig emlékeztetni mindenkit arra, hogy a háborús viszonyok mennyire lehetetlenné teszik a normális működést az élet minden területén.