A Fővárosi Állat- és Növénykert egyike a világ legrégebbi, legpatinásabb állatkertjeinek. Az intézmény alapítására 1864-ben került sor, az Állatkert maga pedig 1866. augusztus 9-én nyitotta meg először a kapuit a nagyközönség előtt. A kert születésnapját a megnyitás évfordulóján szoktuk ünnepelni: 2024. augusztus 9-én már 158 évesek lettünk.
Az alábbiakban – az állatkertek történeti előzményeinek felidézése után – Állatkertünk több mint másfél évszázados történetét mutatjuk be vázlatosan.
Hogyan és hol jöttek létre az első állatkertek?
Bátran mondhatjuk, hogy az állatkert civilizációs jelenség! Hiszen állattartó kertek a civilizáció hajnala óta léteznek. Akadt belőlük az ókori Egyiptomban, Mezopotámiában és Kínában, Hellaszban, a hellenisztikus államokban és Rómában, mi több, a középkorban és a reneszánsz idején is számos uralkodó és egyházfejedelem tartott fenn egzotikus vadállatokból álló állatseregletet. Ráadásul úgy tűnik, hogy az állattartó kertek létesítésének szokását az egyes civilizációk nem feltétlenül egymástól vették át. Erre utal, hogy a Kolumbusz előtti Amerikában is voltak állattartó kertek, pedig ezek a kultúrák korábban nemigen tartottak kapcsolatot az Óvilággal.
Persze a régi idők állattartó kertjei messze nem voltak azonosak a mai állatkertekkel, hiszen legtöbbször egészen más célok miatt létesítették őket, s mások voltak működésük, fenntartásuk elvei is. Az állatkertek fejlődéstörténetét vizsgálva azonban ezeket a régi állattartó kerteket igen sok szempontból mégiscsak a mai állatkertek előfutárainak kell tekintenünk, ami azt jelenti, hogy a mai állatkertek legkorábbi előzményeihez egészen a civilizáció hajnaláig kell visszamennünk. Sőt, ha tágabb értelmezésben a vadállattartás históriájával foglalkozunk, akkor elmondhatjuk, hogy az még annál is régebben, a történelem előtti ember idején kezdődött.
A vadállattartás kezdetei az állatok háziasításának kezdeteivel esnek egybe. Hiszen az olyan háziállatok, mint a ló, a szarvasmarha vagy a sertés, ebben a háziasított formában eredetileg a természetben nem léteztek, hanem vad őseik háziasításával, domesztikációjával lényegében az ember hozta létre őket. Az egyes állatok háziasítása tehát szükségszerűen vadállattartással kezdődött.
Ezzel együtt már a civilizáció hajnalától kezdve ismert volt a vadállattartás egy másik formája is, amely nem, vagy nem feltétlenül vezetett az állatok háziasításához. Az ókori állattartó kertekről van szó, amelyek mind az ókori Egyiptomban, mind Mezopotámiában (ezen belül legkorábban valószínűleg az Asszír Birodalomban), mind pedig az óind civilizáció világában, sőt még a távoli Kínában is léteztek. Ezeket az állattartó kereteket rendszerint uralkodók létesítették, esetleg valamilyen vallási kultuszhoz kapcsolódtak, és jobbára tulajdonosaik gazdagságát és hatalmát voltak hivatottak megjeleníteni. Ugyanakkor már az ókori Kínában létezett olyan, uralkodói kezdeményezésre életre hívott állattartó kert, ahol az alapítás céljai között a művelődés is megjelent: nem véletlen, hogy a szóban forgó állattartó kertnek a „tudás kertje”, vagy még pontosabb fordításban „az ismeret előmozdításának kertje” volt a neve.
A klasszikus görög világban is volt példa vadállattartásra, bár az ókori kelet vadállattartó kertjeihez hasonlók Hellaszban eredetileg nem léteztek. Ilyen kert alapítására csak később, a hellenisztikus korban került sor. A II. Ptolemaiosz által Alexandriában alapított állatkert, a theriotropheion a híres alexandriai könyvtárral, illetve a muszeionnal volt kapcsolatban, így elmondható, hogy az európai civilizációban a könyvtárak, a múzeumok és az állatkertek olyan kulturális intézmények, amelyek bizonyos értelemben egy tőről fakadnak.
A vadállatok tartásának is számos formája létezett a rómaiak körében is. Sokan voltak például, akik kedvtelésből tartottak vadállatokat. Kezdetben csak különféle madarakat kalitkában, majd a császárkorban a vagyonosabb embereknek egzotikus nagyvadjai, oroszlánjai, medvéi is voltak. Léteztek emellett kisebb-nagyobb vadaskertek is, ám a vadállattartás talán legjellemzőbb, s tipikusan a római civilizációhoz kapcsolatos formái az állatviadalokban, és az ezek ellátását szolgáló állatseregletekben öltött testet. Még akkor is, ha az ilyen viadalokat mai szemmel nézve nem tartjuk túlzottan civilizált dolognak.
A római polgár az amfiteátrumokban találkozhatott ezekkel az állatviadalokkal, amelyeknek több különböző formája is létezett. A klasszikus formát venatio néven ismerték, amely szó a latinban eredetileg vadászatot jelentett. Itt azonban nem vadászatról volt szó, hanem külön az állatviadalokra kiképzett gladiátorok, venatorok mérkőztek meg a különféle vadállatokkal. Nem volt ritka az a gyakorlat sem, hogy az állatokat egymásra uszították. A római polgárok különösen az olyan összecsapásokat kedvelték, amikor két különböző fajba tartozó állat küzdött egymás ellen, mindegyikük a maga módján. Az ilyen állatheccek kimenetelére szívesen fogadott is a közönség.
Létezett azonban olyan típusú állatviadal is, amikor elítélteket vetettek fegyvertelenül, vagy esetleg egy szál bottal felszerelve a különféle nagyragadozók elé. Ez utóbbi esetet a római jog és büntetés-végrehajtás gyakorlata damnatio ad bestias néven ismerte, s – etruszk mintára – általában az egyébként is halálbüntetéssel sújtott bűntettekért szabták ki olyan esetekben, ahol súlyosbító körülmények álltak fenn. Sokszor az államellenes cselekményeket büntették ilyen módon, s mivel a római történelem egyes korszakaiban a terjedő kereszténységet is az államra veszélyes jelenségnek tartották, ezért került sor számos olyan, a történelemből, illetve az egyháztörténetből is jól ismert esetre, amikor keresztényeket vetettek a vadállatok elé.
Érdekes az állatviadalok, vadakkal végrehajtott kivégzések, és egyáltalán a gladiátor mérkőzések (amelyeket összefoglalóan a rómaiak ludi, azaz „játékok” néven emlegettek) megítélésének kérdése. Mai szemmel ugyanis ezeket mind az emberiesség, mind az állatvédelem szempontjából elvetendőnek tartjuk. A római civilizációnak azonban ezek a dolgok természetes velejárói voltak. A közönség egyszerűen a szórakozás egy formájának tekintette, amely ráadásul a mitológiára, a harcos múltra, illetve a Mithras-kultuszra visszavezethető gyökerekkel is bírt. Ezzel együtt nem lehet azért azt mondani, hogy az állatok és emberek arénabeli halálát minden római ennyire magától értetődőnek gondolta. Eleve az volt a szokás, hogy a közönség a legjobb ruhájában, tehát lehetőség szerint tógában kereste fel az amfiteátrumok lelátóját, ami nemcsak az esemény társadalmi súlyának szólt, hanem a halál előtti tisztelgést is jelentette. Másrészt szokás volt az is, hogy a véres összecsapások idejére az épület istenszobrait kendővel letakarták, hogy az istenek szeme – úgymond – ne lássa a szörnyű jeleneteket.
E szokásokon túl pedig említést érdemel, hogy a római történelemben sok jeles személy akadt, aki kifejezetten megvetette az effajta szórakozást. Senecának és Cicerónak például meglehetősen elítélő véleménye volt az állatviadalokról, s általában a gladiátorjátékokról, a filozófus hajlamú császárról, Marcus Aurelius-ról pedig feljegyezték, hogy bár az állami protokoll szerint a nagyobb viadalok alkalmával neki is jelen kellett lenni a császári páholyban, általában olvasott, vagy államügyeket intézett, amit azonban a lelátók közönsége meglehetősen zokon vett.
