125 éve született Anghi Csaba

Anghi Csaba 1901. október 22-én született Budapesten. Elemi iskolába is a fővárosban járt, a gimnáziumot viszont Sárospatakon kezdte, de csak az első világháború kitöréséig járt oda, azt követően újra Pesten, éspedig a Lónyay utcában tanult, és ott is érettségizett. Ezután a mosonmagyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia hallgatója lett, ahol Bittera Miklós, a növénytermesztéstan professzora, és Schandl József, az állattenyésztéstan tanára volt rá a legnagyobb hatással.

Miután Anghi óváron befejezte a tanulmányait, az időközben Budapestre visszakerült Schandl professzor mellett tanársegédként kezdett el dolgozni a Magyar Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karának Állattenyésztési Tanszékén. Közben folyamatosan képezte magát, természettudományi, sőt jogi tárgyakat is hallgatott. Mivel remekül rajzolt, a tanszéken kiváló, az oktatást segítő szemléltető ábrákat és rajzokat készített.

Már igen korán elkezdett ismeretterjesztéssel is foglalkozni, hogy a korszerű agrártudományi ismereteket azok felé is közvetítse, akik az egyetemi előadásokra személyes élethelyzetük miatt aligha jutnak el. A Vasárnap című politikai, társadalmi és gazdasági képes hetilap hasábjain 1924-től kezdve jelentek meg ismeretterjesztő cikkei: a legelső a február 3-i lapszámban a takarmányok savanyításáról, majd három héttel később egy másik az állatok rühösségéről. Csak emlékeztető gyanánt: Anghi ekkor alig pár hónappal korábban töltötte be 22. életévét! Az év hátralévő részében írt még a sajt hibáiról és a takarmányok előkészítéséről is. S a következő években is gyakran jelentek meg cikkei a Vasárnap oldalain, olyan témákban, mint a kazlak és boglyák súlyának kiszámítása, a mételykór, a tej okozta fertőzések, a tejben lévő baktériumok ártalmatlanná tétele, vagy éppen a szarvasmarhák hibás lábállásai.

A Vasárnap mellett Anghi Csaba korai ismeretterjesztő írásainak másik fontos közlési helye a Faluszövetség lapja, a Falu volt: itt 1926-tól kezdve jelentek meg cikkei például a marhahús értékeléséről vagy a szarvasmarja szarvalakulásairól. Több írása pedig még korábban a Falu Könyvtára című sorozatban jelent meg, mindegyik egy-egy önálló füzetként. Ezek közül az első A tej és kezelése címmel 1924-ben, a második, Az állattenyésztés általános elvei pedig 1925-ben került kiadásra.

1930-ban Anghi Csaba állatkerti felügyelő, az Állatkert emlősökkel foglalkozó részlegének vezetője lett, és teljesen új szemléletet hozott az intézménybe. A kert vezető munkatársai ugyanis addig vagy elkötelezett autodidakták voltak (elődje, Bánó Dezső például eredetileg csendőr volt), vagy a vadászat, vadgazdálkodás világából érkeztek (mint Nadler Herbert, az akkori direktor), illetve természettudósok voltak (mint a korábbi igazgatók közül Xántus János, Kriesch János vagy éppen Lendl Adolf). Olyan azonban addig egy sem akadt, aki képzett állattenyésztési szakemberként került az Állatkertbe.

Anghi először is racionálissá tette az állatok takarmányozását, folyamatosan kutatva, hogy melyik fajt milyen takarmánnyal érdemes etetni. A korábbi, elsősorban a számviteli szemléletű állatnyilvántartás nem tartotta elégségesnek, ezért egy törzskönyvet állatott fel az Állatkert emlőseiről, amelyben az állatok adatait egyedileg tartották nyilván. Anghi vezette be először az állatgondozók által naponta elkészítendő írásos napi jelentők rendszerét is, amelyek alapján a törzskönyvbe azonnal be lehetett vezetni az állatállományt érintő változásokat.

