A télre készülnek a lombhullató fák

A tél nem kis kihívás a növények számára. Védekezni kell a hideg ellen, ami kárt tehet a növényi szövetekben. A fotoszintézis sem működik igazán, mert kevesebb a napfény, a hőmérséklet pedig alacsonyabb annál, mint ami ideális lenne a levélben lezajló biokémiai folyamatokhoz. Ráadásul a gyökérzet sem tud elegendő vizet felszívni a talajmenti fagyok miatt. A többi évszakhoz képest tehát korlátozottak a lehetőségek.

A levelekkel különösen sok a gond, hiszen, ha nagy a felületük, ami egyébként ideális a fotoszintézishez, nagyon nehéz megvédeni őket a hidegtől, a fagyástól. Ráadásul nagy párolgási veszteséggel is járnak, ami máskor nem probléma, de télen túl nagy pazarlás ez a növény számára.

A mi éghajlatunkon az örökzöld fák és cserjék a fenti élettani kihívásoknak úgy igyekeznek megfelelni, hogy télálló leveleket, nagyobbrészt tűleveleket növesztenek. Ennek a megoldásnak persze vannak hátrányai is, hiszen ezek a leveleken sosem tud akkora felület létrejönni a napenergia hasznosítására, mint a lombhullató fák esetében. A lombhullatók viszont kénytelenek a tél közeledtével megszabadulni a leveleiktől, ami azonban azzal jár, hogy tavasszal új lombozatot kell növeszteniük.

A lombhullást a fák és cserjék leveleinek jól látható színváltozása előzi meg. A zöld színért a klorofill nevű színanyag felelős, ezt azonban a fotoszintézis lehetőségének romlásával a növény inkább vassá és nitrogénné bontja le, és hasznosítható anyagként el is raktározza. A levélben így más kémiai anyagok, például a sárga, illetve narancssárga színt okozó karotinoidok, valamint a vörös és lila színért felelős antociánok lesznek a levél színének meghatározói. Persze a megváltozott színeknek is megvan az élettani szerepe, például a rovarok elleni védekezésben. Mindenesetre a levelek színárnyalata az adott fajon kívül a hőmérséklettől és más adottságoktól is függ, nem is beszélve arról, hogy amit ebből mi látunk, azt is nagyban befolyásolja, hogy mennyi napfény jut a levelekre. Mindenesetre egy napsütéses őszi napon egészen különleges színekben láthatjuk pompázni a lombhullató fák lombkoronáját, s ilyenkor hangulatos fotókat is készíthetünk. Sőt, ha ezeket a színeket összevetjük az őszi divattal, láthatjuk, hogy a fák levelének őszi színeváltozása a divattervezőket is megihleti.

Végül a fa megszabadul a levelétől. Ennek kulcsa az úgynevezett abszcissziós zóna, amely a levélnyél alapjánál található, és leginkább úgy érdemes elképzelnünk, mint valamiféle perforációt. A zóna egyes sejtjei a megfelelő hormon hatására megnőnek, másoknak pedig átszakad a sejtfaluk, így a levél fizikai kapcsolata a fával egyre gyengébbé válik, és végül nem is tud ellenállni a gravitációnak. Ekkor hullik le a levél.

A lehullott levelekből képződő avarrétegnek persze szintén megvan az ökológiai szerepe. Sok állat búvóhelyet talál az avarban, mások számára a lehullott levelek táplálékot jelentenek. Bár az is igaz, hogy az avartömeg legnagyobb részét nem állatok eszik meg, hanem a gombák bontják le.

Izgalmas kérdés, hogy a kiskertekben lehullott avarral mit kezdjünk. Az egyik lehetséges válasz az, hogy semmit! Elsőre talán furcsának hangzik, de nyilvánvaló, hogy ez a természetes állapothoz legközelebb álló lehetőség. Sokan talán rendezetlennek találják az ilyen kertet, de érdemes legalább a kert egy részében kipróbálni a dolgot. Ha a szépérzékünket zavarja a lehullott lomb, persze össze is gereblyézhetjük, de még ilyenkor is hagyhatunk belőle itt-ott kupacokat. Vagy rovarok találnak benne menedéket, terített asztalt kínálva egyes madárfajoknak is, akik átforgathatják a leveleket, de az is lehet, hogy egy sün számára lesz az avarkupac ígéretes telelőhely. Szóba jöhet még a komposztálás, vagy akár az is, hogy a lombot mulcsként használjuk. Ezek mind sokkal jobb hasznosítási módjai az avarnak, mint ha mondjuk el akarnánk égetni. Az égetésnek ugyanis sok hátulütője van, a légszennyezéstől a tűzveszélyen át egészen odáig, hogy az avarban telelésre készülő állatok is a tűz áldozatává válhatnak.