Égi országúton

A mérsékelt égövben élő emberek, így Európa népei is évszázadok, évezredek óta tudják, hogy bizonyos madárfajokkal csak a tavasztól őszig tartó időszakban lehet találkozni, télre viszont teljesen eltűnnek. Arról azonban, hogy mi is történik ilyenkor, csak homályos ismeretek, illetve fantasztikus találgatások voltak. Egyes madarakról például úgy gondolták, hogy a vizekben, iszapba fúródva vészelik át a telet, másokról pedig azt, hogy más állatokká változnak át.

Arról, hogy a madarak vándorolnak, eleinte csak ködös sejtések voltak, a tudománynak igazából csak a madárgyűrűzés elterjedésével lettek biztosabb információi a jelenségről. Tehát az, hogy ma már a gyerekek is tudják, hogy a gólyák a telet Afrikában töltik, még másfél évszázaddal ezelőtt sem volt magától értetődő ismeret.

Az igazi vonuláskutatás tulajdonképpen a tudományos célú madárgyűrűzéssel vette kezdetét. Ennek egyik elindítója egy dán iskolai tanár, Hans Christian Mortensen volt, aki 1899-ben seregélyeket kezdett gyűrűzni. Persze a módszer tökéletesítése még évekig eltartott, és közben más országok is bekapcsolódtak a madárgyűrűzésbe. Magyarország például a világ országai közül harmadikként csatlakozott a kezdeményezéshez a Herman Ottó vezette Királyi Magyar Ornitológiai Központ jóvoltából. A szervezett madárgyűrűzéseket Schenk Jakab indította el.

A madárgyűrűzés lényege, hogy a madarak egy kis gyűrűt kapnak a lábukra. Persze ez a gyűrű olyan, hogy semmiben nem akadályozza, nem zavarja a madarat, viszont a gyűrűről leolvasható információk alapján visszakereshetők a madár, illetve a gyűrűzés helyének adatai. Ha a madarat valahol sikerül újra visszafogni, a megkerülés helyének adataiból következtetni lehet a vonulás útvonalára. A dolog persze elsőre nagyon esetlegesnek tűnik, pedig igazából nem az. Az 1908 óta hazai madárgyűrűzők által megjelölt közel hétmillió madárról egymilliónál is több megkerülési adat van.

Madarat persze nem gyűrűzhet akárki. A gyűrűzőnek ismernie kell a gyűrűket, a madarakat, azt, hogy hogyan kell a madarakat megfogni, és úgy feltenni rá a gyűrűt, hogy az ne okozzon sérülést. Nemcsak az egyes madárfajokat kell pontosan felismerni, hanem ivarukat és életkorukat is meg kell tudni határozni ránézésre (már ahol ez egyáltalán lehetséges). Ez tehát nem kis tudásanyag, amelynek ismeretéről és biztos alkalmazásáról vizsgát is kell tenni ahhoz, hogy valaki madárgyűrűző engedélyt kapjon. Jó hír azonban, hogy szerte a világon sokan érdeklődnek a madárgyűrűzés és a vonuláskutatás iránt, hivatásosok és amatőrök is leteszik a vizsgát, gyűrűznek, a gyűrűzési adatokat pedig elküldik azoknak a gyűrűző központoknak, amelyek ma már az interneten keresztül szoros nemzetközi összeköttetésben vannak.

Ráadásul egy ideje a klasszikus madárgyűrűn kívül másfajta eszközöket, például a madarakra szerelt rádiótelemetriás nyomkövetőket vagy műholdas jeladókat is a vonuláskutatás szolgálatába lehet állítani. A keletkező adatok feldolgozásával pedig elé jó képet tudunk rajzolni a madárvonulásról.

A költöző madarak közül talán az egyik legismertebbnek számító fehér gólya esetében például már a madárgyűrűzés hőskorában kiderült, hogy a Magyarországon fészkelő madarak a Balkán keleti részén, a Boszporuszon, Anatólián, Szírián, Izraelen és Egyiptomon át Afrikába repülnek. Erről, és néhány más hazai faj vándorútjáról a már említett Schenk Jakab 1928-ban iskolai falitérképet szerkesztett, amelyet aztán az iskolai szemléltető eszközöket gyártó vállalkozók nagy mennyiségben kezdtek sokszorosítani, és szerte az országban ki is kerültek a tantermek falára. Lényegében azóta, alig egy évszázada mondhatjuk, hogy a gyerekek is jól tudják, hogy a gólyák a telet Afrikában töltik.

