Jegyárak, jegyvásárlás

Felnőtt: 3300 Ft Gyermek: 2200 Ft Diák: 2500 Ft

Nyitvatartás

H-P: 9:00-18:00 Sz-V: 9:00-19:00

Állatkertünk és a régi magyar háziállatok 2015. szeptember 22.

A szerdán kezdődő Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás, azaz az OMÉK kapcsán néhány szóban érdemes felidézni, milyen szerepe volt Állatkertünknek az őshonos magyar háziállatfajták megmentésében és fenntartásában.

A képen a Mózes nevű szürkemarha bika látható családjával. Az állatok háziasítása forradalmi változásokat hozott az emberiség történelmében. Legfontosabb háziállatainkat már több ezer esztendeje domesztikálták. Ám azt követően, hogy a vadállatból háziállat lett, a háziasítás története egyáltalán nem zárult le. Hiszen az idők során újabb és újabb fajták alakultak ki a tenyésztésnek köszönhetően, attól függően, hogy mely vidékeken milyen állattartási szokások, milyen éghajlati viszonyok, milyen takarmányozási lehetőségek uralkodtak, illetve hogy hol milyen haszonvétel mellett tartották a különféle háziállatokat. Ennek következtében alakultak ki az egyes régiókra, országokra jellemző helyi fajták, amelyek így egy adott terület, ország vagy nemzet kulturális örökségét képezik.

A régi háziállatfajták közül azonban sok veszélyeztetetté vált. A modern, nagy teljesítményű fajták és hibridek megjelenésével, vagy akár a haszonvétellel kapcsolatos szokások megváltozásával ugyanis a régi fajták egy része gazdasági jelentőségét veszheti. Ilyenkor felhagynak a tartásával, s ha nem figyelnek oda kellőképpen, örökre eltűnhetnek.

A Kárpát-medencében is számos ilyen régi, őshonos, vagy legalábbis régen honosult fajta létezett. Egy részük azonban gazdasági jelentőségét vesztve annyira megritkult, hogy végül teljesen el is tűnt. Ilyen fajta volt például a szalontai vörös sertés vagy a bakonyi sertés, amelyből hírmondó sem maradt. Egy időben ugyanez a veszély fenyegette a magyar szürkemarhát, a mangalica sertést, a hucul lovat illetve számos magyar kutyafajtát is, ám ezeket szerencsére még időben sikerült megmenteni. S ebből a munkából a Fővárosi Állat- és Növénykert is kivette a részét.

A magyar szürkemarha ideális volt a régi idők viszonyai között, amikor idehaza nem volt nagy kereslet a tejtermékek iránt, viszont szükség volt olyan hústermelő állatra, amely a pusztai legelőkön, ridegtartásban is boldogult, s gulyaszámra, lábon lehetett elhajtani Bécs, Regensburg vagy Nürnberg piacaira. A sokkal jobban tejelő, bár kevésbé igénytelen szimentáli fajta elterjedésével, majd a magyar tarka szarvasmarha kialakulásával azonban már száz a XIX. század végén veszíteni kezdett a jelentőségéből. A második világháború utáni időkben pedig, amikor a szovjet eredetű kosztromai marha tenyésztését erőltették, egyenesen a magyar szürke kihalásától kellett tartani. Néhány szakember – köztük Anghi Csaba, az Állatkert egykori főigazgatója – azonban felismerte, hogy a magyar szürkemarha nemcsak fontos örökségünk, hanem fenntartásának a modern szarvasmarha-tenyésztés keretei között is van értelme. Erőfeszítéseik nyomán sikerült elérni, hogy az állam gondoskodjon a fajta fenntartásáról. Ezzel párhuzamosan intézményünkben is élt néhány állat, sőt, néhány jelesebb tenyészbika – mint például a mellékelt, harminc esztendővel ezelőtt készült fényképen is látható Mózes nevű állat – a ritka vérvonalak fenntartása szempontjából is fontosnak bizonyult.

Hasonlóan jelentős szerepet játszott az Állatkert a hucul ló megmentése kapcsán is. Ez a lófajta a Kárpátok-mentén alakult ki, így több nép, köztük a lengyelek, a szlovákok, az ukránok, illetőleg a ruszinok (maga a fajta is az egyik ruszin törzsről kapta a nevét), valamint a románok is a sajátjuknak tekintik, természetesen velünk, magyarokkal együtt. A fajta magyarországi állományát a második világháború után az elkallódás fenyegette, ám Anghi Csaba vezetésével az 1950-es és 1960-as években felkutatták a még meglévő állatokat, s létrehoztak egy hucul ménest is. Ez volt az alapja annak a ménesnek, amely ma az Aggteleki Nemzeti Park területén található.

Ugyancsak jelentős szerep jutott Állatkertünkben a hazai kutyafajták védelme terén. Bár a magyar vizsla, vagy a puli esetében sosem kellett igazán tartani a fajta eltűnésétől, ám a mudi, vagy éppen az erdélyi kopó esetében nagyon fontos szerepe volt az Állatkert egykori kenneljeinek. A hazai pásztorkutyákkal foglalkozó legnevesebb szakemberek jelentős része, köztük Raitsits Emlil és a már említett Anghi Csaba maguk is az Állatkert munkatársai voltak.