Az állatokról való napi szintű gondoskodást is fejlesztette: az elefántok tréningezését Nimila István állatgondozóval együttműködve ő maga vezette. Jelentős szerepe volt abban, hogy az 1930-as években a vízilovak rendszeres szaporodása mellett a jegesmedvéknél és az örvösmedvéknél is sikerült elérni, hogy a bocsok ne csak megszülessenek, hanem rendben fel is cseperedjenek. Ugyanez igaz a zsiráfokra is, ráadásul az Anghi Csaba és a főápoló, Rottek József felügyelete mellett felcseperedett zsiráfborjú az első állatkertben született maszáj zsiráf volt.

1935-től kezdve Anghi Csaba már nem az Állatkertben, de továbbra is a főváros szolgálatában folytatta a munkát közélelmezési felügyelőként majd az állategészségügyi hatóság igazgatóhelyettesként. Közben kiterjedt kinológiai, azaz kutyákkal kapcsolatos kutatásokat folytatott. Kutatásának középpontjában főképp a pásztorkutyák álltak. Müller Ivánnal és Abonyi Lajossal (akit még az Állatkert állatorvosaként ismert meg) több magyar kutyafajta sztenderdjét készítették el. A témával kapcsolatos monográfiája Magyar pásztorkutyák és külföldi rokonfajták címmel 1936-ban látott napvilágot.

Közben néhány olyan háziállattal is elkezdett foglalkozni, amelyekkel korábban az állattenyésztéstani kutatások során alig figyeltek oda. Ilyen terület volt a baromfitenyésztés, a nyúltenyésztés és a prémesállatok tenyésztése. A dolognak azért volt különleges jelentősége, mert akkoriban sok szegényebb gazdálkodó igyekezett kis beruházási igénnyel tartható állatok tenyésztésével szerény megélhetéshez jutni. A kutatások, a tudományos és ismeretterjesztő írások mellett Anghi pestszentlőrinci – Batthyány utcai – házában is fogadta a hozzá tanácsért betérő kistenyésztőket, akik sokszor írni-olvasni is alig tudtak, így számukra nem volt lehetséges az ismeretterjesztő cikkekből tájékozódni.

A második világháború idején és Budapest ostroma után Anghi Csaba a fővárosi közélelmezés embert próbáló feladataira igyekezett megoldást találni. 1947-ben egyetemi tanárrá nevezték ki, és azzal bízták meg, hogy a Magyar Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karának Debreceni Osztályán a Különleges Állattenyésztéstani, majd az Állattenyésztéstani Tanszéket vezesse. Nem sokkal később osztályelnöknek nevezték ki, ami lényegében dékánnak felelt meg. A debreceni szervező munka mellett kutatásaiban ekkor főleg a baromfitenyésztésre, illetve a Hortobágy őshonos háziállataira koncentrált. A Hortobágyon szerzett tapasztalatok alapján később nagy hatású szószólója lett azoknak a törekvéseknek, amelyek nyomán 1973-ban a Hortobágyon jött létre Magyarország első nemzeti parkja.

1952-ben a frissen létrehozott Gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézet dolgozója lett, ahol felkérték a Prémesállat-tenyésztési Osztály vezetésére.

1956-ban ismét az Állatkertben folytatódott a pályafutása. A Fővárosi Tanács Népművelési Osztályának ugyanis végre sikerült elégni a tanács Végrehajtó Bizottságánál, hogy az Állatkert vezetőjének kiválasztásában a szakmai hozzáértés, és ne a pártbeli beágyazottság legyen a fő szempont. Ez olyan jól sikerült, hogy Anghi Csabát, aki nem volt éppen az akkoriban elvárt munkás-paraszt származású ember, de akit a kommunisták haladó értelmiséginek tekintettek, 1956 márciusában az Állatkert tudományos igazgatójának, majd a következő évben a kert főigazgatójának nevezték ki.

Az intézmény első számú vezetőjeként Anghi Csabának sok dolga akadt. Az Állatkert ugyanis súlyos károkat szenvedett a második világháború idején, s ezeket a károkat az azóta eltelt bő egy évtized alatt csak részben sikerült helyrehozni. Vagyis az Állatkert általános állapota nem ütötte meg a két világháború közötti színvonalat sem, fejlődésről már nem is beszélve.

