Az Állatkert műemlékeiről a műemlékvédelmi világnapon

A Fővárosi Állat- és Növénykert több dologról is nevezetes. Híres például változatos, fajokban gazdag élő gyűjteményéről, amelyről elegendő csak annyit mondani, hogy alig van még olyan állatkert a világon, amely a miénkhez hasonló, széles keresztmetszetben mutatja be az élővilág sokféleségét, a hazai állatkertek közül pedig messze nálunk láthatja a nagyközönség a legtöbb féle állatot. Kiváló szakmai, szaporítási és természetvédelmi eredményeinkre is odafigyelnek a természetvédelemmel, illetve állatkertészettel foglalkozó szakemberek nemzetközi közösségében. Emellett azonban a Budapesti Állatkert patinás, műemléki oltalom alatt álló épületeiről, a XX. század első, „békebeli” éveinek hangulatát tükröző épített környezetéről is híres.

Állatkertünk építéstörténete még az alapítással, a kert létesítésével kezdődött, hiszen az 1866-os megnyitáskor már 11 nagyobb és számos kisebb állatház, állattartó épület adott otthont a bemutatott fajoknak. Az épületek többségét Szkalnitzky Antal és ifj. Koch Henrik tervezték, bár egyes közmű létesítmények kiépítésére, illetve a Nagy-tó kialakítására Reitter Ferenc tervei alapján került sor. A megnyitáskor már meglévő épületek sorát a következő években tovább bővítették, így 1868-ban elkészült az első Zsiráfház (tervezője Lóhr Antal), 1876-ban az Oroszlánház (tervezője Hauszmann Alajos), 1878-ban pedig az első Madárház (Gerster Kálmán tervezte).

1907 után, amikor az Állatkert fenntartását Budapest Székesfőváros vette át, ifj. Andrássy Gyula akkori belügyminiszter és Bárczy István, a nagy városfejlesztő főpolgármester hathatós támogatásával a kertet teljesen újjáépítették azzal a céllal, hogy a régi kert helyén egy a fővároshoz méltó, teljesen megújult állatkertet hozzanak létre. Az építkezés 1909-től 1912-ig tartott, s ezalatt az Állatkert – amely nagyrészt építési területté változott – nem is fogadott látogatókat.

Ekkor, a nagy átépítés sorám emelték az Állatkert ma is meglévő műemlék épületeinek többségét, így a Főkaput és az Elefántházat (Neuschloss Kornél tervei szerint), a Pálmaházat és az alatta lévő Akváriumot, illetve a Kis- és a Nagysziklát (ezeket Végh Gyula tervezte, részben Räde Károly, Ilsemann Keresztély és Lendl Adolf közreműködésével), valamint az egykori Madárházat (jelenleg Ausztrálház), a Fácánost, az egykori Majomházat (jelenleg Madagaszkár-ház), az egykori Tigrisházat (ma India-ház), amelyeket két, akkor még igen fiatal építész, Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervezett.

Az újjáépítés a kert egész területét érintette, így a korábbi, még 1907 előtt emelt épületek többségét lebontották, esetleg egyes falaikat beleépítették az újonnan emelt állatházakba. Két kivétel volt csupán: a Pálffy gróf adományaként épült zenepavilon, amely egészen a második világháborúig megmarad, illetve a Skalnitzky és Koch tervezte Bagolyvár, amelyet lebontottak ugyan, de néhány száz méterrel odébb – kissé változtatva újra felépítették.

Az újjáépítést követően az Állatkert 1912. május 20-án nyílt meg ismét a nagyközönség előtt, és nemcsak az egész ország, hanem a világ is csodájára járt, hiszen az építkezések nyomán akkor Európa egyik legkorszerűbb Állatkertjének számított. Később, a két világháború között ezeket az épületeket fejlesztették tovább: a Majomházhoz (vagyis a mai Madagaszkár-házhoz) például ekkoriban, 1936-ban építették hozzá az északi oldal üvegtetejű épületszárnyát. Az egyetlen, teljesen új állatház, ami a két világháború közötti időszakban épült, az Afrika-kifutó istállója volt 1931-ben.

Mondanunk sem kell, hogy a második világháború, a légitámadások, bombázások, majd pedig Budapest ostroma nem tett jót az Állatkertnek. Az állatok közül csak néhány élte túl a borzalmakat és természetesen az épületek is megrongálódtak, sőt, némelyikük teljesen tönkrement. A kevésbé sérült épületeket amint lehetett, kijavították, persze csak amennyire lehetett az akkori, építőanyag-hiányos időkben. Amelyek viszont jobban károsodtak, azokat többnyire lebontották, és új épületeket emeltek a helyükre.

Az igazság az, hogy néhány olyan épületet is lebontottak akkoriban, az 1950-es, ’60-as években, amelyek pedig még megmenthetők lettek volna. Akkoriban azonban inkább az a szemléket volt az uralkodó, hogy a régi állatházak helyett inkább újakat építettek, a korszellemnek, a régi helyett egy új világ felépítését hirdető eszménynek is ez felelt meg leginkább.

A háború utáni idők első teljesen új állatháza az 1955-ben elkészült Madártelelő volt (ez az épület ma Xántus-házként működik), ennek terveit a FŐTERV kollektívája készítette. 1958-ra – a korábbi, 1931-ben átadott, fából épült istálló helyén – elkészült az új Afrika-istálló a szavannalakó patások, antilopok és zebrák számára. A második ötéves terv (1961-1965) keretében a háborúban tönkrement Bivalyház és régi (második) Zsiráfház helyére új Bölényház (1963) és új (harmadik) Zsiráfház (1965) épült. Ez utóbbi két épületet Kéri Gyula és Bognár Ferenc tervezték.