A vonulási útvonalak elemzésével a gólyákról az is kiderült, hogy nem nagyon szeretnek túlzottan nagy távolságokat a tenger felett repülni. Az Európa és Afrika között található Földközi-tengert tehát tulajdonképpen kikerülik: az Európa keleti felén fészkelő gólyák a Boszporusz felé mennek, a nyugat-európaiak pedig a Gibraltári-szorosnál kelnek át.

Persze sok más madárfaj vonulási útvonala is pontosan kirajzolódik. Sőt, azt is tudjuk, hogy némelyikük egészen elképesztő távolságokat küzd le a vonulás során. A Magyarországon gyűrűzött madarak közül például egy fehér gólya egészen Dél-Afrikáig jutott, gyűrűjét a gyűrűzés helyétől 9037 km-re olvasták le. De még ez is semmi a sarki csér vándorlásához képest! Ez a madár ugyanis az év felét az Északi-, a másik felét a Déli-sarkvidéken tölti, mindig ott, ahol épp nyár van, s ehhez évente kétszer közel 18 ezer kilométeres utat tesz meg.

Arra a kérdésre, hogy miért is vándorolnak a madarak, a legtöbben könnyen megadják a választ: az évszakok változása miatt. A hazai vonuló madarakkal kapcsolatban is általában azt szokták mondani, hogy a hideg elől repülnek el melegebb éghajlatra. Közben viszont azt láthatjuk, hogy sok más madárfaj nem vonul el, hanem helyben telel át. Ők akkor nem fáznak, vagy nem érzékenyek a hidegre?

A kérdésre a válasz egyszerűen az, hogy bár a madarakat tényleg az évszakok váltakozása készteti vándorlásra, de nem is annyira a hideg, hanem inkább a táplálék szűkössége. Tehát nem azért repülnek délre, mert télen fáznának, hanem azért, mert nem találnának táplálékot. Hiszen télen nem találni repülő rovarokat, de a vízben élő állatokhoz is nehezebb hozzáférni. Azok a madarak viszont, akik télen is találnak ennivalót, helyben is át tudják vészelni ezt az időszakot (persze azért sokat segítünk nekik azzal, ha télire madáretetőket helyezünk ki).

Azt, hogy mennyire a táplálék, és nem a hőmérséklet a legfőbb szempont, jól látni például mentett gólyáinknál. Köztük ugyanis szoktak lenni olyan egyedek, akiknek az életét ugyan meg tudjuk menteni, de a sérülés jellege miatt a röpképességük már nem állítható helyre, vagy legalábbis nem annyira, hogy Afrikáig repülhessenek. Az ilyen gólyák nálunk maradnak, vagy magában az Állatkertben, vagy az általunk fenntartott Margitszigeti Kisállatkert területén. Mármost ezekre a gólyákra télen egyáltalán nem kell fűteni, nem is igénylik a meleget, ha egyébként a táplálék, amelyről mi gondoskodunk, bőségesen a rendelkezésükre áll.

A madarak vonulásáról persze még sok más érdekes dolgot el lehet mesélni. Mert nemcsak a vonulás okai, vagy az útvonalak hossza és iránya izgalmas, hanem az is, hogy miként tájékozódnak a madarak út közben. Ebben nemcsak az olyan nyilvánvaló érzékelési területek segítik őket, mint a látás, hanem érzékelik a Föld mágneses mezőit, mintha beépített iránytűvel rendelkeznének. Emellett a távoli viharokat is megérzik, ahogyan a rádió is recseg, ha valahol, akár messze, látótávolságon kívül villámokkal járó vihar kerekedik. Ez pedig hasznos képesség, mert így vonulás közben az időjárást is figyelembe tudják venni az útvonal megválasztásakor.