Anghi Csaba először az intézmény szervezetét igyekezett rendbe szedni, bő egy évtized alatt egy olyan középvezetői szakembergárdát kinevelve, akik később meghatározó személyiségei voltak a hazai állatkertészetnek. Anghi tanítványai közé tartozott például Bogsch Ilma, Fischer Antal, Fodor Tamás, Orbányi Iván, Pénzes Bethen, és sok tekintetben Kiáczné Sulyok Mária is. Ugyancsak fontos feladat volt az állatokról való gondoskodás fejlesztése, amelyhez hozzátartoztak a háború következtében még mindig nem túl ideális elhelyezési körülmények javítása. Ebben az időszakban több fejlesztés is történt, a nagymacskák férőhelyeinek megnagyobbításától az Afrika-kifutó új istállójának felépítésén át egészen a háborúban elpusztult épületek pótlására emelt, akkoriban modernnek számító Bivalyház és Zsiráfház felépítéséig. A frissen elkészült Zsiráfházba 1965-ben meg is érkezhettek a zsiráfok, akiket a közönség már két évtizede volt kénytelen nélkülözni, mivel a háborúban elpusztult állatok pótlására korábban – már csak az alkalmas állatház hiánya miatt is – nem volt lehetőség.

Anghi Csaba állatkerti főigazgatói tevékenységének egyik fontos része volt a rendszeres és szervezett zoopedagógiai munka megindítása. Nem véletlen, hogy az Állatkert által évről évre meghirdetett állattani és természetvédelmi verseny napjainkban az ő nevét viseli.

Anghi professzor arra is igyekezett felhívni a figyelmet, hogy nemcsak a vadon élő állatfajok válhatnak veszélyeztetetté az emberi tevékenység következtében, hanem az ember által kitenyésztett háziállat fajták is megritkulhatnak, vagy akár teljesen el is tűnhetnek, ha gazdasági jelentőségük csökkenésével egy idő után már senki sem tartja ezeket a fajtákat. Bodó Imrével, a Hortobágyi Állami Gazdaság akkor főállattenyésztőjével (az Állatorvostudományi Egyetem későbbi tanszékvezető professzorával) együtt sokat tettek a magyar szürke marha megmentéséért. Emellett Anghi Csaba nevéhez fűződik a hucul ló magyarországi állományának felkutatása és annak a hucul ménesnek a létrehozása, amely ma az Aggteleki Nemzeti Park területén, Jósvafő térségében található.

Anghi Csaba 1967-ben nyugdíjba vonult, de ez nem jelentette számára az aktív évek végét. Egyrészt, mert felkérték a vidéki állatkertek országos szakfelügyelőjének. Másrészt, mert végre jutott ideje arra, hogy több olyan könyvet is megírjon, amelyet már korábban is szeretett volna, de amelyekre hivatali kötelezettségei miatt nem volt módja. Macskák, cicák című könyve 1969-ben jelenet meg először (és utána 1990-ig több kiadása is napvilágot látott), Állatvilág az egyenlítőtől a sarkokig című munkája 1971-ben, Állatkertről állatkertre című műve pedig 1978-ban látott napvilágot. Utóbbiban Anghi professzor 18 ország közel kilencven állatkertjét és egyéb zoológiai látnivalóját mutatja be saját élményei alapján.

Még idős korában is rengeteg ismeretterjesztő előadást tartott, időnként az Állatkert, ám leggyakrabban a TIT, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat szervezésében. Közben cikkeket írt, interjúkat adott. Életének utolsó éveiben egy a Földközi-tenger térségének bikakultuszáról szóló könyvön dolgozott, és ehhez közel 80 évesen is vállalta az utazást Egyiptomba, Krétára és Törökországba. Ezt a munkát azonban már nem fejezhette be. 1982. október 5-én hunyt el Budapesten.