Marsi űrbázis - Varázshegy

Hölgyeim és Uraim, kedves Gyerekek,

Jó estét kívánok.

Ötvös Zoltán vagyok, engem ért az a nemes feladat, hogy bevezetőt mondjak a marsi űrbázis megnyitásához.

Miután tavasszal a Fővárosi Állat-és Növénykert, a Magyar Képzőművészeti Egyetemhez fordult azzal a kéréssel, hogy alakítson ki egy marsi űrbázist a Varázshegyen belül, akkor a festő tanszéket azon belül pedig engem ért az a megtiszteltetés, hogy ezt a páratlan projektet ezen a páratlan helyen festő növendékekkel megvalósítsam.

A festő növendékek a következők: Köbli Alexandra, Koczor Attila, Rafael Panka, Regner Viktoria, és Sziráki Veronika.

Ők voltak, akik önként jelentkeztek és csatlakoztak ehhez a projekthez, ami egy példaértékű közös munkának a kezdetét jelentette. Kiindulópontnak csak egy hatalmas szürke oktogonális terünk volt egy 3 méter magas víztoronnyal.

A kezdeti beszélgetések után rögtön kiderült, hogy egy egyszerű dekorációnál sokkal többről van szó, ezért értelmet kellett keresni a helynek. Illetve egy olyan koncepciót találni, ami méltó csúcsa a Varázshegynek.

Egy példanélküli gondolatot, koncepciót kerestünk, tudva, hogy nincs új a Nap alatt… de talán a Marson még lehet.

Önálló iniciatív ötletek, vázlatok, tervek alapján született meg az Űrbázis.

Azért tudok most itt állni, mert ők kezdetben lelkesen nagyszerű vázlatokat hoztak, amire én csak bólintani tudtam. Jó lesz így!

Majd a vázlatokat kidolgozták, amire csak azt mondtam: Jó így!

Majd a képeket scannelték, felnagyították, kinyomtatták, felfüggesztették, amire csak azt tudom mondani: Jó lett így!

Megmondom miért. Mert az űrbázis vonz, egyszerűen magával ragad.

Mert ez az űrbázis egyrészt romantikus. Akaratlanul is az, hiszen egy műhegy tetejének rejtett barlangjának van. Idegen űrbéli tájat idéz egy állatkerti szikla csúcsában.

Egy jelenetet ábrázol, a Marsra leszálló Űrbárkát, és nem a Curiosityt. Az űrbárka állatokkal tele. Egy jelenet, ember sehol, itt kezdődik a mi regényünk. Kellemesen borzongató érzés. Mert az emberek mi vagyunk a bárka körül. Mi vagyunk a modern Noé és családja. Noé felesége és három fia: Sém, Hám és Jáfet.

Mi fogjuk az állatokat kiengedni a Marsra?—ezt most kérdeztem.

Mi hagytuk el a földet, mert már élhetetlenné tettük? –ezt is kérdeztem

Mi a nézők szálltunk le a Marsra?

Egyrészt igen, másrészt mi vagyunk azok az emberek is, akik korábban jöttek és figyelték, hogy miképpen építi Noé a bárkáját.

Akik megkérdezték Noétól, hogy mit csinál, és ő válaszában figyelmeztette Őket arra, amit Isten Neki az Özönvízről mondott. Ők azonban ügyet sem vetettek rá, azt gondolták, hogy megbolondult.

Ezt a proféciát is aktualizálja az Űrbázis.

 Mivel Noé hálaáldozata után Isten megígérte, hogy többet nem fogja özönvízzel elpusztítani a Földet, ezért ettől már nem kell félnünk, sokkal inkább kell tartanunk önmagunktól. Hogy mi tesszük lakhatatlanná a Földet, ami után már csak a Mars marad élettérnek.

Egyrészt romantikus, másrészt pedig apokaliptikus vízió is. Megmondom miért.

Mert ugyebár a Marson járunk, ahová a modern Noé kimentette az életet, ahol még csend, remény, és várakozás van, és lehetőség egy új életre.

Valami után vagyunk, és valami előtt. És múlt és jövő között ott van a feszkó és a para.

De mégis feloldódik az apokaliptikus feszültség és félelem és nem másban, mint az állatok nyugodt békebeli idilli aranykort idéző tekintetében. Eszembe jutnak a tavaszi árvízi fotók a gemenci erdőről. Méltósággal lakóhelyüket elhagyó szarvasok vonulása, és utolsó pillanatokig kitartó vaddisznók bölcs tekintete.

Mert itt, mint a paradicsomban együtt van a bárány az oroszlánnal, és a szemekben nincs ijedtség, rémület, nyüszítés, hanem álmos békebeli nyugalom.

Idill a Marson. Csalóka borzongató érzés, Ugyanazzal a borzongató érzéssel fejeződik be regényünk, mint amivel elkezdődött.

De ennek a kétségeket ébresztő marsi űrbázisnak nem titkolt célja a gyönyörködtetés, és a csodálatba ejtés is a tájaival és állataival, hogy ha valaki feljön lifttel, vagy becsukja az ajtót, akkor kinn rekedjen idő és tér. De legalábbis folyón össze a földi nappal a marsi éjszakával.

Kívánom mindenkinek ezt az élményt, mert ha ezt megérezte, akkor utána minden sokkal élesebben elválik egymástól, a Föld a Marstól, az éjszaka a nappaltól. És a Marsra nem úgy gondolunk utána, mint ahol zöld tölcsérfülű lények laknak, hanem egy bolygóra, ami még felfedezésre vár, remélhetőleg nem csak vészhelyzet esetén. Ez rajtunk múlik.

Még egyszer szeretnék gratulálni a hallgatóknak, Köbli Alexandrának, Koczor Attilának, Rafael Pankának, Regner Viktoriának, és Sziráki Veronikának, és szeretnék köszönetet mondani az Állatkertnek, hogy minden lehetőséget megadott számunkra, hogy ezt a nagyszabású munkát megvalósítsuk.

Ötvös Zoltán