A kereszténység terjedése, a birodalom gyengülése, majd bukása, illetve a népvándorlás következtében az állatviadalok, meg a többi hasonló római látványosság fokozatosan eltűnt, maguk az amfiteátrumok pedig előbb erődítményekké, majd egyre inkább elhagyatott, romos építményekké váltak
A középkori Európában szinte minden jelentős uralkodónak voltak egzotikus állatai, olykor egy egész állatseregletre való, de a vadállattartásnak más formái is léteztek. Ezek közé tartoztak a vadaskertek, amelyek persze elsősorban vadászati céllal létesültek, sőt, a kolostorkertekben is előfordult, hogy nemcsak háziállatokat, hanem szelídebb, békésebb természetű vadállatokat is tartottak.
A nagy földrajzi felfedezéseknek köszönhetően egyre több egzotikus állat került az uralkodók és egyházi hatalmasságok állatseregleteibe, sőt, a barokk korban már léteztek olyan vállalkozások is, amelyek egzotikus állatokkal jártak városról városra, pénzért mutogatva az ismeretlen „fenevadakat” a különlegességekre éhes közönségnek.
Az újkori állatkertek korszakában az egyes állatkertek kétféle úton jöttek létre Európában. Az egyik lehetőség az volt, hogy korábban meglévő udvari állatseregleteket korszerűsítettek és tettek nyilvánossá mindenki számára. Ez történt például Bécsben, ahol a schönbrunni kastély parkjához kapcsolódó 1752-ben létesített udvari menazsériát 1779-ben nyilvánossá tették.
Az állatkertek születésének másik útja a felvilágosodással és a polgárosodással függött össze. Az első Párizsi Állatkert (Ménagerie du Jardin des Plantes) például úgy született, hogy az 1789-es francia forradalmat, majd a köztársaság kialakulását követően a nemzetgyűlés egy polgári állatkert létrehozását határozta el. Ennek helyét az 1635-ben létrehozott „orvosságos füvek királyi kertje”, vagyis a párizsi füvészkert területén jelölték ki. A nemzetgyűlés határozatot hozott az állatkert benépesítéséről is, oly módon, hogy a versailles-i kastélypark udvari állatseregletének állatait, s más magánkézben lévő egzotikus állatokat költöztettek ide. Az állatkert létesítésével párhuzamosan pedig a régi füvészkertet is polgári botanikus kertté alakították, sőt, az ügyet összekapcsolták a Nemzeti Természetrajzi Múzeum (Muséum national d’histoire naturelle) megszervezésével is.
Ugyancsak polgári kezdeményezésre született a Londoni Állatkert is. Ennek magva az 1788-ban létrehozott Linnean Society volt, amelyen belül a 19. század elejére külön zoológiai asztaltársaság alakult ki. Ennek tagjai, köztük Thomas Stanford Raffles és Joseph Banks (aki James Cook első déltengeri expedícióján is részt vett) többször is beszélgettek arról, hogy a párizsi példa nyomán Londonban is érdemes lenne létrehozni egy újkori értelemben vett állatkertet. Udvari állatsereglet ugyan volt az angol fővárosban már 13. század óta, méghozzá a Tower tövében, ez azonban egyáltalán volt korszerű, tudományos intézménynek nevezhető. A polgári állatkert életre hívásához megalapították a Londoni Állattani Társaságot (Zoological Society of London), s ennek keretein belül kerülhetett sor az állatkert életre hívására. A Regent’s Park területén létrehozott állatkert végül 1828-ban nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt.
Párizs és London után több más európai városban is állatkerteket létesítettek. 1831-ben Dublin, 1835-ben Bristol, 1838-ban Amszterdam, 1843-ban Antwerpen, 1844-ben pedig Berlin városában került sor állatkertek alapítására. Ezeket javarészt tudományos testületek hozták létre, alapvetően polgári kezdeményezésként, még akkor is, ha a védnökséget sokszor uralkodók vállalták el.
Voltak-e a Budapesti Állatkertnek előzményei Magyarországon?
A Kárpát-medence első olyan civilizációja, amelyben kiterjedt vadállattartás is létezett, a római civilizáció volt. Mint ismeretes a Dunántúl egykor a római Pannonia provincia része volt, ahol természetesen éppúgy „divatosak” voltak az állatviadalok, mint magában Róma városában.
Pannóniának birodalmi szinten is nagy jelentősége volt az állatviadalok vonatkozásában. Egyrészt azért, mert Pannónia nagyon sok vadállattal szolgálta a birodalom városaiban, vagy akár Róma városában megtartott viadalokat. Ezekhez ugyanis nemcsak oroszlánokra, tigrisekre meg elefántokra volt szükség, hanem farkasokra, vaddisznókra és medvékre is. A vadban gazdag dunántúli erdőségek miatt a pannóniai helytartókat gyakran noszogatta Róma város elitje, hogy szállítson minél több vadállatot, ami nemcsak a hivatásos vadállatbefogók számára jelentett állandó elfoglaltságot, hanem békeidőkben bizony még a légiók és segédcsapatok katonái is kivették a részüket a birodalmat átszövő állatbefogó és állatszállító hálózat munkájából. Az ilyen hálózatokhoz olyan vadaskertek is tartoztak, amelyekben a befogott állatokat addig tartották, amíg tovább nem szállították őket valamelyik állatviadalra. Ilyen kertnek a vadban gazdag Pannóniában is kellett lennie, még ha ennek maradványaira eddig nem is sikerült rábukkanni.
Jól ismeri viszont a régészet a pannóniai városok amfiteátrumait, amelyek maguk is számos állatviadal helyszínéül szolgáltak. Hiszen az itt élő római polgárok és katonák is igényelték az ilyesfajta látványosságokat. Pannonia Inferior, azaz Alsó Pannónia legnagyobb városában, a mai Óbuda előfutárának tekinthető Aquincumban történetesen két amfiteátrum is volt. A kisebbik – amelynek romjait ma a Szentendrei út mentén, a Vasút és a Zsófia utca között találjuk – a polgárvároshoz, a nagyobbik – a Nagyszombat utcai – pedig a táborvároshoz tartozott.
Ez utóbbi egyébként különösen érdekes, hiszen a Római Birodalom Alpoktól északra fekvő összes amfiteátruma közül ez volt a legnagyobb, és bár a Rómában álló Amphiteatrum Flaviummal, azaz a Colosseummal sem méreteiben, sem befogadóképességében, sem pedig a díszítettség, építészeti szépség tekintetében nem vetekedhetett, a porondja történetesen a Colosseuménál is nagyobb volt. Ez a tény nemcsak csoportos gladiátor mérkőzésekre, hanem nagyobb állatviadalokra is alkalmassá tette.
Valószínű, hogy az állatviadalokon főként helyben őshonos vadállatokat, medvéket, vaddisznókat, farkasokat, őstulkokat, bölényeket láthatott leggyakrabban a közönség, de jeles alkalmakkor egyes egzotikus állatok, például oroszlánok sem számíthattak egyedülálló ritkaságnak. A Nagyszombat utcai amfiteátrum szomszédságában egyébként a viadalokra szánt vadállatok elhelyezésére szolgáló létesítményre, vivariumra utaló nyomokat is találtak.
A magyar honfoglalást követő időszakból a legkorábbi, egzotikus állatok tartására utaló adat alighanem III. Béla korából származik. Eszerint a magyar király az országon 1189-ben átvonuló kereszteseket vezető német-római császárnak, Rőtszakállú (Barbarossa) Frigyesnek tevét ajándékozott. Kérdés persze, hogy az Árpádok idejében a teve mennyire számított egzotikus állatnak a Kárpát-medencében.
Az bizonyos, hogy ez az állat őshonosnak semmiképpen nem tekinthető nálunk, az viszont egyáltalán nem zárható ki, hogy a honfoglaló magyarság bizonyos számú tevét is magával hozott Etelközből. Kiterjedt tevetartásról azonban aligha beszélhetünk, annál is inkább, mivel ezt sem a korabeli források, sem régészeti leletek nem támasztják alá. Mi több, úgy tűnik, hogy említésre érdemes (de még akkor sem jelentős) számú teve a Kárpát-medencében csak a római korban (Pannóniában ugyanis szíriai eredetű római alakulatok állomásoztak, és a római úthálózaton bonyolódó távolsági kereskedelemben is volt némi szerepül a tevéknek), illetve a török időkben lehetett.
