Szürkemarhák a Biodómnál

Akik jól ismerik Állatkertünket, tudhatják, hogy a távoli tájak egzotikus vadállatainak bemutatása mellett arra is odafigyelünk, hogy közönségünk háziállatokat, gazdasági haszonállatokat is láthasson. Ezt azért is tartjuk fontosnak, mert az emberek többsége ma már városlakó, akik számára ezek az állatok is egyre inkább távolinak, egzotikusnak számítanak. Ráadásul ennek a törekvésnek nagy hagyományai is vannak Állatkertünkben, hiszen egykori igazgatónk, Lendl Adolf már a XX. század elején kiemelten kezelte a háziállatok állatkerti bemutatását, miközben a nemzetközi állatkerti szakmai körökben ez a gondolat csak az 1960-as években nyert polgárjogot. Lendl tehát ebben – és sok más tekintetben is – fél évszázaddal megelőzte a korát.

A bemutatott gazdasági haszonállatok között természetesen helye van a szarvasmarhának is. Az emberiségnek ezt az egyik legfontosabb háziállatát a világ szinte minden emberlakta vidékén tenyésztik, világállománya másfél milliárd egyedre tehető. A szarvasmarha vadon élő őse a már kihalt, de egykor Magyarország területén is élt őstulok volt, házasítására, domesztikációjára legkésőbb az újkőkorig sor került. A régészeti leletek és a genetikai kutatások szerint egyes vidékeken, például Anatóliában, illetve a Közel-Keleten már legalább 8 ezer éve tenyésztenek szarvasmarhákat.

Az emberi tenyésztő munka következtében persze a háziasított szarvasmarha sokban különbözik a vad őstől, s mivel a tenyésztő tevékenység különböző irányú volt különböző területeken, az idők során számos szarvasmarha fajta jött létre. Napjainkban is több száz különböző fajtát tenyésztenek szerte a világon, amelyek közül alighanem a holstein-fríz, a jersey, az angus (pontosabban aberdeen angus), a hereford, a charolais, a fehér-kék belga, a limousin, esetleg néhány különleges megjelenésű fajta, a hosszúszarvú texas-i longhorn és a „tortomborz” skót felföldi marha a legismertebbek. És persze a magyar olvasó számára a magyar tarkamarha is ismerős lehet.

A sokféle szarvasmarha egyike a magyar szürkemarha, amely az úgynevezett parlagi fajták közé tartozik. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a vad őshöz, az őstulokhoz képest sokkal kevesebbet változott, mint számos nemesített, nagy termelőképességű fajta. A szürkemarha soha nem fog annyi tejet adni, mint a holstein-fríz, és a hústermelési kapacitása sem közelíti meg a fehér-kék belgáét, ugyanakkor a többi fajtánál sokkal igénytelenebb, ellenállóbb a betegségekkel szemben, és borjait is sokkal könnyebben világra hozza (annál is inkább, mivel egyes erőteljesen izmolt húsmarha fajtáknál a borjakat rendszerint császármetszéssel kell a világra segíteni).

A szürkemarhák jellegzetes szürke színükről kapták a nevüket. A borjak azonban eleinte rőtes, ahogy mondják, pirók színűek. A tehenek és az ökrök (tehát az ivartalanított hím állatok) nagyobbrészt szürke színűek, a bikákon azonban sok a fekete szín, a kormoltság is, különösen a mar, a nyak és a mellső lábak táján. A bikák szemét körülvevő kormos színű mezőt ókulának nevezzük.

Általánosan elterjedt vélekedés, hogy a magyar szürkemarha olyan ősi fajta, hogy még a honfoglaló magyarsággal érkezett a Kárpát-medencébe. Még a híres Feszty-körképen is szürkemarhákat látni. A XIX. században ez igen elterjedt nézet volt, bár inkább a kor romantikus gondolkodásmódján alapult, semmint valódi, tudományos tényeken. A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy az Árpád-korban, a tatárjárást megelőző időszakban a Kárpát-medence jellemző szarvasmarhái inkább kis termetű, rövidszarvú állatok voltak. A szürkemarhára utaló jelek pedig csak ezt követően kezdtek megjelenni a régészeti állatcsont anyagban.

