Az Állatkert 1956-ban

Az 1956-os esztendő nagy változásokat hozott az Állatkert életében. Ezek azonban nem is annyira a forradalomhoz kapcsolódtak, és már márciusban elkezdőtek.

Az előzményekről tudni kell, hogy az Állatkert a második világháborúban súlyos károkat szenvedett, és nagy nehézségek árán sikerül csak újra megnyitni, állatokkal benépesíteni. A dolgot az akkori idők politikája nem nagyon segítette. A nagynevű Nadler Herbert, aki 1929 óta volt az Állatkert igazgatója, a kommunisták számára nem volt elfogadható, és egyébként is nyugdíjas korba lépett: elküldték tehát nyugdíjba (de mire a családját kitelepítették volna, már nem élt). Helyette Láng Istvánt nevezték ki direktornak, aki igazából cipőfelsőrészkésztő munkás volt, tehát nem rendelkezett túl sok olyan szakismerettel, amire az Állatkertben szükség lett volna. De ez nem számított, csak az, hogy munkás-paraszt származású, valamint a hatalom számára megbízható párttag volt. Természetesen Láng nem tudott sokat lendíteni az Állatkert sorsán. Utódja sem volt szakember, de ő legalább hallgatott a kert egy-két, még helyén maradt, tapasztalt szaktisztviselőjére.

A Sztálin halála (1953) után megkezdődött enyhülés az Állatkert esetében 1956-ra jutott odáig, hogy a fenntartó elismerte, egy megfelelő szaktudással rendelkező vezetőre lenne szükség az intézmény élén. Így aztán Hahn György, a Fővárosi Tanács Népművelési Osztálya akkori vezetőjének javaslatára Anghi Csabát, az állattan, az állatkertészet és az állattenyésztés tudósát kérték fel igazgatónak, majd főigazgatónak. Anghinak jelentős állatkerti tapasztalatai voltak, hiszen a két világháború között évekig a kert Emlős Osztályát vezette.

Bár a szakértelem végre kiemelt szempont lett, azért a hatalom ebben az időben is elvárta, hogy politikailag is megbízható emberek álljanak a különböző vállalatok, intézmények élén. Ebből a szempontból Anghi Csaba esete kifejezetten érdekes. Őt ugyanis aligha lehetett tőrőlmetszett kommunistának nevezni.

Családi hátterét tekintve egy erdélyi eredetű református családból származott, ősei lófőszékelyek voltak. Édesapja, Anghi Ernő a református egyház életében, szervezésében is fontos szerepet játszott, hazafias tevékenysége miatt pedig a Tanácsköztársaság idején halálra is ítélték, bár ezt az ítéletet nem hajtották végre, mert a tanácskormány időközben megbukott. Maga Anghi Csaba a háború előtt gyakran használta a nemesi származásra utaló „szentmiklósi” előnevet, 1921-ben pedig a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémia hallgatójaként részt vett a nyugat-magyarországi felkelésben, amelynek során meg is sebesült (mint ismeretes, ez a felkelés vezetett ahhoz, hogy trianoni békeszerződés rendelkezéseivel ellentétben Sopront és környékét nem csatolták Ausztriához, hanem a lakosok népszavazáson döntöttek a terület hovatartozásáról).

Anghi Csaba tehát származására nézve „osztályidegen” volt, ráadásul hazafias okokból sok évvel korábban fegyvert is fogott, ami a kommunista rendszerben elég gyanús dolognak számított. Szakmai eredményeit azonban mindenütt elismerték, és politikailag sem találhattak rá nézve semmi igazán terhelőt. Ráadásul Anghi sok, a munkásosztályhoz tartozó embernek segített már a két világháború közötti időszakban is. Pestszentlőrinci házába rendszeresen jártak tanácsokért a környéken lakó, olykor igen szűkös anyagi viszonyok között élő emberek, akik nyúl, baromfi, vagy más kisállat tenyésztésével igyekeztek javítani helyzetükön.