III. Béla idejében inkább az lehetett a jellemző, hogy a teve ritka egzotikumnak számított ugyan Magyarországon, de azért nem volt teljesen ismeretlen. A királynak pedig annál inkább lehettek tevéi, mivel az Árpád-kor egyik legvagyonosabb és legszilárdabb trónnal rendelkező uralkodója volt, aki nemcsak nyugati, hanem keleti és délkeleti irányban is szinte az akkor ismert világ határáig terjedő diplomáciai és dinasztikus kapcsolatokkal rendelkezett. Példának okáért III. Béla első felesége, Anna királyné a keresztes hadjáratok nyomán létrejött szentföldi Antiochiai Fejedelemség uralkodópárjának leánya volt (érdekességként megemlítendő, hogy a királyné apja, Châtilloni Rajnald karaktere Ridley Scott 2005-ös filmjében, a nálunk is vetített Mennyei királyságban is feltűnt: a neves ír színész, Brendan Gleeson alakította).
Az egzotikus állatok tartása a középkorban és a reneszánsz idején elsősorban uralkodói kiváltság volt, főképp azért, mert ezek az állatok nagyon drágák voltak, vagy pedig nem is pénzért, hanem diplomáciai ajándékként kerültek a királyok tulajdonába. A magyar uralkodók közül Nagy Lajosról és Hunyadi Mátyásról biztosan tudjuk, hogy oroszlánt, illetve oroszlánokat tartottak, de alighanem rendelkezett ilyen állatokkal Zsigmond király is. Nagy Lajos oroszlánja Velencéből (amelynek a Szent Márkra utaló szárnyas oroszlán a címerállata), Mátyás oroszlánjai pedig Firenzéből érkeztek. A király udvarában tevékenykedő történetíró, Bonfini szerint, amikor Mátyás Bécsben meghalt, vele egy időben pusztult el Budán kedvenc oroszlánja is.
A reneszánsz uralkodók körében egyébként sem volt ritka szokás, hogy állatseregletet tartottak fenn egzotikus állatokból, így nem meglepő, hogy Mátyás udvarában is létezett ilyesmi. Más kérdés, hogy nagyobb testű egzotikus állatokból nem lehetett túlságosan sok. Az oroszlánokon kívül a nagymacskákat alighanem leopárd képviselte, legalábbis erre utal, hogy a budavári Csikós udvar térségében 2006-ban és 2007-ben végzett ásatások során egy leopárd foga is előkerült. Emellett tudunk arról is, hogy Mátyás a madarakat is kedvelte: az egzotikus és hazai madarak kalitkái, madárházai a palota melletti kerti lak, az Aula Marmorea környékén voltak, vagyis valahol ott, ahol ma a Dózsa György szobor áll.
A ritkaságnak számító egzotikus vadállatok mellett a középkori és reneszánsz kori vadállattartás különösképpen az őshonos vadfajokra terjedt ki. Ezek számára vadaskerteket, vadasparkokat létesítettek, szinte minden esetben vadászati céllal. A legnagyobb, illetve vadakban leggazdagabb vadaskertjei természetesen az uralkodóknak voltak, de a nemesség és a főpapok is gyakran létesítettek ilyen kerteket birtokaikon. Mátyás király idejében több nevezetes uralkodói vadaskert is működött. Az egyik a középkori Nyék település környékén volt, amely ugyan ma már nem létezik, de a helységnév megmaradt, hiszen a szóban forgó területet Budapesten II. kerületének egyik városrészeként ma is Nyéknek nevezik. Az egykori vadaskertre a Hűvösvölgy és a Pálvölgy közötti Vadaskerti-hegy neve utal, illetve a vadaskert falának eredeti maradványai, amelyek a Hármashatár-hegyi repülőtér melletti erdőben, a Vadaskerti-hegy oldalában ma is láthatók. Ehhez a nyéki vadaskerthez kisebb palota is tartozott, s fénykora nem is Mátyás, hanem II. Ulászló idején volt. Sőt, feljegyezték, hogy még Szulejmán szultán is vadászott ebben a vadaskertben.
A nyéki vadaskert mellett Mátyás korában jelentős volt a Visegrád melletti vadaskert is. A vadban gazdag Visegrádi-helység és a Pilis eleve a magyar királyok hagyományos vadászterületének számított (habár az Esztergom melletti Ákospalotán nem a királynak, hanem az esztergomi érseknek volt vadaskertje), ráadásul tudjuk, hogy Mátyás magán Visegrádon is komoly építkezéseket folytatott. De vadaskertet, vagy legalábbis vadászkastélyt létesített a Rákos-patakot övező mezőn is. Ez utóbbi – amely elhelyezkedését tekintve nem eshetett túl messze a mai Állatkerttől – szintén létezett II. Ulászló idejében is, állítólag a Dózsa-féle parasztfelkeléssel kapcsolatos hadműveletek során pusztult el.
Ezekben a vadászati célokat szolgáló vadaskertekben a Kárpát-medence őshonos vadfajait tartották. Köztük alighanem bölényeket, illetve őstulkokat is, annál is inkább, mivel ezek az állatok akkorra már igencsak megritkultak, mi több, az őstulkok végül ki is pusztultak. Előfordultak azonban olyan vadfajok is, amelyek akkor egzotikumnak számítottak, de ma már nem tekintjük annak őket. Mindenekelőtt a dámvad ilyen állatfaj, ugyanis a dámszarvas hiába elterjedt vad Magyarországon, nem számít őshonosnak, hanem a középkor végén, illetve a reneszánsz korban, valószínűleg épp Mátyás király idejében telepítették be az országba. A betelepítés pedig alighanem úgy történt, hogy először vadaskertekben tartották őket, majd onnan széledtek szét szerte az országban.
Az uralkodók által tartott egzotikus gyűjteményeken, illetve a vadaskerteken kívül a középkori vadállattartás más formáit is ismerjük. Például kolostorok környékén is gondoztak őshonos vadállatokat, sőt, gyakran előfordult, hogy a várakat, városokat övező várárkokban, falszorosokban tartottak szarvasokat, medvéket vagy más állatokat.
A háborús viszonyok nem igazán kedveztek a vadállattartásnak, így a török idők a legtöbb vadaskert teljesen megsemmisült. A vadállattartás különböző formái a barokk korban éledtek újjá Magyarországon. A vagyonosabb nemesek, illetve az egyházi hierarchia csúcsán álló érsekek és püspökök ismét vadaskerteket létesítettek. Országszerte több tucat, sőt, talán több száz különféle vadaskert és fácános működött, amelyek jelentős része valamilyen kastély parkjának részeként került kialakításra. A kastély melletti vadállattartás még a 19. században sem ment ki a divatból. József nádor felcsúti kastélyának partjában például medveketrec is volt, amelynek maradványai mind a mai napig láthatóak.
A vagyonosabbak emellett egzotikus állatokat is tartottak. Elsősorban papagájokat, amelyek ebben az időben sok főúri kastélyban megtalálhatók voltak. Sőt, idővel a módosabb polgárok is hódoltak ennek a szenvedélynek, amire jó példa a Csokonai múzsáját, Lillát (Vajda Juliannát) ábrázoló egyetlen fennmaradt festmény. Az 1825-ben készített képen Lillát, aki módos kereskedő családból származott, egy papagájjal együtt ábrázolta a Wilhelm Egger nevű festőművész.
Komolyabb egzotikus állatgyűjtemény fenntartására persze kezdetben csak az uralkodók vállalkozhattak. Magyarországon azonban erre nem volt lehetőség, hiszen az uralkodó nem itt, hanem Bécsben volt. És a schönbrunni kastély parkjához valóban tartozott is egy egzotikus állatokat felvonultató menazséria. Ezt 1752-ben létesítették, s mind a mai napig létezik.
Ennek ellenére az érdeklődő közönség Magyarországon is láthatott nagyobb és ritkább egzotikus vadállatokat is. A 18. század elejétől kezdve ugyanis megjelentek a vándormenazsériák, az utazó állatseregletek. Ezeket jobbára mutatványos vállalkozók üzemeltették, s alkalmilag tűntek fel az ország nagyobb városaiban. Különösen jelesebb ünnepek vagy országos vásárok alkalmával.
A régi Pest-Budán több ilyen utazó állatsereglet is megfordult az idők során. 1833-ban például Hermann van Aken állatseregletét láthatta a közönség az ekkoriban megnyílt vigadó (persze még a régi épület) szomszédságában. A deszkából összeállított állatház ketreceiben oroszlánokat, tigriseket, leopárdokat, hiénát, jegesmedvét, gnút, zebrát és kengurut mutattak be. A melegigényesebb állatokat, madarakat, majmokat, óriáskígyót és krokodilt viszont a Kristóf patika mellett, a Róth-ház első emeletén lehetett megtekinteni.