Az 1970-es évek második felében a Budapesti Állatkert létesítményfejlesztésének lehetséges irányáról két, egymással ellentétes elképzelés, irányzat alakult ki. Az egyik irányzat véleménye az volt, hogy a fejlesztések útja az új létesítmények építése, akár a régi, nagyrészt 1909 és 1912 között emelt építmények lebontása árán is. Ezt az álláspontot képviselte akkoriban az intézmény vezetése, illetve a Fővárosi Tanács VB Művelődési Főosztályának műszaki irodája is.

Lényegében már az 1950-es és 1960-as években is ez volt a fő irányvonal, e szemlélet jegyében épültek fel az olyan – korábban említett – épületek, mint a Madártelelő (1955), az Afrika-istálló (1958), a Bölényház (1963), a Zsiráfház (1965) és a Teveház (1971) is. De az 1970-es évek fejlesztéseit is ebben a szellemben tervezték, ideértve például a Nagyszikla oldalában kialakított, és 1974-ben át is adott Viváriumot, illetve az ugyancsak 1974-re tervezett, de végül soha meg nem épült új Akvárium-Terrárium komplexumot is.

A másik irányzat a kert régi állatházainak és építményeinek megtartását, műemléki helyreállítását és korszerűsítését tartotta a fejlesztések helyes útjának. Ezt az álláspontot elsősorban a Budapesti Műemlékfelügyelőség (BMF) képviselte, amely már az 1970-es évek első felében elérte, hogy az Állatkert műemléki védettséget kapjon, éspedig mindjárt kétféle módon: egyrészt a Városliget északnyugati részét, és benne az Állatkertet is műemléki környezetté nyilvánította, másrészt pedig a 925/74. számú VB határozattal a kert több épülete, építménye (Főkapu, Elefántház, Madárház, Mókuspavilon, Bagolyvár vendéglő, Japánkert, Pálmaház, millenniumi székelykapu) egyedi védettséget is kapott.

A vita végül az 1980-as években jutott nyugvópontra azzal, hogy döntés született arról, hogy az Állatkert a műemléki oltalom alatt álló építészeti keretek között működjék, fejlődjék tovább. Más kérdés azonban, hogy az épületek jó része akkoriban már elég rossz műszaki állapotban volt, és persze az állatházak állattartási szempontból sem voltak éppen korszerűek.

Erre a kihívásra jelentett választ az Állatkert átfogó rekonstrukciója, amely az 1990-es évek közepétől 2012-ig tartott. Először kisebb korszerűsítések történtek, majd az első komolyabb előrelépést a Kisszikla és rajta a Norvégház felújítása, illetve az Elefántház rekonstrukciója jelentette. Bő másfél évtized alatt lényegében minden régi állatház sorra került. A cél minden esetben az volt, hogy a régi, műemlék épületek ismét eredeti szépségükben pompázzanak, bennük pedig az állatok korszerű, a biológiai igényeiknek jobban megfelelő elhelyezést kapjanak.

A felújítások során a műemlékvédelmi, illetve örökégvédelmi szempontokat messzemenőkig figyelembe vettük. Az Elefántházra például eredeti formájában visszakerült a torony, amelyet 1912-ben lebontottak, az eredetileg Madárháznak épült Ausztrálház rekonstrukciójakor pedig elkészültek a torony alatti csarnok festett ólomüveg ablakai is, amelyeket annak idején Kós Károlyék megterveztek ugyan, de amelyek megvalósítására addig soha nem nyílt alkalom.

Az Állatkertnek egyébként nemcsak az a törekvése, hogy a meglévő műemlék épületeket méltóképpen megőrizze, hanem az is, hogy közös kulturális örökségünk elveszett darabjait igyekezzen „feltámasztani”. A Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervezte Krokodilházat például még a háború előtt lebontották, és az ugyancsak általuk tervezett régi Bivalyház és Zsiráfház is erre a sorsra jutott, amikor az 1960-as években új állatházakat építettek. A rekonstrukció részeként azonban, a régi tervek és fotók alapján, persze a korszerű állattartási igényekhez igazodó kialakítással újra felépítettük ezeket az Állatházakat.

Ezt a megoldást alkalmaztuk a megszűnt Vidámparktól 2014 elején átvett (illetve több mint száz év után végre visszakapott) területen is. Itt a műemlék száma nem túl magas, hiszen a régi vurstli és Angolpark játéküzemei közül csak a Schäftner-körhinta, a Hullámvasút és az alatta található Mesecsónak maradt fenn. Ezek közül a Schäftner-körhintát azóta fel is újítottuk, és a Hullámvasutat, illetve a Mesecsónakot is szerettük volna, ez utóbbi munkálatok azonban – a Biodóm körül kialakult sajnálatos helyzettel összefüggésben – ma még váratnak magukra. Viszont a 2014 és 2018 között itt létrehozott új építményeket mind úgy álmodták meg az építészek, hogy ezáltal valamelyest „feltámasszuk” a régi vurstli néhány, sok évtizeddel ezelőtt eltűnt és elveszett épületét. A fedett lovarda például Reymetter Árpád egykori lovardájának megszólalásig hű mása, a körhinta mellett kialakított, ún. „holnemvolt” kapu pedig Helfgott Sámuel egykori fényképész műtermének homlokzatát idézi.

Állatkertünk műemlékvédelmi, örökségvédelmi tevékenységét számos díjjal ismerték már el. Többek között kiérdemeltük az ICOMOS-díjat, az Elefántház jól sikerült felújításával pedig az Europa Nostra Díj aranyérmét is kiérdemeltük.