Az állatkerti Nagy-tó partján álló fákon egy egész kormorán kolónia fészkel, s a legtöbb fészekben fióka is cseperedik. Március derekán még könnyű volt őket a felnőttektől megkülönböztetni, de azóta annyit nőttek, hogy már alig kisebbek szüleiknél.
A pelikánok múlt heti „vízre bocsátása” kapcsán nemrégiben már írtunk a vízimadarak otthonául szolgáló Nagy-tóról, amely az egyik legrégebbi bemutatóhely Állatkertünkben: 1866, tehát a megnyitás éve óta létezik. A tó partján álló fákon a kormoránok és a szürke gémek egész közössége fészkel, úgyhogy a tóparti sétányról szemlélődő látogatóinknak szinte olyan élményben van része, mintha csak valamelyik vizes élőhelyünkön figyelnék meg ezeket a madarakat. Persze még többet látni a fészekben zajló eseményekből egy távcső, vagy egy teleobjektív segítségével.
A kormoránok, vagy más néven kárókatonák persze tagadhatatlanul megosztják a közvéleményt: akinek halastava van, nem feltétlenül barátja ezeknek a madaraknak. Zoológiai szempontból viszont nagyon érdekesek. Először is, mert roppant ügyes halászok. A halat nem a magasból lecsapva, hanem a víz alatt búvárkodva, ügyes és fordulékony úszással kapják el. Ennek a halászati módszernek a sikerességéhez azonban számos élettani trükköt kell bevetniük.
Az egyik, hogy képesek nagymértékben torzítani a szemlencséjüket, és így ellensúlyozzák a víznek a levegőétől eltérő fénytörését, törésmutatóját. Így a víz alatt is viszonylag éles képet látnak, nem egykönnyen tévesztik szem elől a zsákmányt. Sok más vízimadártól eltérően a kormoránok tolla nem vízhatlan. Ha az lenne, a beszoruló levegő miatt nem tudnának a víz alatt maradni. Így ezzel nincs gond, de mikor feljönnek a felszínre, egy darabig kiterjesztett szárnyakkal szárítkozniuk kell (szemben mondjuk egy vadkacsával, amelynek tollairól egyszerűen csak legurulnak a vízcseppek). Az elcsípett halat felhozzák a felszínre, és addig forgatják, míg fejjel előre nem tudják lenyelni. Farokúszóval előre ugyanis nagyon kényelmetlen falat lenne. Egy kormorán akár egy kilós pontyot is képes egészben elnyelni.
A régi időkben egyébként még halásztak is a kormoránokkal. Ehhez egy betanított madár kellett, akinek a nyakára amolyan nyakörvet, arra pedig, póráz gyanánt egy zsineget kötöttek, és így engedték el halászni. Az elfogott halat a madár nem tudta lenyelni, mivel a nyakörv nem engedte kellően kitágulni a nyakát. A zsinórnál fogva visszahúzták, óvatosan kiszedték a halat a torkából, és aztán visszaküldték újabb halért. Persze a végén rendesen meg is etették a halászmadarat. A kormoránnal való halászat a világ számos pontján több száz, sőt, alighanem több ezer éves hagyományokkal rendelkezik. Ázsiában kifejezetten sok helyen volt elterjedt, de Magyarországon is a pákászok között sokak űzték a halászatnak ezt a módját.
Iratkozz fel hírlevelünkre és értesülj elsőként újdonságainkról, programjainkról és friss híreinkről!