Ebből persze még nem derül ki pontosan, hogy honnan származik a magyar szürkemarha, és a képet még árnyalja az a tény, hogy a Kárpát-medencén kívüli területekről is ismerünk olyan szarvasmarha fajtákat, amelyek nagyon hasonlítanak a magyar szürkemarhára. Ilyen Olaszországban a maremmai szürkemarha (maremmana), illetve a Kárpátoktól kelet-északkeletre az ukrán szürkemarha.

Vannak olyan elképzelések, amelyek szerint a szürkemarha a kunokkal érkezett a Kárpát-medencébe, de ennél még izgalmasabb lehetőség, hogy a fajta esetleg helyben alakult ki különböző, az országban az Árpád-kor kései időszakában megtalálható fajtákból, úgy, hogy a tenyésztésben időnként egy-egy őstuloknak is szerepe volt. A házi szarvasmarha vadon élő őse akkor még előfordult a Kárpát-medencében, és vannak olyan okleveles emlékek, amelyek arra utaltak, hogy időnként befogtak fiatal őstulok borjakat, elsősorban persze inkább bikaborjakat, amelyek aztán felnőve szarvasmarha tehenekkel pároztathattak.

Ha a szürkemarha kialakulásával kapcsolatban sok is a találgatás, a már kialakult fajta történelmi szerepe jól ismert. A szürkemarhák fénykora a pusztásodással kezdődött. Ez a társadalmi-gazdasági folyamat a tatárjárást követően kezdődött, és a török időkben tovább folytatódott. Korábban, az Árpádok korában ugyanis a falvak egymáshoz viszonylag közel helyezkedtek el. Nem voltak nagyok, de sok volt belőlük. A tatárok és a törökök okozta veszedelem azonban megtizedelte a népességet, az életben maradottakat pedig arra ösztönözte, hogy nagyobb, jobban védhető településekre költözzenek. Sok kisebb falu tehát elnéptelenedett, s mivel a földeket sem művelte már senki, pusztává vált. Ez a helyzet viszont kedvezett a nagylétszámú, külterjesen tartott gulyák legeltetésének.

Közben Európa nyugati felében erőteljesen megindult a városiasodás, a lakosság egy része már nem maga termelte, hanem a piacon szerezte be a húst, viszont nem voltak nagy kiterjedésű legelők, mert a földterületek nagy részét szántóföldi növénytermesztésre használták. Nagy volt tehát a kereslet a marhahús iránt, ami – ma így mondanánk – exportlehetőséget jelentett a hazai szarvasmarhatenyésztés számára.

Persze akkoriban még nem léteztek hűtőkamionok, ezért a szívós szürkemarhákat százasával, ezresével lábon hajtották a nyugat-európai piacokra. Különösen a német nyelvterületre, Nürnbergbe, Augsburgba, Regensburga és más városokba. A nürnbergi régi vágóhíd kőkapuja felett ma is megvan az a szürkemarhát ábrázoló szobor, amely 1599-ben került oda.

A hatalmas méretű marhakivitelnek két fontos következménye is volt. Egyrészt jelentős bevételt jelentett az ország számára. Számos híres történelmi família, köztük a Batthyány, a Bethlen, a Nádasy és a Thököly családok is a tőzsérkedés, vagyis a marhakereskedelem bevételei nyomán emelkedtek fel és erősödtek meg. A hadvezér Zrínyi Miklós számára is fontos bevételi forrást jelentett a marhakivitel. De az egész ország profitált belőle az adók és a vámok révén, bár a hódoltsági területeken ezt a hasznot a török hatóságok fölözték le. Az ország több városa, például Debrecen is a szarvasmarha tenyésztésnek köszönhette korabeli gazdagságát és fejlődését.