1836 és 1837 fordulóján Polito állatsereglete járt Pesten, 1843-ban Hartmann állatseregletében pedig már zsiráfot is láthatott a bámész közönség. A látványosságok alighanem jól jövedelmeztek, hiszen a belépőjegy általában nem volt olcsó, ráadásul a mutatványosok többnyire borravalót is kéregettek. Ugyanakkor előfordult az is, hogy egyik-másik mutatványos vállalkozó csődbe jutott. Így járt például az 1847-ben majmokat bemutató Scheyer, aki persze nem is annyira állatseregletet, mint inkább afféle „majomcirkuszt” hozott a pesti szénapiacra (a mai Kálvin térre): fizetésképtelenség miatt kénytelen volt eladni az állatait.
Az egyik régi pesti anekdota is kapcsolódik a reformkori Pesten fel-feltűnő állatseregletekhez. Történt ugyanis, hogy Marschalkó János szobrászművész négy monumentális oroszlánszobrot készített a Lánchíd két végére. Ezek a kőoroszlánok, amelyek ma is megvannak, 1852-ben kerültek a helyükre. Egy Frick Jakab nevű vargainas azonban nem sokkal felállításuk után felvetette, hogy ezeknek az oroszlánoknak bizony hiányzik a nyelve. A vargainas észrevétele egész Pesten társasági téma volt, s már-már attól kellett tartani, hogy Marschalkó nevetség tárgya lesz. A művész azonban 500 forintba fogadott, hogy abból a szögből, ahonnan a szobrot nézik, egy igazi oroszlánnak sem látszana a nyelve. A bizonyító erejű szemlére az István téren ekkoriban vendégeskedő állatseregletben került sor, s a történet szerint végül Marschalkónak lett igaza, amivel a fogadást is megnyerte.
Hogyan született meg a Budapesti Állatkert?
Abban az időben, amikor London, Dublin, Bristol vagy Amszterdam állatkertjei megnyíltak, Magyarországon is felvetődött egy állatkert alapításának gondolata. Részint a császárvárosi példa, részint a nyugat-európai polgári állatkertek példája nyomán. A reformkorban egyébként is jelentős mozgalom bontakozott ki a magyar nemzeti művelődés fejlesztésére (gondoljunk csak az akadémia alapítására), így szinte szükségszerű is volt egy magyarországi állatkert alapításának felvetése. A gondolat megszületése szempontjából tehát semmivel sem voltunk lemaradva Európa nyugati felétől. A megvalósításra azonban a reformkorban nem kerülhetett sor, mert az 1848-as forradalom, majd a szabadságharc, illetve a világosi fegyverletételt követő esztendők nem kedveztek az állatkert alapításának.
Közben Nyugat-Európában ezután is egyre-másra létesültek az állatkertek: 1855-ben Marseille-ben, 1858-ban Majna-Frankfurtban, Rotterdamban és Lyonban, 1859-ben Koppenhágában, 1860-ban Párizsban (ez már a második párizsi állatkert volt) és Kölnben, 1861-ben Drezdában, 1863-ban Hamburgban, 1864-ben Moszkvában, 1865-ben pedig Pétervárott, Poroszlóban (Wroclaw) és Hannoverben is. Sőt mi több, 1859-ben az USA-beli Philadelphiában, 1861-ben a new yorki Central Parkban, ugyancsak 1861-ben pedig az ausztráliai Melbourne-ben is létesült egy-egy állatkert.
Ugyanebben az időben, az úgynevezett Bach-korszakban a magyarországi állatkert gondolata „csipkerózsika álmot” volt kénytelen aludni. Így aztán csak 1856-ban merült fel ismét a német orvosok és természetvizsgálók Bécsben megtartott „disputáján”. A szakmai tanácskozáson több magyar tudós is részt vett, s közülük ketten, Gerenday József orvos és botanikus, a Füvészkert igazgatója, valamint Kubinyi Ágoston, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója vetették fel, hogy – hasonlóan Bécs városához – Pesten is szükséges volna egy állatkertet létrehozni. Ugyanezt szorgalmazta a világjáró polihisztor, Xántus János is, aki ebben az időben az Egyesült Államokban tartózkodott, de távolról is támogatásáról biztosította Kubinyi és Gerenday ötletét.
Az alapítás gondolata felmerült ugyan, de a korabeli magyarországi viszonyok között nem volt olyan magától értetődő, hogy a felvetés valóban meg is valósuljon. A tudományos testületek önmagukban nem rendelkeztek olyan anyagi forrással, hogy egy állatkertet létrehozzanak, s akkoriban a művelődés sem volt olyan fokon, hogy például Pest szabad királyi városa maga álljon a kezdeményezés élére. A vagyonos arisztokraták és mágnások egy része ugyan hajlandó lett volna egy állatkertet támogatni, de arról szó sem volt, hogy valaki mondjuk saját maga hozza finanszírozza meg az állatkertet olyanformán, ahogyan például John G. Shedd amerikai üzletember tette, amikor egy világszínvonalú akváriummal ajándékozta meg Chicago városát. Pesten tehát úgy lehetett csak állatkertet létrehozni, hogy néhány lelkes tudós, saját pénzeszközeit sem kímélve próbált elégséges forrást „összekalapozni” az intézmény létesítéséhez.
Egy állatkerthez több mindenre is szükség volt. Egyrészt megfelelő területre, lehetőleg díjmentesen, vagy kedvező bérleti díj mellett. Másrészt megfelelő mennyiségű tőkére, amelyekből a szükséges beruházásokat, a létesítmények felépítését és az állatok beszerzését finanszírozni lehetett. Szükség volt emellett szakmai programra, vagyis annak világos megfogalmazására, hogy milyen célok érekében és milyen elvek szerint kívánják létrehozni, majd később működtetni a kertet. És persze szükség volt arra is, hogy az állatkert létjogosultságát „felsőbb helyről” is megerősítsék. Ez azért volt fontos, mert az akkori időkben az a tény, hogy néhány magyar tudós egy állatkert ügyében szervezkedik, akár gyanús, lázadó, rebellis szervezkedésnek is tűnhetett. Ilyen körülmények között arra lehetett számítani, hogy ha az a bizonyos „felsőbb hely” nem nyilatkozik támogatólag a kezdeményezéstől, akkor az összes hivatal és hatóság is igyekszik inkább megakadályozni a dolgot, hátha végül mégsem lesz belőle semmi. Ezekről tehát mind gondoskodniuk kellett az alapítás úttörőinek.
Az első konkrét cselekményre 1862. január 29-én került sor, amikor a Királyi Magyar Természettudományi Társulat közgyűlésén Kubinyi Ágoston, Gerenday József, Xántus János, valamint Szabó József geológus professzor bejelentette a leendő Pesti Állatkert létesítésre irányuló munka megkezdését. Ugyanitt bizottság is alakult az alapítás előkészítésére, amelynek vezetőjévé Xántus Jánost választották. Nem sokkal ezután a Magyar Tudományos Akadémia is rendkívüli ülést hívott össze az Állatkert ügyében, ez az ülés azonban mondvacsinált okok miatt elmaradt. A valós ok az lehetett, hogy amíg az állatkerti ügy jóváhagyását „felsőbb helyről” nem erősítették meg, addig többen nem tartották szerencsésnek a dolgot bevinni az akadémiára, nehogy később kiderüljön, hogy az a hatalomnak nem tetsző dolog. A lelkesedés az év közepére ki is fulladt kissé, annál is inkább, mert az 1862-es országos nagy éhínség miatt a társadalomnak más problémákkal kellett szembenéznie. Ebben a helyzetben átmenetileg Xántus is elkedvetlenedett, sőt, ebben az időszakban éppenséggel Amerikában tartózkodott. A munka annyit haladt előre, hogy a közvélemény értesült az új intézmény alapításának szándékáról, illetve szóban megkezdődtek a tárgyalások Pest szabad királyi városával az Állatkert céljaira kiszemelt terület átengedéséről.
