November 12-e Jónás napja, ami különleges számunkra: így hívták ugyanis első vízilovunkat, aki 1893 és 1917 között élt Állatkertünkben. Jónás már életében legendás volt, és hosszú ideig az ő neve jutott mindenkinek eszébe, ha vízilóra gondolt (egészen a Hugó, a víziló című 1975-ös animációs filmig).
Bár a víziló Afrikában őshonos, ez az állatfaj régóta ismert Európában is. Hiszen már a nagy hellén gondolkodó, Arisztotelész is írt róluk természetrajzi munkájában, de a római Plinius és más antik szerzők is beszámoltak a vízilovakról. Valószínűleg éppen Arisztotelész hatásának köszönhető, hogy a legtöbb európai nyelvben a víziló neve a görög hippopotamosz, vagyis „folyami ló” elnevezésből ered. Nemcsak az angol hippopotamus, a francia hippopotame, a spanyol hipopótamo vagy az olasz ippopotamo szóra igaz ez, hanem a német Flusspferd, és végső soron a magyar víziló szóra is, hiszen ezek lényegében a görög eredeti tükörfordításai.
A fent említett klasszikus szerzőknek köszönhetően Európában a művelt, olvasott emberek már a régi időkben is tudtak a vízilovak létezéséről, még akkor is, ha sokáig nemigen volt lehetőségük arra, hogy a saját szemükkel, elevenen is lássanak egy-egy ilyen állatot.
Az európai állatkertek közül elsőként Londonba érkezett víziló, 1850-ben, majd 1853-ban már Párizsban, az elkövetkező években pedig Amszterdamban és Berlinben is láthatott a közönség ilyen állatokat. Erről egyébként a korabeli hazai sajtó is beszámolt.
Amikor a mi Állatkertünk 1866-ban megnyitott, még nem volt vízilovunk. Az első állat bemutatására 1879-ig kellett várni, ebben az évben ugyanis a nyár folyamán az Állatkertben vendégszereplő núbiai karaván egyebek mellett két eleven vízilovat is hozott magával.
Az Állatkert első saját vízilovát 1893-ban szerezte be: ő volt a legendás Jónás. Eredetileg 1881-ben születhetett, és még viszonylag fiatal állatként lett a Berlini Állatkert lakója. Az 1890-es évek elején a berliniek két másik vízilóra is szert tettek, akikkel Jónás nem fért meg igazán. Ezért döntöttek végül az állat eladása mellett. A mi Állatkertünk egy alfeldi állatkereskedő, bizonyos Reiche közvetítésével jutott hozzá Jónáshoz, 11.500 márkáért, azaz 7500 forintért. Az Állatkert első saját vízilova tavasszal érkezett meg, húsvétkor már be is mutathatták a nagyközönségnek.
A termetes Jónás számára az 1868-ban Lohr Antal tervei szerint, eredetileg zsiráfoknak és struccoknak épült állatházat alakították át, akkoriban ugyanis az Állatkertnek egy ideje már nem voltak zsiráfjai. Az állatházhoz tartozó kifutóban egy nagyobb medence is létesült. Ezt az épületet az Állatkert 1909 és 1912 közötti átépítésekor lebontották, így ma már nyoma sincs, de nagyjából a vízilovak mai kifutója, illetve a flamingók nyári szálláshelye és a zebrák kifutója közötti területen helyezkedett el. A vízilovaktól a zebrák felé vezető sétány burkolata alatt Jónás egykori medencéjének jellegzetes, fehér színű oldalfalai ma is megvannak, hiszen a medencét a XX. század eleji átépítéskor nem bontották szét, hanem egyszerűen csak feltöltötték földdel. Állatkertünknek erről a korai víziló-férőhelyéről egyébként csak két felvételt ismerünk: a cikkünkhöz is mellékelt, 1894-ben készült képet, amelyen Jónás gondozójával látható egy a kifutóhoz tartozó deszkapalánk előtt, valamint egy másik fotót, amely Eötvös Lórándnak a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban őrzött felvételei között maradt fenn.
Jónás csakhamar a látogatók első számú kedvence, valóságos sztár lett. És aránylag szelíd állat is volt, aki kiváló kapcsolatban volt gondozójával. Ha az állat hosszabb ideig a medence vizében tartózkodott, de a közönség szerette volna inkább a szárazon, teljes egészében megcsodálni, a gondozó fennhangon szólongatni kezdte az akkora már jó háromtonnás állatot, s Jónás csakugyan ki is cammogott a partra néhány finom falat reményében.
Ezekben az időkben Jónás kétszer is költözni kényszerült. Egyszer azért, mert a millennium idején az Állatkert területének egy részét bérbe adták az Ős-Budavár nevű mulatóhely vállalkozóinak, s emiatt a terület egy részét fel kellett szabadítani. Másodszor pedig azért, mert az 1909 és 1912 közötti nagy átépítés idején az akkor emelt Elefántházban alakították ki a vízilovak, köztük Jónás új férőhelyét is. Az új Elefántházba költözéskor Jónás számára egy óriási ládát ácsoltak, amelyet, miután az állatot sikerült a ládába csalni, a földre fektetett görgőkön gurítva toltak át oda, ahol a vízilovak azóta is láthatók. Persze a láda, benne Jónással nagyon nehéz volt, ezért az Állatkert egyik betanított elefántja, Bébi is segített a munkában.
A három éven át tartó teljes újjáépítés után 1912 májusában újra megnyitott Állatkertnek ezután is Jónás volt az elsőszámú sztárja, egészen haláláig, 1917-ig. De még ezután is sokáig emlegették, sőt, a Jónás név általában is a vízilovak nevévé vált a budapesti, magyarországi közönség nevében. A nagyhírű víziló még Nagy Lajos „Képtelen természetrajz” című, 1921-ben megjelent művében is szerepelt:
„A víziló Afrikában él a Nílusban, amiért nílusi lónak is mondják, amiből még mindig nem világlik ki, hogy ezt a szép disznószerű állatot miért nevezik éppen lónak. Aki azonban gyönyörködni akar benne, az megnézheti állatkertünkben is, ahol a többi közt egy ideális példány látható belőle, a Jónás nevű kis bájonc, a pesti nők kedvence, aki garmadával kapja naponként a szerelmes leveleket. Érzékeny szívek már a nevétől is eksztázisba esnek, ettől a megható, szívhez szóló szótól, hogy Jónás. Legalkalmasabb név egy ifjú víziló számára. Ajánlatunk még: Adalbert, Döme, Bódog, Icig és Alajos; női vízilovak számára: Eulália, Sarolta, Ludmilla és lbolyka.”
