Állatkertünkben 647 állatfaj több mint hétezer egyedéről gondoskodunk nap mint nap. A gondoskodásba természetesen az állatok etetése, a takarmányozás is beleértendő, ami nem egyszerű feladat, hiszen a különböző fajoknak mások az igényeik, nem is beszélve a beszerzés, a tárolás és az előkészítés sokféle kihívásáról. Cikkünkben állataink takarmányozásáról mesélünk.
Az Állatkert takarmánykonyhájában, vagyis – ahogy hivatalosan nevezik – a takarmányozási központban már korán reggel nagy a sürgés-forgás. A műszak itt reggel 6 órakor kezdődik, vagyis a takarmányelőkészítő munkatársak másfél órával hamarabb kezdenek, mint az állatgondozók. De erre szükség is van, hogy az aznapi takarmány időben elő legyen készítve, és 8-9 óra tájban meg is érkezzen az egyes állatházakhoz. Egymás után telnek meg a ládák a legkülönbözőbb finomságokkal: almával, banánnal, sárgarépával, sajttal, koktélgarnélával vagy éppen majompogácsával. Az állatházanként összekészített adagokat aztán a takarmánykihordók egy elektromos meghajtású teherautóra rakodják, és azzal szállítják ki az Állatkert különböző pontjaira, ahol a takarmányozás további teendőit már az oda beosztott állatgondozók látják el. Hiszen ők nemcsak azt tudják, hogy úgy általában mit kell enni adni egy elefántnak, egy tigrisnek, vagy éppen egy jácintkék arának, hanem azt is, hogy melyik egyednek mi a kedvence, vagy esetleg kinek van épp diétára szüksége.
Ha mélyebben meg akarjuk érteni, pontosan mi és miért történik az állatkerti takarmánykonyhában, az elejéről kell kezdenünk. Egészen onnan, hogy miért is kell etetni az állatokat. A dolog persze magától értetődőnek tűnhet: azért, mert különben éhezni fognak. Ez természetesen igaz is, de a lényeg mégiscsak az, hogy az állati szervezetnek táplálóanyagokra van szüksége. Egyrészt ezekből az anyagokból építi fel magát a testet, amin még egy kifejlett állat szervezetének is van mit dolgoznia, hiszen pótolni kell az elhalt hámsejteket, a kihullott szőrt vagy az elhullajtott tollakat és így tovább. Másrészt a szervezet működtetéséhez szükséges, energiát is a táplálék szolgáltatja. A szervezet tehát építőanyagként és üzemanyagként is hasznosítja az elfogyasztott táplálékot, de mivel az „építkezéshez” is energiára van szükség, ezért az állati takarmányok és az emberi élelmiszerek táplálóhatását is az energiatartalommal szokták kifejezni, amelyet egységnyi tömegre vetítve joule-ban (J), illetve leginkább kilojoule-ban (kJ), továbbá kalóriában (cal), illetve még inkább kilokalóriában (kcal) lehet megadni. Az élelmiszerek csomagolásán már biztos mindenki látott ilyen adatokat.
Az ember már évezredek óta tart, és így etet is állatokat. A tartott állatok legnagyobb részét azonban a történelem során a gazdasági haszonállatok, háziállatok adták. Őket kezdetben tapasztalati alapon, hol jobban, hol rosszabbul etették, de a felvilágosodás, a tudomány előretörése nyomán a takarmányozás is tudományos alapokon álló tevékenységgé vált. Létrejött a takarmányozástan, amely a kémiát, a fizikát, az anatómiát és az élettant, sőt a botanikát is segítségül hívva kutatja, hogyan is hasznosulnak a táplálóanyagok az állati szervezetben, sőt vizsgálja magukat a takarmányokat, és azt is, hogy miként kell megszervezni az állatok okszerű takarmányozását.
A vadállatok tartása nagyjából egyidős a háziállatok tartásával, sőt magával a háziasítással is, és már az ókori keleti civilizációkban is léteztek olyan állattartó kertek, ahol nagyszámú vadállatot, esetenként egzotikus fajokat is tartottak. Ezért aztán a vadállatok takarmányozásának is komoly múltja van az emberiség történetében. Az állatkerti állatok takarmányozása azonban csak az elmúlt bő száz évben vált igazán megalapozott tudományággá.
Egy állatkerti állat takarmányozásánál természetesen az a kiindulópont, hogy a szóban forgó faj mivel táplálkozik a természetben. Ebben persze óriási a változatosság, például azért, mert – ahogyan azt mindenki megtanulja az iskolában – vannak növényevő, húsevő és mindenevő állatok is. Sőt, a dolog valójában még ennél is bonyolultabb. mert például a ragadozó elvileg azt jelenti, hogy más állatokkal táplálkozik, de azért érezzük, hogy van különbség ez szarvasra vadászó tigris, egy halon élő óriásvidra, egy a vízben sodródó apró állatokkal táplálkozó bálna, vagy egy a szúnyogokat röptében elkapó denevér táplálkozása között. Így aztán nem meglepő, hogy a szakemberek egyedül az emlősállatok közében 16 féle táplálkozási irányt különböztetnek meg.
Az állatok természetesen alkalmazkodnak is a táplálékukhoz, mind testfelépítésüket, szájukat, csőrüket, fogazatukat, emésztőszerveiket tekintve, mind pedig viselkedésük szempontjából. Hiszen egészen más kihívásokkal kell megküzdenie egy legelésző fűevőnek, egy gyümölcs- vagy magevőnek, egy aktívan vadászó vagy halászó állatnak, egy dögevőnek, vagy egy olyan állatnak, aki a vízből szűri ki magának a táplálékot. Az ilyen irányú alkalmazkodást az állatkertekben is figyelembe kell venni, méghozzá nemcsak abban, hogy mit adunk enni az állatoknak, hanem abban is, hogy azt hogyan kínáljuk, illetve az állat hogyan tud hozzáférni.
