Nyitvatartás

H-P:9.00-17.00 Szo-V:9.00-17.30
Bővebben>>>Tavasz

Jegyárak, jegyvásárlás

Felnőtt jegy: 5000 HUF Gyermek jegy: 3500 HUF

Egzotikus állatok magyar nevei 2015. november 13.

November 13-án ünnepeljük a magyar nyelv napját. Ez alkalomból készítettünk egy rövid áttekintés arról, hogy hogyan is kaptak magyar nevet a különféle egzotikus állatfajok, amelyeknek eredetileg nem volt magyar elnevezése.

November 13-a a magyar nyelv napja. 1844-ben ugyanis V. Ferdinánd ezen a napon szentesítette az 1844. évi II. törvénycikket, amelynek nyomán hazánk hivatalos nyelve a latin helyett a magyar nyelv lett. A jeles nap alkalmából az egzotikus állatok magyar neveinek kialakulásáról szedtünk csokorba néhány érdekességet. Annál is inkább megtehetjük ezt, mert a Fővárosi Állat- és Növénykertben évek óta kutatjuk ezt a témakört, többek között azért is, hogy valamennyi nálunk bemutatott állatfajt világos magyar nyelven, anyanyelvünk állatokkal kapcsolatos szaknyelvi névkincsét ápolva nevezhessük meg.

A magyar nyelv állatokra vonatkozó névkészlete hosszú idő alatt, több ezer éves fejlődés eredményeként alakult ki. Az olyan ősfoglalkozások, mint a halászat, a vadászat, vagy éppen az állattenyésztés ugyanis már jóval azelőtt megkövetelték az állatnevek létezését, hogy a magyar nyelv egyáltalán önálló nyelvé lett volna. Így a köznyelvi állatnevek, a kor és ivar szerinti állatnevek, az állatcsoportosulásokat megnevező állatnevek, sőt az egyedi állat-tulajdonnevek is már a kezdetektől fogva jelen lehettek nyelünk névkészletében. Más kérdés, hogy ezek a nevek minden korban csak azokra az állatokra vonatkoztak, amelyeket a magyarság ismert, és amelyeket gyakorlati szempontból érdemesnek talált önálló névvel megjelölni.

Ebből adódóan azoknak az állatoknak a nevei, amelyeket a magyarság már a honfoglalás előtt is ismerhetett, legtöbbször nagyon régiek, a magyar nyelv ősmagyar korából származnak. A sün szavunk például a legősibb, finnugor korból való szavak közé tartozik, a szavunk az ugor időkből való. A magyar medve szó érdekes módon szláv eredetű, pedig a magyarságnak már a szláv nyelvi hatások megjelenése előtt is ismerniük kellett ezeket az állatokat. A furcsaság magyarázata az lehet, hogy az állatot jelölő eredeti magyar szó – a kimondásával kapcsolatos tilalom, tabu miatt – az idők során elveszhetett, feledésbe merülhetett, és utólag a szláv eredetű elnevezés vette át a szerepét.

Az egzotikus állatokra vonatkozó elnevezések ugyancsak fokozatosan kerültek be a nyelvünkbe, ahogy a magyarság az adott állatokkal megismerkedett. Ez a folyamat részben már a honfoglalás előtt megkezdődhetett. A magyar oroszlán szó például ótörök eredetű, és valószínűleg az ősmagyarok kazár kapcsolatai nyomán került a nyelvünkbe. Ennek a ténynek a következménye, hogy a mi oroszlán szavunkhoz hasonló elnevezéssel főképp Európán kívül, a török, a tatár, a mongol vagy a csuvas nyelvben találkozhatunk. Az európai nyelvek túlnyomó többségében az oroszlánok megnevezésére mindenütt a latin leo szóra visszavezethető név (lion, Lőwe, lejon, león, leone, leu, llew, lev, lew, leijona) használatos, függetlenül attól, hogy a germán, az újlatin, kelta, a szláv, vagy akár a finnugor nyelvekről van-e szó. Ennek oka az újlatin nyelveknél nyilvánvaló, a többinél pedig egyszerűen arra vezethető vissza, hogy az európai kelta, germán, szláv és finnugor nyelven beszélő népek az oroszlánok létezéséről legkorábban a latin nyelven megismert bibliai történetekből szereztek tudomást.

Az oroszlán szavunkhoz hasonlóan ugyancsak ótörök eredetű a teve szó, amelynek első nyomai jóval az oszmán hódítás előtt fellelhetőek nyelvünkben, így igen valószínű, hogy szintén a honfoglalás előtti időkből, de legalábbis az Árpád-korból való. Bizonyított ugyanis, hogy a magyarság már a Tatárjárás előtt is ismerte ezeket az állatokat. A majom szavunk arab, illetve eredendően perzsa eredete is arra utal, hogy már régóta része nyelvük névkészletének.