A következő érdemi lépésre tehát az 1863-as évig kellett várni: május 26-án csak megtartották az előző évben elmaradt akadémiai ülést, amelyet Xántus is üdvözölt, mi több, jelezte, hogy amerikai tartózkodása alatt már több állatot is összegyűjtött a létesítendő Pesti Állatkert számára. Ilyen előzmények után az állatkerti bizottság június 6-án beadvánnyal fordult a városhoz a terület ügyében. A beadvány a főváros „Gazdasági és Városligeti Bizottmányához” került. Ott alaposan megvizsgálták a dolgot, s a főváros végül azt válaszolta a beadványra, hogy elvben nincs akadálya annak, hogy a Városliget állatkerti célokra már előző évben kiszemelt, mintegy harminc katasztrális holdnyi területét átengedjék, de erről csak akkor lehet határozatot hozni, ha az Állatkert maga szervezeti szempontból is megalakul, illetve a társaságot „felsőbb helyről” is megerősítik. A szóban forgó „felsőbb hely” mindenekelőtt a Magyar Királyi Helytartótanácsot jelentette, amelyet az állatkert-alapítók ugyancsak megkerestek egy beadvánnyal. A válasz azonban az volt, hogy a Helytartótanács elvben támogatná az alapítást, de ezt hivatalosan csak akkor tudják megerősíteni, ha előbb benyújtják a terület részletes felhasználásának tervét. A városatyák kijelölték volna a területet, ha megvan a helytartótanácsi engedély, a Helytartótanács pedig adta volna az engedélyt, ha már ki lett volna jelölve a terület. Igazi patthelyzettel szembesültek az alapításon buzgólkodó tudósok.
A megoldás onnan jött, ahonnan az alapító atyák nem is várták. Az történt ugyanis, hogy a hatóságok felügyelőt is rendeltek ki a létesítendő Pesti Állatkert ügyében Gamperl Alajos személyében. Gamperl mind a pesti, mind a szegedi városvezetésben nagy súllyal rendelkező ember volt, akit az Állatkert ügye mellé, mint „országfejedelmi biztost” osztottak be. Ez azt jelentette, hogy a hatalom tulajdonképpen ellenőrizni, és nem segíteni kellett. Gamperl azonban magáévá tette az Állatkert ügyét, s tevékenységével nagyon sokat segített. Annál is inkább, mivel az „alapító atyák” többsége ugyan nagyszerű tudós és hazafi volt, a bürokrácia és a pénzügyek útvesztőjében kevésbé voltak otthonosak. Gamperl viszont valósággal elemében volt, így 1864-re sikerült kijárnia a „felségengedélyt”, vagyis a Magyar Királyi Helytartótanács jóváhagyását, valamint azt is, hogy Pest szabad királyi városa az Állatkert céljaira a Városligetben egy 31 hold és 600 négyszögölnyi területet kijelöljön. Közben 1864. június 14-én formálisan megalakult az Állatkerti Részvénytársulat is.
A bürokratikus nehézségek tehát nagyjából megoldódtak. A következő feladat a létesítéshez szükséges tőke biztosítása volt. Ezt olyan módon kívánták megoldani, hogy az Állatkertet részvénytársasági formában hívták életre, vagyis a részvényesek adják össze a szükséges tőkét. Az alapítás körül buzgólkodó tudósok eredetileg azzal számoltak, hogy a költségek finanszírozásához 30.000 forintra lesz szükség. Ez az összeg viszonylag hamar rendelkezésre is állt, bár a 30.000 forintnyi részvényből Szabó József egymaga jegyzett 10.000 forintot. Gamperl gazdasági ügyekben való jártassága azonban itt is sokat segített, mert még a megfelelő időben kimutatta, hogy a beruházás egésze nem 30.000, hanem 150.000 forintba fog kerülni. Ehhez tehát újabb részvényeket kellett kibocsátani. A részvényesek között az alapító tudósokon kívül szép számban voltak arisztokraták, illetve a feltörekvő polgárság képviselői is. Az egyik legelső jelentősebb befizető Zichy Antónia grófnő, a kivégzett miniszterelnök, Batthyány Lajos özvegye volt. A részvényesek egy része támogatandó kezdeményezést látott az Állatkertben, más részük a jó üzlet reményében fektetett be a kert ügyébe, és volt köztük olyan is, aki társasági okok miatt kapcsolódott az ügyhöz, remélve, hogy „felsőbb körökben” is befogadják majd.
Ami az Állatkert szakmai programját illeti, azt tökéletesen összefoglalja az Állatkerti Részvénytársulat alapszabályának az a pontja, amely a társulat céljait határozza meg. Eszerint a Pesten létesítendő állatkert célja a hazai és egzotikus állatok folyamatosan tökéletesítendő és lehetőleg természetszerű bemutatásával a természettudományok iránt érdeklődést ébreszteni, tudományos és művészeti „észleletekre” alkalmat teremteni, külhoni hasznos állatok meghonosításával a „nemzetgazdászatot emelni”, valamint a közönségnek kellemes „mulatóhelyet” teremteni.
Hogyan épült az Állatkert?
Az Állatkert részére kijelölt terület felosztását, a sétautak vonalvezetését, illetve a parkrészek kialakítását Petz Ármin főkertész tervezte meg. Az épületek terveinek elkészítésével a kor neves építész párosát, Szkalnitzky Antalt és ifj. Koch Henriket bízták meg (ők tervezték például a budapesti Egyetemi Könyvtár, a belvárosi főposta és a Thonet-udvar épületét, illetve az Oktogon négy sarkában álló bérházakat is, vidéken pedig többek között a fehérvári és a debreceni színház, illetve a hajdúhadházi református templom épülete fűződik a nevükhöz). Az engedélyezéshez szükséges tervdokumentációt 1865. április 13-án nyújtották be, az építési engedélyt pedig április 26-i dátummal adta ki Pest szabad királyi városa. Az épületek kivitelezésére Pucher József építőmester, Kern István lakatos és Strohoffer István ácsmester kapott megbízást. Az építési munkálatok részeként készült el az Állatkert saját kútja, a hozzá tartozó gépészet, illetve a Nagy-tó, amelynek medrét ekkor ásták ki. A tóval és a vízellátással kapcsolatos létesítmények tervét Reitter Ferenc csatornázási mérnök készítette. Az épületek 1866. július 28-ára készültek el, az építkezések összes költsége 28 518 forintra rúgott.
A frissen elkészült állatházakat, karámokat és kifutókat természetesen be is kellett népesíteni, vagyis gondoskodni kellett az állatok beszerzéséről. Ez a folyamat voltaképpen már 1862-63-ban megkezdődött. Egyrészt azért, mert az alapítási szándék hírét hallva a társaság már akkor is sok ajándék állatot kapott az ország minden pontjáról, amikor még sem terület, sem állatházak nem voltak. Ezeket egy darabig a Füvészkertben tartották, az „alapító atyák” egyike, Gerenday József ugyanis történetesen a Füvészkert igazgatója volt. Az állatok etetését saját költségén oldotta meg. Gerenday azonban már 1862-ben elhunyt, így az állatokról egy darabig az özvegye gondoskodott. A Füvészkert új vezetése viszont nem nézte jó szemmel az állatok ottlétét, így hamarosan új helyet kellett keresni számukra. Ideiglenesen néhány vagont szereztek a társaság tagjai, s ezekben rendeztek be átmeneti szállást a már meglévő állatok számára.
Ugyancsak szerzett állatokat az ez időben Amerikában tartózkodó Xántus János is. Ezeket a jószágokat gőzhajón küldte Európába azzal, hogy amíg a Pesti Állatkert el nem készül, addig az állatok a Hamburgi Állatkertben vendégeskedtek. Később azonban ott is maradtak, mert a porosz-osztrák háború idején egyszerűen hadizsákmány lett belőlük.
Az állatok többségét a részvényesektől befolyt tőkéből, tehát pénzért vásárolták. Részint állatkereskedőktől, részint más állatkertektől. Sőt, az az ekkoriban csődbe jutott Bécsi Állatkertből (nem a schönbrunni kertről van szó, hanem egy magánkezdeményezésként létrejött állatkertről, amely néhány évig működött a bécsi Praterben) is megvásárolták a legjobb, legértékesebb állatokat. Egyébként Schönbrunnból, a császári állatseregletből is érkeztek állatok, ezeket azonban maga az uralkodó, Ferenc József ajándékozta a Pesti Állatkertnek. Az Állatkert ügye 1866 nyarára végre célegyenesbe fordult, s lassan elérkezett a megnyitás ideje.
Milyen volt az Állatkert a megnyitáskor?
1866 derekán már kezdtek célegyenesbe fordulni a kivitelezési munkálatok, illetve javában folyt az állatok beszerzése is. El lehetett gondolkodni tehát azon, hogy mikorra is tűzzék ki a megnyitás dátumát.
