Hosszú idő óta először újra tigriskölykök születtek a Budapesti Állatkertben. Ebből az alkalomból tekintjük át az állatkerti tigrisek történetét, különös tekintettel a ma is látható szibériai alfaj képviselőire.
Az első tigrisek 10 évvel a megnyitás után, 1876-ban kerültek az Állatkertbe. Ekkor épült fel ugyanis a Hauszmann Alajos tervezte első nagymacskaház, és ebből az alkalomból Batthyány Elemér gróf nagyvonalúan a városligeti állatgyűjteménynek ajándékozta a Vas megyei Ikerváron található birtokán tartott két tigrisét. Feltételezhető, hogy ezek a példányok a bengáli alfajhoz tartoztak.
Ugyancsak bengáli tigris volt az 1925-ben vásárolt nőstény, amely a Caesarina nevet kapta. 1926-ban egy hím is érkezett mellé, a hatalmas Emír személyében. Ennek a párnak hatszor születtek kölykei, utoljára 1934-ben. Mivel abban az időben az állatkertek még nem fordítottak nagy gondot az alfajok elkülönített tenyésztésére, Emírtől egy másik nősténynek is születtek utódai: Saxának, aki azonban nem bengáli, hanem jávai, avagy más néven Szunda-tigris volt. Emír és Saxa utódai közül még a Schönbrunni Állatkertbe is került egy példány.
1935 és ’37 között sajnálatos módon mindhárom tigris elpusztult, az Állatkert így tigris nélkül maradt. Ezt a hiányt sürgősen orvosolni kellett: így került Budapestre a Luna nevű nőstény, aki a szibériai alfaj első képviselője volt Állatkertünk történetében. 1940-ben már más tigrisek is laktak a nagymacskaházban, és ebben az évben született egy alom is, amelyet az anya tejének elapadása miatt az Állatkert egyik kuvasz szukája szoptatott, bár nem túl nagy lelkesedéssel.
A második világháború alatt egy Fatime nevű nőstény bengáli tigris élt a Városligetben. Az ő emlékére kapta a nevét az 1950-ben Hollandiából beszerzett nőstény, akinek párját Bengálnak hívták, noha nem a legnépesebb bengáli, hanem a jóval ritkább jávai alfajhoz tartoztak. Utolsó kölyküket, az 1959-ben világra jött Nahart már nem szoptatta az anyja, ezért mesterségesen kellett felnevelni. Jóindulatú, szelíd tigris volt, aki 1967-ig élt. A 80-as évek elején a jávai tigrist kihaltnak nyilvánították, Nahar tehát feltehetőleg alfajának egyik utolsó példánya lehetett.
A ’60-as évektől ismét bengáli tigrisek éltek Budapesten; először csak egy hatalmas termetű, magányos hím, majd egy tenyészpár. Többször is született kölykük, amelyek jó cserealapot jelentettek az Állatkertnek, egyéb állatok beszerzéséhez. 1971-től egy rövid ideig két tigris-alfajt is láthatott a közönség a városligeti intézményben: a bengáliak mellé két fiatal nőstény szibériai tigris is érkezett. Nyolc hónaposak voltak, és a kor szokásainak megfelelően gondozóik bejártak hozzájuk a ketrecbe, sőt, különféle mutatványokra is tanították őket, amelyeket az egykori Állatóvoda területén adtak elő a közönségnek.
A tigrisek elhelyezése közel százötven év alatt többszöri változáson ment át az Állatkertben. Miután az első nagymacskaházat lebontották, egy időben a Nagyszikla oldalában kialakított egyik „oroszlánbarlang” volt a szállásuk, de Fáy Aladárnak a ’20-as évek végén készült plakáttervén Emír az új nagymacskaház (ma: India-ház) boltíves ketrecének rácsai előtt látható. A szibériai tigrisek számára a ’70-es évek elején két új, jóval nagyobb ketrec épült. Ezekhez már fürdőmedence is tartozott, hiszen a tigrisek – macska létükre – kimondottan szeretik a vizet.
Azóta a Budapesti Állatkert csak a szibériai alfaj tartásával és szaporításával foglalkozik. Ez az alfaj fokozottan veszélyeztetett, az élőhelyén még megmaradt, néhány száz fős állomány kevesebb, mint a világ állatkertjeiben összesen tartott példányok száma. Élőhelye Oroszországból átnyúlik Kína északi részére, ahol a népi kuruzslás a tigris minden porcikájának gyógyító erőt tulajdonít, így az orvvadászok nem törődnek a nemzetközi védettséggel. Talán még ennél is nagyobb veszély a zsákmányállatok vészes fogyatkozása. Egyéb táplálék híján a tigrisek gyakran kóbor kutyákat zsákmányolnak, amelyektől fertőző, halálos betegségeket kapnak el, mint pl. a szopornyica.
Ráadásul a fogságban született ragadozók nem tudják elsajátítani a vadászat mesterfogásait, s mivel azt viszont megtanulták, hogy az embertől táplálékot lehet szerezni, előbb-utóbb konfliktusba kerülnének a helyi lakossággal. Ezért aztán az állatkertekben fenntartott állomány afféle modern Noé bárkájaként inkább a génmegőrzést tudja szolgálni, mint a visszatelepítést. A szibériai tigris tartásának további előnye a többi alfajéval szemben, hogy jól bírja a hidegebb klímát, sőt, a hóban érzi magát igazán elemében.
A két nőstény, Bolygó és Luna közös vőlegényt kapott (tigriseknél megengedett a bigámia), az Achill nevű, másfél éves hím személyében. Ez a trió a ’80-as évek végéig összesen 24 kölyökkel gyarapította a szibériai tigrisek értékes állatkerti állományát. Ezután azonban megtorpant ez a lendület. A következő pártól, Jeroskától és Nahartól ugyan született még két alom, 1992 és 2011 között azonban hiányoztak a kistigrisek az állatkerti látnivalók közül, noha az egykori vasketrecek helyén a tigrisek kényelmes, medencével és vízeséssel felszerelt, növényesített kifutót is kaptak. Végül a 2004-ben érkezett Norbi és az őt 2010-ben követő Niva váltotta be a várakozásokat, akiknek ismét kétszer születtek kölykei, 2011-ben és ’13-ban.
Mivel azonban a tenyészprogramban arra is ügyelni kell, hogy egy adott pár génjei ne kerüljenek túlsúlyba az állományban, Norbi és Niva nem válhatott újra szülővé. Földi pályafutásuk befejeztével nyílt meg ismét a lehetőség a tigrisek szaporítására egy új, fiatal tenyészpárral, a Csehországból származó Agnesszel és a hazai, debreceni születésű Dáriusszal (gondozóinak és barátainak Igor): jó pár évnyi szünet után 2025 április vége óta ismét két csíkos csemete cseperedését követheti szemmel a budapesti közönség.
Ha szeretnétek még többet megtudni tigriseinkről, keressétek az Állatvilág magazin legújabb számát!
Iratkozz fel hírlevelünkre és értesülj elsőként újdonságainkról, programjainkról és friss híreinkről!