A reneszánsz, majd a barokk idején nyelvünk egzotikus állatokra vonatkozó névkincse főként latin nyelvű forrásokból gyarapodott, így nem meglepő, hogy a bálna, az elefánt, a hiéna, a tigris szavaink is mind a latin eredetűek. Olyannyira, hogy mielőtt a mai formában rögzült volna a helyesírásuk, általában latinos formában szerepeltek a magyar nyelvű szövegekben is, a bálnát például balaena, a hiénát pedig hyaena alakban írták le a XVII. és XVIII. századi magyar nyelvű szövegekben. A strucc szó szintén latin, sőt eredendően ógörög eredetű, de a magyarba a középkori Itáliában beszélt nyelvekből került át.

A magyar nyelvű írásbeliség kibontakozása, illetve a felvilágosodás nyomán a későbbiekben újabb és újabb egzotikus állatok kaptak magyar nevet, ráadásul a tudományos igényű, rendszertani szemléletű művek megjelenésével a XVIII. és a XIX. század fordulójától kezdve már nemcsak köznyelvi állatnevekről, hanem szaknyelvi állatnevekről is beszélhetünk mind a hazai fajok, mind az egzotikus állatok vonatkozásában. E korszak magyar nyelven megjelent állattani könyveiben egyre több egzotikus állatfaj került bemutatásra. Szerzőiket és fordítóikat azonban komoly feladat elé állította, hogy magyar névvel addig nem rendelkező állatok sokaságát kellett megnevezniük. Az idegen nevek átvételével, tükörfordítás útján, vagy az állat tulajdonságai alapján, öntevékeny módon kiötlött magyar elnevezések egy része később polgárjogot nyert és el is terjedt, némelyikük azonban nem maradt meg nyelvünkben, így csak furcsaságként lehet őket felidézni. A korabeli szerzők és fordítók például sokféle módon próbálkoztak az erszényesek megnevezésével: az egyikük tarsolyosnak, egy másik fiahordónak, a harmadik pedig csecsiszákosnak (vagyis az emlőit az erszényben, „iszákban” hordó állatnak) nevezte őket. A végül polgárjogot nyert és máig megmaradt erszényesek elnevezést, amely 1841-ben született meg, Vajda Péternek köszönhetjük.

A korszakban egyébként sok különös állatnév született, főképp annak az irányzatnak a nyomán, amely minden egzotikus állatnak eredeti magyar nevet adott. A kengurunak például, amelyet 1801-ben már hívtak magyarul is kengurunak, inkább az idegen eredettől mentes górugrány nevet szánták. A ma földimalac néven ismert állatnak reményfoki vájláb volt a neve, a zsiráfot pedig foltos nyakorjánként emlegették.

A dolog persze nem hagyta nyugodni a tudományos közvéleményt, s valóságos vita alakult ki arról, hogy minden egzotikus állatot el kell-e látni „eredeti” magyar névvel, vagy esetleg átvehetők idegen eredetű elnevezések is. Ennek a vitának a végére pedig csak Kossuth Lajos tekintélye tett pontot. Kossuth ekkoriban már torinói száműzetésben élt, de a szóban fogó természettudományos, illetve nyelvi természetű vitában maga is részt vett. A természettudományi nem- és fajnevek magyarításának kérdéséről írott cikkében, amely 1885-ben jelent meg a Természettudományi közlemény hasábjain, Kossuth a következő álláspontot fogalmazta meg:

„Nézetem az, hogy azon nem- és fajelnevezésekre nézve, melyeket a mívelt világ különféle nemzetei az életben nem ugyanazon egy, hanem külön-külön névvel neveznek, saját nyelve géniuszának megfelelően a magyarnak is külön nevet lehet is, kell is alkotnia, ha olyannal az életben még nem bír; ellenben azon nemeket és fajokat illetőleg, amelyekre nézve a legkülönbözőbb mívelt nyelvekben ugyanazon egy szó van az életben elfogadva, akárminő eredetű is legyen az, azzal a magyar is élhet, a nélkül, hogy nyelve tisztaságának ártana.”

Kossuthnak ez az állásfoglalása nyitotta meg az utat az olyan nevek meghonosodása előtt, mint amilyen a zsiráf, a kenguru, a koala, az oposszum vagy éppen a vombat.

Ezt követően már csak egységességre, következetességre volt szükség, vagyis, hogy a különféle szerzők és fordítók, s mindazok a szakemberek, akik a tudományban és az ismeretterjesztésben a különféle állatfajokat magyar nyelven megnevezték, lehetőleg mindig ugyanazokat az elnevezéseket használják. Ehhez az olyan nagyszabású állattani enciklopédiák magyar nyelvű kiadásai nyújtottak általános támpontot, mint például Alfred Brehm Az állatok világa című többkötetes munkája, amelynek első kiadása épp a XX. század első éveiben látott napvilágot.