December 9-e az állatorvoslás világnapja (International Day of Veterinary Medicine), amelyen szerte a világon az állatorvoslása, az állatorvosok, az állatgyógyászatban dolgozók munkájának fontosságára, és magára az állatorvos-tudományra hívják fel a nagyközönség figyelmét. A jeles alkalomból ebben a cikkben az Állatkertünkben folyó állatorvosi munka közel 160 éves történetét idézzük fel röviden.
Amikor a Fővárosi Állat- és Növénykert 1866-ban először megnyitotta kapuit, az állatkerti állatorvoslás még igencsak gyerekcipőben járt az egész világon. Maga az állatorvoslás persze már létezett, de eleinte inkább a katonai célra használt lovak egészségének megőrzése, illetve a járványok, például a marhavész elleni védekezés volt a fókuszban. Magyarországon egyébként – világviszonylatban is az elsők között – már 1787-ben megindult a felsőfokú állatorvos képzés a mai Állatorvostudományi Egyetem elődjének számító orvosi egyetemi állatgyógyászati tanszéken. De egzotikus, állatkerti állatokról az állatorvostudományban még sokáig nem esett szó. Ezért aztán az 1860-as években nem is igen volt olyan állatkert sehol a földkerekségen, amelyiknek saját állatorvosa lett volna.
A mi Állatkertünkben az állatgyógyászati, illetve az állategészségügyi munka az 1890-es évek elején kezdődött. Saját „veterináriusa” ugyan még ekkor sem volt a kertnek, de Hutÿra Ferenc, a kiváló, iskolateremtő állatorvos rendszeresen részt vett a beteg állatok gyógyításában. Az első jelentősebb sikert 1892-ben sikerült elérni. Januárban ugyanis megbetegedett a nőstény oroszlán, és 17 napon át egyáltalán nem volt hajlandó táplálkozni. Hutÿra doktor kezelése azonban végül meghozta a kívánt eredményt, s az állat végül teljesen felgyógyult.
Miután az Állatkert fenntartását 1907-től Budapest Főváros vette át, nemcsak állandó állatorvost rendeltek ki az intézményhez, hanem legelőször – ugyancsak 1907-ben – mindjárt igazgatónak is egy állatorvost neveztek ki Rátonyi Zoltán személyében. Az Állatkert 1909 és 1912-ben lezajlott átépítése után pedig, amikor az igazgatói feladatokkal Lendl Adolfot bízták meg, Raitsits Emil lett a kert állatorvosa. Raitsits az 1930-as évek elejéig felügyelte az állatkerti állatok egészségvédelmét, utána Abonyi Lajos látta el ezt a munkakört. A második világháború utáni időkben előbb Lépold Jenő, majd Dózsa István, utóbb pedig Póka Géza volt az intézmény állatorvosa, az 1970-es, 80-as és 90-es években pedig Fábián Lajos, Balsai András, Graf Zoltán, Horváth László, Mezősi László és Hill István látták el az állatorvosi teendőket.
Az állatkerti állatok orvoslásának lehetőségei kezdetben igen korlátozottak voltak. Hiszen nagyon kevés ismeret és tapasztalat állt rendelkezésre az egzotikus fajok anatómiájáról, élettanáról, táplálkozásáról és jellemző betegségeiről. A gyógyítási lehetőségek is egészen mások voltak a régmúlt időkben, mint manapság, elég, ha csak arra gondolunk, hogy az antibiotikumok kutatása is csak a XX. század elején kezdődött meg, a penicillint csak 1928-ban fedezték fel, s az antibiotikumok szélesebb körű alkalmazása is csak ezután kezdődött meg, előbb a humán gyógyászatban, majd bizonyos fáziskéséssel az állatorvoslásban is.
A legnagyobb nehézséget azonban az jelentette, hogy hogyan férjenek hozzá a különféle vadállatokhoz diagnosztikai vizsgálatok, illetve gyógykezelés elvégzése céljából. A hőskorban ehhez mindenféle lasszókat, pányvákat, köteleket, láncokat és béklyókat használtak, amelyek persze nem mindig jelentettek ideális megoldást. Később elkezdtek kísérletezni mozgatható falú vizsgálóketrecekkel. Ezek úgy működtek, hogy előbb a ketrecbe csalták az állatot, majd a mozgatható rácsfalakkal annyira beszorították, hogy ne nagyon tudjon mozogni, forgolódni. Az 1950-es, 60-as években a mi Állatkertünkben is volt még ilyen mozgatható falú ketrec. Persze ez sem volt tökéletes megoldás, sokszor balesetveszélyt is jelentett, ráadásul az állat számára is meglehetősen nagy stresszel járt.
A megoldást a távinjekciós felszerelések jelentették. Kezdetben különböző házilag kivitelezett megoldásokkal próbálkoztak, botra erősített fecskendőkkel igyekeztek az állatokhoz hozzáférni (ebből alakult ki később az oltógerely). Aztán megjelentek az altatópuskák, illetve a fúvócsövek is. Nálunk az 1950-es évek végén kezdtek először kísérletezni ilyen eszközökkel, igaz, akkor még nem puska, hanem pisztoly formában létezett a távinjekciós felszerelés. Az elmúlt több mint fél évszázadban ezek az eszközök igen sokat fejlődtek, sőt a fejlődés kiterjedt a különböző altatószerekre, hatóanyagokra is. Ugyancsak jelentős fejlődés következett be a diagnosztikai eszközökben. Röntgengépet már az 1970-es években beszerzett az Állatkert, de ma már korszerű ultrahangos eszközökkel is rendelkezünk, sőt szükség esetén még MR készüléket is igénybe tudunk venni diagnosztikai célokra.
Napjainkban intézményünk állatorvosi csapata öt állatorvosból és két asszisztensből áll. Vezetőjük dr. Sós Endre főállatorvos, aki az Állatkert főigazgatója, illetve az Állatorvostudományi Egyetem docense is egyben. Főállatorvos-főigazgatónk vezető szerepet tölt be a Magyar Vad- és Állatkerti Állatorvosok Társaságában (MVÁÁT), a Magyar Állatkertek és Akváriumok Szövetségében (MÁSZ), illetve az Európai Állatkerti és Vadállatorvosok Szövetségében (EATVW) is: ez utóbbi szervezetnek 2023-tól 2024-ig elnöke is volt.
Az állatkerti állatok egészségvédelme persze csapatmunka: az állategészségügyi csapat folyamatosan együtt dolgozik az állatorvosokkal, a takarmányozási, sőt a műszaki szakemberekkel is. Arról már nem is beszélve, hogy nem ritkák az olyan beavatkozások sem, amikor külsős szakértőkkel is együttműködünk. Például egy gorilla műtétnél meglehetősen gyakori dolog, hogy az állatorvosi csapat humán, tehát emberekkel foglalkozó szakorvosokkal egészül ki.
Az Állatkert állatorvosi csapata szorosan együttműködik az Állatorvostudományi Egyetemmel is, olyannyira, hogy az egyetem Állatkerti Állat-egészségtani Tanszéke kihelyezett tanszékként működik az Állatkertben, mint a hazai vad- és állatkerti állatorvoslás egyik fő kutatási és oktatási központja, fontos szerepet vállalva a graduális és a szakállatorvosi képzésben, illetve a külföldi hallgatók elméleti és gyakorlati képzésében is.