1956 márciusában tehát Anghi Csaba került az Állatkert élére, amely ettől kezdve végre szakmai alapokon kezdett el működni. Megoldandó feladat sok volt, így néhány hónap alatt csak kisebb változásokat sikerült elérni, de augusztusban kifejezetten bizakodó szellemben ünnepelhették meg az Állatkert dolgozói a kert 90. születésnapját. A jeles évfordulóra az Állatkert múltjáról, jelenéről és jövőjéről szóló kiállítással készült az intézmény, amely az akkor még madártelelőként használt, ma Xántus János ház néven ismert épületben kapott helyet. Az év során több fontos szaporulatnak is örülhetett a közönség, amelyek közül a legfontosabb egy kiselefánt világrajövetele volt. Az ormányos – mivel a 90. jubileum évében született – Jubile nevet kapta. Hasonlóan nagy szenzáció volt a déli szőrösorrú vombat érkezése, vombatot ugyanis már akkoriban is csak nagyon kevés állatkertben tartottak Ausztrálián kívül.

Az október 23-ával elkezdődött forradalom ideje alatt az Állatkert átmenetileg zárva tartott. A bezárt kapuk mögött persze tovább folyt a munka, hiszen az állatokról így is gondoskodni kellett. Szerencsére a legtapasztaltabb dolgozók helyben, a gazdasági udvarban álló lakóépület szolgálati lakásaiban laktak, ami bizony sokat számított, mert a tömegközlekedés, a „beszkárt” is leállt átmenetileg. Némi gondok voltak a takarmányellátásban, de azért ezt a problémát is sikerült megoldani. És szerencsére a Budapesten folyó harcok is csak alig-alig érintették az Állatkertet. Komolyabb épületkár nem is esett, bár az állatállományban voltak veszteségek. Például két strucc nagyon megijedt, és riadalmukban össze is törték magukat. Ezzel együtt a károk mértékét össze sem lehetett hasonlítani a tizenegy esztendővel korábbi háborús pusztítással.

Igen talányos a forradalom ideje alatt elpusztult két víziló, Csöpi és Bobby esete. Haláluk körülményeiről ugyanis megoszlanak a vélemények. Anghi Csabának a forradalom utáni újranyitást megelőzően a kert dolgozóihoz intézett beszéde, amelynek szövege az Állatkert évkönyvében fennmaradt, nagy veszteségként említi a két víziló halálát (sőt, valójában háromét, mert Csöpi vemhes volt). A konkrét okokra nem tér ki, de dolgozói felelősségre utal. Egyes vélemények szerint takarmányozási eredetű ártalom állt az állatok pusztulásának hátterében, de az idősebb dolgozók körében még az 1980-as években is élt az a szóbeszéd, mely szerint a vízilovak valójában „megfőttek”, mert a medencéjük feltöltésekor a termálvíz csapját megnyitották ugyan, de a hideg vízét elfejeltették. Utóbbi történet szerint a műveletet nem a vízilovak tapasztalt gondozója végezte, mert ő nem tudott eljutni az Állatkertig, hanem valaki, akit ideiglenesen beosztottak oda.

Ma már nehéz megmondani, hogy tényleg így történt-e a dolog, de annyi bizonyos, hogy az Állatkert dolgozói, amennyire a lehetőségek engedték, tették a dolgukat ebben az időszakban is. Itt-ott persze fellazult a fegyelem, amire Anghi is kitért a beszédében, de az ilyesmit az adott körülmények között ő inkább „gyerekes csínytevésnek” minősítette, mint vétkes kihágásnak.

A forradalmat, mint tudjuk, leverték, és utána megkezdődtek a megtorlások is. Az Állatkertben ebből kezdetben csak annyi volt érezhető, hogy felsőbb utasításra ideológiai előadásokat kellett tartani a dolgozóknak azzal a céllal, hogy úgymond ellensúlyozzák „az ellenforradalom ideológia kártevését”. Vagyis megmondták, mit kell gondolni a dologról. Ezeket a „továbbképzéseket” az Állatkertben Domán György igazgatóhelyettes szervezte. Emellett személyi változások is történtek. Részben azért, mert az Állatkert középvezetői közül néhányan 1956 után emigráltak. Somogyi József kertészeti vezető például Svédországban, Bástyai Lóránt, a Madárosztály vezetője pedig Angliában folytatta pályafutását. Wiesinger Márton, az Akvárium-Terrárium Osztály vezetője itthon maradt, de nem engedték az Állatkertben tovább dolgozni, ezért középiskolai tanárként tevékenykedett tovább. Szerencsére Anghi abban nagyjából szabad kezet kapott, hogy a megüresedett posztokat kikkel tölti be, így mindenhová szakember kerülhetett. A Botanikai Osztály új vezetője Kiáczné Sulyok Mária, az Akvárium-Terrárium Osztályé Pénzes Bethen, a Madárosztályé pedig Fodor Tamás lett.