A másik fontos következmény a hajdúk, mint közösség kialakulása. A marhákat ugyanis valakiknek terelni, hajtani kellett nyugatra, s ehhez kemény, szilaj, az út viszontagságait jól tűrő hajcsárokra volt szükség. Ők voltak a hajdúk, akik persze a fegyverforgatásban is jártasak voltak, hiszen a korabeli közbiztonsági viszonyok között a hosszú úton időnként erővel kellett megvédeni magukat és a gondjaikra bízott, nagy értéket képviselő állatokat. Kemény emberek voltak tehát, akikkel a hajtás végén, a célállomások kocsmáiban időnként meg is gyűlt a baja a helyi hatóságoknak.

A harcedzett hajdúkat háborús időkben szívesen fogadták fel zsoldosként. Többek között Bocskai István is eredményesen vette fel a harcokat a császári hadakkal jelentős részben hajdúkból álló seregével. Később a hajdúkat letelepítették, és különféle kiváltságokat is kaptak. Ennek ugyan már több évszázada, de a Hajdúság földrajzi név, illetve a hajdúvárosok fogalma ma is ismerősen csengenek.

A magyar szürkemarha aranykorának a gazdálkodási viszonyok megváltozása vetett véget. Az egykor szinte végtelenbe vesző legelőterületek kiterjedése a földhasználat megváltozása miatt csökkenni kezdett, a kereslet is átalakult, és egyre többen kezdtek a ridegen tartott szürkemarhák helyett istállózó állattartással, illetve nagyobb tejtermelő képességű szarvasmaha fajtákkal foglalkozni. Persze a szürkemarhák még évszázadon keresztül meghatározó fajtának számítottak Magyarországon, de lépésről lépésre egyre inkább visszaszorultak.

A XX. század derekára, a második világháborút követő időkre a helyzet odáig fajult, hogy a szürkemarka kihalása, eltűnése miatt kellett aggódni. Voltak olyan korszakok, amikor az agrárszektor irányítói ezt nem is bánták volna annyira, bár nem annyira szakmai, hanem elsősorban politikai okok miatt. Néhány elkötelezett szakember azonban határozottan fellépett a fajta megmentése érdekében. Köztük is kiemelkedő szerepet játszott a szürkemarha megóvásában a tavaly elhunyt Bodó Imre, az Állatorvostudományi Egyetem egykori tanszékvezető professzora, aki korábban, még fiatal szakemberként az egykori Hortobágyi Állami Gazdaság főállattenyésztőjeként is dolgozott, illetve Anghi Csaba professzor, Állatkertünk egykor nagynevű főigazgatója.

Nálunk, a Fővárosi Állat- és Növénykertben egyébként nagy hagyományai vannak a szürkemarhák bemutatásának. Ha nem is az 1866-os megnyitás óta, de a XX. század elején, majd a két világháború között is bemutattuk ezt az állatfajtát. Nem hiányoztak az Állatkertből Anghi Csaba főigazgatói működése idején, tehát az 1950-es és ’60-as években, valamint a későbbi évtizedekben sem. Az 1970-es, ’80-as és ’90-es években a szürkemarhák karámja a mai Mérgesház szomszédságában volt, ott, ahol ma a játszótér található. Az itt lakó állatok között volt a legendás szürkemarha bika, Mózes is, aki a magyar szürkemarha tenyésztésben az úgynevezett „M” leszármazási vonal fontos képviselőjének, tenyészállatának számított. E sorok írójának még alkalma volt gondozni ezt a híres szürkemarhát.

Az elmúlt 26 évben úgy alakult, hogy Állatkertünk közönsége nem láthatott szürkemarhát. Ezért régi adósságot törlesztünk azzal, hogy a Biodóm szabadtéri kifutóinak benépesítésekor az egyik kifutóban, három bivaly társaságában két szürkemarha ökröt is elhelyeztünk. Érdekesség, hogy miután a két ökör megérkezett a Hortobágyról, több napon át szokásuk volt, hogy hosszú perceken át csodálkozva bámultak a kifutót határoló falba épített nagy ablakfelületre, saját visszatükröződő tükörképüket nézve. Ilyesmit ugyanis még életükben nem láttak.