A választmányban többen is azon a véleményen voltak, hogy az intézmény nemzeti jellegét hangsúlyozva március 15-ét kellene a megnyitó ünnepség napjául kiválasztani. Ez azonban finoman szólva nem tűnt praktikusnak, hiszem a kiegyezésre csak a következő évben került sor, s bár a szabadságharc eltiprása utáni fagyos légkör már sokat enyhült, a hatóságok valószínűleg igen sok adminisztratív akadályt gördítettek volna az Állatkert létrejötte elé, ha azt mindenáron március 15-én akarták volna megnyitni. A dolog egyébként is elméleti kérdés volt csupán, hiszen márciusra az előkészületek még nem álltak azon a fokon, hogy a megnyitás a gyakorlatban is megoldható lett volna. Az első hivatalosan bejelentett céldátum így július elseje lett, de ez sem volt tartható. Ezután augusztus 2-át célozták meg, s ekkorra már majdnem sikerült is elkészülni. A vendéglő berendezésével kapcsolatos teendők, illetve egy beérkező állatszállítmány miatt azonban még egy héttel csúszott a megnyitás, így a jeles eseményre végül 1866. augusztus 9-én került sor.
Még néhány héttel a megnyitás előtt is több új állat került az Állatkertbe. Nyár elejére érkezett meg az a 34 különféle egzotikus állat, amelyeket Ferenc József ajándékozott a schönbrunni császári állatseregletből. Aztán júliusban a Bécsi Állatkert (amely a császári állatsereglettől függetlenül, magánvállalkozásként működött a bécsi Prater-ben) anyagi nehézségei miatt azzal az ajánlattal fordult a Pesti Állatkerti Részvénytársulathoz, hogy átadná az állatait egy évi eltartásra. A feltételek azonban olyanok voltak, hogy azt nem lehetett elfogadni. A választmány így az ötletet elutasította, de egyúttal azzal bízta meg Xántus Jánost, hogy tárgyaljon a bécsiekkel egyes állatok megvásárlásáról, ha sikerül jó árat kialkudni rájuk. Ez utóbb annál inkább sikerült, mert a bécsiek közben csődben mentek, a csődtömeggondnok pedig szabadulni akart az állatoktól. Xántus így 73 különféle állat megvásárlásával állapodott meg velük. Az állatok között tizenhét majom, kenguru, emu, darvak, illetve számos papagáj is volt. A frissen beszerzett jószágok tényleg az utolsó pillanatban, július 30-án érkeztek meg Pestre, ráadásul egyikükkel kisebb probléma is adódott. Amint egy korabeli újságcikk megírta, „midőn az állatokat a múlt hétfőn Budáról Pestre szállították át, egy zöld papagáj, nyakán hamvas gyűrűvel, kalitkájából elröpült, s az állatseregletet követő utczai ficzkók lármájától megijedve fölmenekült a háztetőkre; aki elfogta volna, nagyon lekötelezné az állatkert igazgatóságát, ha visszavinné”.
Az Állatkertnek kezdetben nem volt túl sok munkatársa. Néhány pénztáros, egy gépész, egy hivatalszolga és kertész alkotta a gárdát. Természetesen akadt állatgondozó is, bár ezt a munkakört akkoriban állatőrnek nevezték, feladatukként pedig az állatok etetése és a férőhelyük tisztogatása volt meghatározva. A megnyitáskor három állatőr dolgozott a kertben, ők viselték gondját az összes állatnak. Rangidős vezetőjük az olasz származású Angelo Guzzanto volt.
A kert dolgozóinak munkáját az igazgató irányította, csakhogy nem volt egyszerű feladat az igazgatói állás betöltése. A kérdés már 1865 augusztusában, a társaság akkor megtartott közgyűlésén felmerült. A helyzet akkor az volt, hogy bár több külföldi szakember már korábban jelentkezett a feladatra, a választmány attól tartott, hogy ha külföldit bíz meg az igazgatói teendők ellátásával, azzal fogják vádolni, hogy „egy hazai intézetet újra külföldi kezek vezetése alá” akar juttatni. Felszólították tehát azon magyar embereket, akik az állás betöltésére képesnek érezték magukat, szeptember 30-ig jelentkezzenek a választmánynál. Nem hivatalosan Xántus Jánost kapacitálták, hogy jelentkezzen, ő maga azonban ekkor még elhárította a felkérést, nem kívánva tápot adni olyan felvetéseknek, hogy csak azért kardoskodott az Állatkert ügye mellett, hogy abban saját magát igazgatóként lássa viszont.
A felhívásra végül nem jelentkeztek magyarok, átmenetileg tehát egy bécsi zoológust, Leopold Fitzingert, vagy magyarosabb nevén Fitzinger Lipótot bízták meg.
A közvélemény azonban nem volt elragadtatva Fitzingertől, bár erről ő igazán nem tehetett. A vele szemben mutatkozó ellenszenv alighanem osztrák voltának szólt, ami persze önmagában nem lett volna baj, de az emberek többsége mégis szívesebben látott volna magyar embert a Pesti Állatkert élén. Más kritikusai azt rótták fel, hogy inkább elméleti, mintsem gyakorlati szakember, ám azt már nehéz kideríteni, hogy ebben mennyi igazság volt. Az viszont tény, hogy a zoológiában Fitzinger munkássága a mai napig elismertnek számít világszerte.
Természetesen a nem túl barátságos közhangulatot maga Fitzinger is érezte, ezért néhány hónap elteltével, még az Állatkert megnyitása előtt lemondott a tisztségről. Ideiglenesen így Xántust bízták meg a kert ügyeinek irányításával, de ez még mindig nem volt végleges igazgatói kinevezés. A megnyitás napján is társulati alelnök volt a hivatalos tisztsége, noha a gyakorlatban ekkor már ténylegesen az ügyeket igazgató intézményvezetőként dolgozott. A végleges kinevezésre három héttel később került sor.
Az Állatkert tehát 1866. augusztus 9-én tárta ki először kapuit a nagyközönség előtt. Az ünnepélyes alkalom egyúttal fontos társasági esemény is volt, amelyről a legtöbb korabeli újság beszámolt. A korabeli Pest legnépszerűbb hetilapja, a Vasárnapi újság hasábjain a következő tudósítás jelent meg:
„Az állatkertet csütörtökön, augusztus 9-én nyitották meg. A megnyitás kellő dísszel ment végbe; a lobogókkal díszített egyes terek, az ízléssel és szakértelemmel épített egyes épületek, a szépen rendezett virány, jó és kényelmes utak, árnyas fasorok, majd ismét szép kilátást nyújtó pázsitos nyílt terek s a máris 300-nál több különféle emlősök és madarak váltakozó serege – mindez nemcsak igen kellemes, hanem valóban meglepő hatással volt a nagy számmal megjelent díszes közönségre, melynek élén b. Sennyey tárnok ő excját és nejét, Pest város hatóságának vezérférfiait láttuk, a társasági elnökség és jelvények által megkülönböztetett választmányi tagoktól kísérve. A néző közönségnek érdemes és kellemes előadású kalauza Xántus János, a fáradhatatlan intézeti alelnök volt, ki előbb a nagy vendéglő zenekarának emelvényéről adta elő röviden az állatkert czélját és történetét s azonkívül a körséta alkalmával minden egyes nevezetesebb pontnál szakértő magyarázattal szolgált. Az állatkert most már át van adva a főváros közönségének, s most már bizton hisszük, hogy az nemcsak egyik fődísze lesz Budapestnek, hanem a szórakozásnak és a mulatságnak is egyik legalkalmasabb, legkeresettebb helye. A választmány érdeme, hogy a városliget elhagyott sivatagára vadi paradicsomot varázsolt még pedig – aránylag rövid idő alatt és kevés költséggel. Most a közönségen a sor, e nemes törekvéseket tömeges pártolással meghálálni. A bemeneti díj 20 krajczárra van szabva.”
Az Állatkert főbejárata már 1866-ban is ott volt, ahol manapság, illetve a mai kapuépülettől egy nagyon kicsit jobbra esett. Persze a mostani Főkapu akkor még nem létezett, hiszen az csak 1912-ben került átadásra. A kapun belépve angol stílusban kialakított terület volt, amivel együtt járt az is, hogy a parkot már akkor szabálytalan vonalvezetésű sétányok hálózták be.
A sétányok mentén elszórtan, viszonylag ritkásan álltak az állatházak. Összesen tizenegy nagyobb és számos kisebb épület volt, amelyek nagy része pavilonszerű állatházként került kialakításra, de voltak sziklákból és vasrácsokból épített medvebarlangok, egy piramisra emlékeztető épület a tevéknek, illetve egy várrom, amelyet a baglyoknak és a farkasoknak, hiénáknak, sakáloknak szántak. Egyébként ez utóbbi, a Bagolyvár az egyetlen olyan épület, amely mind a mai napig létezik, bár az idők során egyszer átköltöztették, és kissé át is építették.