Az állatkerti állattartás hőskorában a különböző állatoknak általában az alapján próbáltak enni adni, hogy melyik jól ismert gazdasági haszonállathoz állnak a legközelebb. Például egy nagyobb testű antilop takarmányozása sokban hasonlít a szarvasmarháéhoz, egy zebráé pedig egy lóéhoz. De vannak olyan állatok is, mondjuk a sörényes hangyász vagy az ékes ősdarázs, ahol aligha lehet hasonlót találni a gazdasági haszonállatok között.
Később főleg próba-szerencse alapon fejlődött az állatkerti állatok takarmányozása, és az állatok etetését sokszor befolyásolták a hiedelmek is. Például a gorillákról – tekintélyt parancsoló külsejük miatt – sokáig nehezen tudták elképzelni, hogy valójában békés növényevők, ezért az állatkerti gorillatartás hőskorában – még a két világháború között – rendszerint húst is adtak nekik.
Ugyanakkor már az 1890-es évektől kezdve egyre többen kezdték alaposabban feljegyezni az állatkerti állatok etetésével kapcsolatos megfigyeléseket, tapasztalatokat, amelyeket aztán meg is osztottak a nemzetközi állatkerti szakmai közönséggel A témában az első kiterjedtebb kutatások csak az első világháború után indultak meg. Az egyik legkorábbi, az állatkerti állatok takarmányozásáról szóló tudományos publikáció szerzője történetesen egykori főigazgatónk, Anghi Csaba volt, aki a második világháború előestéjén publikálta kutatási eredményeit egy német nyelvű szaklapban.
Jóllehet az egyes fajok állatkerti takarmányigényének megállapításában a vadonbeli táplálék a kiindulópont, a legtöbb állatkerti állat természetesen nem ugyanazt eszi, mint a természetben. Egy oroszlánnak például nem kell feltétlenül antilopot vagy zebrát biztosítani, ennél könnyebben beszerezhető zsákmányállatokkal, illetve tőkehússal is tökéletesen lehet gondoskodni a táplálásáról. A zebráknak sincs feltétlenül szükségük pont azokra a növényfajokra, amelyek az afrikai szavannákon élnek, a jóféle magyar fűszénát is boldogan elropogtatják. A fókák és a pingvinek viszont mindenképpen tengeri halat igényelnek, az édesvízi halat még csak meg sem eszik. Állatkertünk története során ezért is jelentettek gondot a háborús idők, amikor a tengeri hal beszerzése akadozott, és így nem lehetett megfelelő táplálékot biztosítani ezeknek az állatoknak. Valójában a második világháborút követően is, amelyet egyetlen fóka sem élt túl, eleinte édesvízi fókafajok tartásával próbálkoztunk, a tengeri hal utánpótlás csak 1966-ra vált elég stabillá ahhoz, hogy kaliforniai oroszlánfókákat mutassunk be.
Az persze önmagában még nem elég, hogy az egyes állatfajok takarmányigényét megállapítjuk. Hiszen a takarmányokat be is kell szerezni, és nap mint nap biztosítani a számukra. Ezt a munkát takarmányozási csapatunk végzi. A vásárolt takarmányok, termények, élelmiszerek a takarmányozási központ raktáraiba, hűtő- és fagyasztókamráiba kerülnek, ezekből készítik elő a konyha dolgozói az egyes állatházakhoz aznak kiszállítandó adagokat.
Az Állatkert bevásárlólistáján manapság mintegy háromszáz féle takarmány szerepel. Az éves fogyasztás (a 2024-es év adatait alapul véve) sárgarépából 54,5 tonna, céklából 6 tonna, almából 63 tonna, banánból 11,7 tonna, narancsból 5 tonna, ananászból 1546 kg, mangóból 1509 darab, mazsolából 335 kg, réti szénából 491 tonna, lucernaszénából 80 tonna, zöld lucernából 195 tonna, csöves kukoricából 3450 darab, kukoricaszárból 25 tonna, nyers húsból 19 tonna, marhaszívből 4 tonna, tücsökből 276.600 darab, sáskából 82.290 darab, tengeri halból 8,9 tonna, koktélgarnélából 342 kg, csővájóféregből (Tubifex) 179 liter, sajtból 1530 kg, hangyásztápból pedig 837 kg.
A bevásárlólistát látva nyilván az a kérdés is sokakban felmerül, hogy mennyibe kerül mindez. Ismerve az élelmiszerek és a takarmányok árának alakulását az elmúlt években, nyilván mindenki sejti, hogy elég sokba. Az árak persze folyamatosan változnak, de annyit mondhatunk, hogy egy áltagos napon jó kétmillió forintba kerül állataink etetése.
A cikkünkhöz mellékelt képek között az Állatkertünkben folyó takarmányozási munka jelenét bemutató fotók mellett szerepel néhány archív felvétel is. A régi, szamárhúzta húsoskocsit bemutató kép a két világháború közötti időszakból való, akárcsak az a fotó, amelyen az abrakmester épp a szemesterményt adja ki a raktárból az állatgondozóknak. Az archív felvételek segítségével bepillanthatunk a régi takarmánykonyhába is, úgy, ahogy az 1963-ban, illetve 1973-ban kinézett.