Az állatállomány meglehetősen gazdag volt. Száznál is több faj került bemutatásra, az összes egyed számát pedig a korabeli leírások szerint háromszáz és hatszáz közöttire becsülhetjük. Különösen népes volt a majmok és makik gyűjteménye, habár az egykorú források alapján csak az tudja megmondani, hogy milyen fajok is voltak ezek, aki ismeri az egzotikus állatok nyelvújítás kori neveit. A kapucinus majmot például kucsföd néven emlegették ekkoriban, a szerecsenmaki neve pedig fekete rémke volt. Huszonhét különféle papagájfajt is tartottak, ezeket összefoglalóan kajdácsoknak hívták. Az orvmadarakat, vagyis a ragadozó madarakat többféle sas, kánya és ölyv képviselte, és volt fakó dögöncz, vagyis fakókeselyű is. Külön akol volt a juhoknak és a kecskéknek, egy másik pedig a szarvasoknak. A kenguruknak a Kenguruh-rét adott otthont.
Már ekkor is létezett a Nagy-tó, amely a legrégebb óta létező állatbemutató helyünk, habár alaprajza az idők során kissé megváltozott. A tó partján főként a gázlók és más vízimadarak élőhelyét rendezték be.
Ha figyelmesen elolvassuk a korabeli Állatkert fajlistáját, kitűnik belőle, hogy számos olyan állatfaj hiányzott még ekkor a gyűjteményből, amelyek nélkül manapság már el sem tudnánk képzelni egy nagyobb állatkertet. Nem volt még oroszlán, nem volt tigris vagy más nagymacska sem. Sőt, hiányoztak az olyan nagytestű növényevők is, mint az elefánt, az orrszarvú, a víziló, vagy éppen a zsiráf. A megnyitást követő években azonban egymás után ezekkel az állatokkal is megismerkedhetett a pesti közönség.
Hogyan sikerült az Állatkertnek zsiráfot szereznie?
A Pesti Állatkert alapítása idején a zsiráf még nagy ritkaságnak számított az állatkertekben. Így aztán nem is kínálkozott lehetőség arra, hogy az akkoriban magyarul még inkább „giraffnak”, „zsiraffnak”, „nyakoncznak”, „foltos nyakorjánnak” vagy épp „tevepárducznak” nevezetett állatot már a megnyitás évében, 1866-ban láthassa a nagyközönség. Az első zsiráfunk két évvel később, 1868-ban érkezett, éspedig Ferenc József adományaként, Erzsébet királyné közbenjárására.
Erzsébet királynéról mindenki tudja, hogy szerette a magyarokat, de az talán nem annyira ismert, hogy állatkertbe is szeretett járni. Már néhány nappal kertünk augusztus 9-i megnyitása után, augusztus 16-án délután „legmagasabb látogatásával szerencséltette” az Állatkertet Klotild hercegnő társaságában. A következő évben, 1867 nyarán, amikor a királyi pár a koronázás miatt Budán időzött, a királyné ismét látogatást tett nálunk. Akkori igazgatónk, a hírneves Xántus János vezette körbe, s a séta során került szóba a zsiráf kérdése. Amíg ugyanis Pesten még nem volt zsiráf, addig Schönbrunnban, a császári állatseregletben több is akadt belőlük. Xántus fel is vetette, hogy vajon nem volna-e lehetséges a három bécsi állat egyikét ajándékképen megkapni. Erzsébet királyné erre azt válaszolta, hogy ami Schönbrunnban van, az nem az övé, hanem a császáré, ám azt javasolta, hogy forduljanak kérvénnyel az uralkodóhoz, s azt a kérést ő királynéként támogatni fogja. Erre a koronázás után nem sikerült sort keríteni, de határozat született arról, hogy ha Ferenc József legközelebb Budára látogat, akkor az Állatkert küldöttséget menesztve köszöni meg a már addig tett ajándékozásokat, s ezután került volna sor arra, hogy a „giraff üggyel” előhozakodjanak.
A királyné azonban már azelőtt közbenjárt az ügyben, hogy a küldöttség menesztésére sor kerülhetett volna. 1867. június 24-én a Magyar Királyi Belügyminisztérium útján az uralkodó arról tájékoztatta az Állatkert igazgatóságát, hogy az egyik schönbrunni zsiráfot Pestnek ajándékozza.
A dolog persze ennél bonyolultabb volt, mivel a levél kézhezvételekor még nem volt alkalmas állatház a zsiráf elhelyezésére. Ezért aztán valóságos mozgalom indult a „nyakorjánház” ügyében, olyannyira, hogy pénzügyminiszteri engedély mellett állatkerti sorsjegyeket adtak ki, hogy azok bevételéből biztosítsák az építkezéshez szükséges fedezetet. Az új állatház, amely egyúttal a struccok végleges elhelyezését is megoldotta, Lohr Antal tervei szerint épült összesen 4206 forintos költségen.
Miután az állat lakóhelye elkészült, magát a szállítást is szervezni kezdték. A schönbrunni zsiráfok közül Xántus választhatta ki, melyiket ajándékozza az uralkodó a Pesti Állatkertnek: a direktor választása a fiatalabbik nőstényre esett, akit egyébként Margareth néven említenek a korabeli híradások. Ez az állat 1858. július 20-án született Bécsben, anyját még Latif pasa, Szudán egyiptomi kormányzója ajándékozta Ferenc Józsefnek.
A kiválasztott zsiráf, aki gőzhajón utazott Pestre, május 15-én este érkezett meg. Néhány napot még hagytak neki, hogy zavartalanul ismerkedhessen új otthonával, majd május 19-től már a nagyközönség is megcsodálhatta.
A frissen érkezett „nyakorján” rengeteg látogatót vonzott, különösen, amikor augusztus 18-án egy életerős zsiráfborjút is a világra hozott. Az állat ugyanis már vemhesen érkezett Bécsből. A kicsi világra jövetele nemcsak azért volt különleges, mert ez volt az első alkalom, hogy Állatkertünkben zsiráf született, hanem azért, mert addig csak három állatkert volt a világon, ahol ilyesmire egyáltalán sor került. Így London (1838), Párizs (1852) és a bécsi Schönbrunn (1858) után 1868-ban a Pesti Állatkert lett a negyedik olyan állatkert a világon, ahol zsiráfborjú látott napvilágot. További különlegesség, hogy ez az állat volt az első olyan zsiráf az egész világon, akinek már az anyja is állatkertben született.
Mit mutattak az első évek tapasztalatai?
Maga az Állatkert megnyitása lelkes fogadtatásra talált a nagyközönség körében. Úgy is mondhatnánk, csak úgy tódult a sok látogató, hogy Pest város e legújabb látványosságát saját szemével is láthassa. A nyitástól az 1866-os év végéig 66 918 fő kereste fel az Állatkertet. Még Erzsébet királyné is időt szakított az állatkerti látogatásra. Erre pár héttel a nyitás után, augusztus 16-án a délutáni órákban került sor: a királyné Klotild hercegnő társaságában tett sétát a kert területén.
A megnyitás napjának látnivalóihoz képest már az első évben, és a következő esztendőkben is újabb és újabb érdekességekkel rukkolt elő az Állatkert. Augusztus végére átadták a vidramedencét, tizenkét majom és két rénszarvas is érkezett. Utóbbiakat akkoriban még iramszarvasnak nevezték, s eredetileg csak „vendégségbe” érkeztek, azonban olyan népszerűnek bizonyultak, hogy adományozásból 314 forint gyűlt össze a két állat végleges megvásárlására. Ugyancsak a megnyitás évében, 1866-ban sikerült bölényhez és strucchoz is jutni, sőt, szeptember második felében még Hamburgból is érkezett egy nagyobb állatszállítmány összesen 35 féle állattal. A már megnyitáskor is látható Derby-kenguru
mellé egy Bennett-kengurut is szerzett a kert: ez a faj akkoriban Benettiféle ugrány név alatt szerepelt.
Nagy divat lett az állatok ajándékozása is. Még 1866 végén Nopcsa Ferenc báró egy medvét, a következő évben Wenckheim Krisztina grófnő nyolc fácánt ajándékozott.
Az örömteli hírek mellett sajnos több nehézség is adódott. Bár a közönség hamar megszerette az Állatkertet, a látogatók száma azonban a kezdeti magas számhoz képest folyamatosan csökkenni kezdett. Az 1867-es teljes évben 104 495 fő, az 1868-as esztendőben 88 886 fő, 1869-ben pedig már csak 76 000 fő volt. Az ezt követő években pedig még tovább csökkent a látogatottság, az 1870-es években általában évi 50 ezer fő körül volt. A korabeli népesség, illetve a közlekedési lehetőségek mellett ugyan még ezek a számok is tiszteletre méltóak voltak, ugyanakkor a belépőjegyekből származó árbevétel nem fedezte a szükséges kiadásokat. A belépőjegy ára eredetileg 20 krajcár volt, a gyerekeké feleannyi, sőt, már az 1867-es évtől kezdve bevezették a több alkalomra érvényes kedvezményes bérleteket is. Közben újabb és újabb látványosságokkal igyekezték a közönséget a kertbe csábítani, de az Állatkertet üzemeltető részvénytársaság szinte mindig pénz szűkében volt és segélyezésre szorult.
Miért alapították meg az Állat- és Növényhonosító Társaságot?
Az első évek tapasztalata azt mutatta, hogy bár az Állatkert számos komoly eredményt ért el, a bevételek csak részben fedezik a kiadásokat, fenntartási költségeket. Emiatt az Állatkert állandó pénzügyi nehézségekkel küszködött.
Az alapítók ugyan mind nagyszerű szakemberek és tudósok voltak, de az üzemeltetés és a gazdálkodás, valamint a hivatali ügyintézés napi feladatiban legtöbbjük nem volt igazán járatos. Ők azt gondolták, hogy az Állatkert közművelődési és tudományos célkitűzésében a nemesség és a mágnások, valamint az állam irányítói is pártolásra, támogatásra méltó tevékenységet látnak majd, s úgy vélték, ezen a módon biztosítani lehet az intézmény működését. A dolog elméletben nem is lett volna reménytelen, a gyakorlatban viszont a vagyonos emberek közül csak kevesen bírtak igazi mecénási hajlammal. Az Állatkertnek persze voltak említésre érdemes támogatói, például Semsey Andor, Pálffy János gróf vagy éppen Haynald Lajos kalocsai érsek. A támogatások azonban általában konkrét fejlesztésekhez (zenepavilon, madárház, növénytelepítés stb.) járultak hozzá jelentős forrásokkal. Az üzemeltetés folyó kiadásait viszont leginkább a jegybevételekből kellett volna megoldani. A bevétel azonban kevesebb volt a kiadásoknál.
A pénzügyi nehézségek megoldására Czimek János pénztárnok (akinek a nevét egyes források Czimeg Jánosnak írták, és aki később Czinegére magyarosított) azzal az ötlettel állt elő, hogy a társaság vezetése bízza rá a takarmányok beszerzését olyan feltételek mellett, hogy ha a szokottnál olcsóbban tudja azt megoldani, a megtakarításból részesedést kaphasson. A választmány jóhiszeműen meg is bízta a pénztárnokot, aki valóban olcsóbban szerezte be a takarmányt, de hamar világossá vált, hogy annak minősége nem megfelelő. A nehézségek és a pénztárnokkal való személyi ellentétek hamar elkedvetlenítették az igazgatói tisztséget betöltő Xántus Jánost is, így nemsokára új kihívások után nézett. Mivel a kormány fel is kérte egy ekkoriban induló délkelet-ázsiai expedícióban való részvételre, 1868. november 9-én lemondott a kert vezetéséről.
Az irányítás átmenetileg teljes egészében Czimek János kezébe került, ám egyre kevésbé bizonyult megbízhatónak. Még a Xántus helyére kinevezett új tudományos igazgatóval, Kriesch Jánossal is összeveszett. A kiváló természettudós kinevezése után szinte azonnal átlátta Czimek üzelmeit, s a visszásságokat jelentette is a társaság választmányának. Erre Czimek megpróbálta megrágalmazni, mire Kriesch a méltatlan helyzet miatt inkább lemondott az igazgatói tisztségről. A társaság 1869. október 20-án végül menesztette a korrupt pénztárnokot is, annál is inkább, mivel az ügyben lefolytatott vizsgálat mindenben igazolta Kriesch János tudományos igazgató észrevételeit.
Az új vezető Hegyessy Kálmán földbirtokos lett, aki jó szándékú, tisztességes emberként először arra törekedett, hogy a korábbi helytelen gazdálkodás okozta károkat felszámolja. Ez nagyjából sikerült is, de az Állatkert állandó pénzügyi nehézségeit neki is csak ideig-óráig sikerült orvosolnia. Végül 1872 márciusában visszavonult a birtokaira, hogy ott gazdálkodjon. Utódja, Berecz Antal, a tudós pedagógus nagy lelkesedéssel vette át a kert irányítását. Ő vitte keresztül az Állatkerti Részvénytársaság átalakítását Állat- és Növényhonosító Társasággá, amelyre 1873. július 7-én került sor.
A dolog nemcsak egyszerű névváltoztatást jelentett, hanem minőségi változást is. A részvénytársaság ugyanis, mint a gazdasági társaságok egyik típusa, általában nyereségérdekelt, profitorientált vállalkozások jellemző társasági formája volt már akkor is. Az alapítók azért ilyen formában hívták életre az Állatkertet, mert jogilag ez volt a leginkább kivitelezhető, illetve mert a részvények kibocsátásával tudták megteremteni a létesítéshez szükséges tőkét. Igen ám, de egy részvénytársaság – amelyik elvileg osztalékot is fizetett a részvényeseinek – nem folyamodhatott például pénzügyi segélyért. Az átalakulás tehát azt a célt szolgálta, hogy egy nevében is, illetve jogi és társadalmi megítélésében is közhasznú, és támogatásra érdemes tevékenységet végző szervezet üzemeltesse az Állatkertet.
Az új társaság komolyan fel is kívánta karolni a honosítás ügyét. Ez elvileg olyan állat- és növényfajok Magyarországi meghonosítását jelentette volna, amelyek nem voltak őshonosak, de tenyésztésük és termesztésük gazdasági hasznot hozhatott. Az elképzelés egyáltalán nem volt irreális, hiszen a paradicsom, a paprika és a burgonya, vagy éppen a selyemhernyó, a pulyka és a gyöngytyúk is csak a reneszánsz, illetve a barokk korban került meghonosításra Magyarországon.
Bár az új Állat- és Növényhonosító Társasághoz, s vele együtt az Állatkert fejlődéséhez is mindenki sok reményt fűzött, Berecz Antal igazgató 1873. június 27-én lemondott az igazgatói megbízatásról. Felkérték ugyanis az Evangélikus Gimnázium rendes tanárának. Utódja Serák Károly nagyabonyi birtokos lett, aki ezután több mint harminc esztendeig irányította az Állatkertet.
Milyen volt a „Serák-korszak?
Serák Károlyt 1873 augusztus 1-én nevezték ki az Állatkert igazgatójának. Kinevezésére egy az igazgatói posztra meghirdetett pályázat eredményeképp került sor. Az állásra összesen 23 pályázat érkezett, s az Állat- és Növényhonosító Társaság titkos szavazással Serák Károlyt találta a legalkalmasabbnak. Az új direktor nem volt éppen tudós: kisbirtokos volt, aki korábban Nagyabonyban gazdálkodott. De éppen ezért, gazdálkodó tapasztalatai miatt esett rá a választás. Az Állatkert gazdasági nehézségei ugyanis még távolról sem szűntek meg, így az új igazgatótól azt várták, hogy a kertet gazdálkodói szemlélettel igazgassa.
Serák nagyon hamar átlátta, hogy a kiadások csökkentése – amivel korábban már próbálkoztak – semmiképpen nem járható út, hiszen olyan kompromisszumokkal jár, amelyek később mindenképpen visszaütnek. Így tehát inkább arra fektette a hangsúlyt, hogy a kert bevételeit növelje. Úgy találta azonban, hogy a klasszikus állatkerti funkciók, vagyis az állatok- és növények bemutatása önmagában nem csalogat elég látogatót ahhoz, hogy a bevételekből az intézményt fenn lehessen tartani. Így egyre több egyéb, nem annyira állatkerti jellegű, viszont tömegeket vonzó, népcsalogató látványosságot hozott a kertbe.
A korszak legjellemzőbb látványosságai az úgynevezett néprajzi mutatványok voltak, ezekről később részletesebben is írunk. De volt persze sok más látványosság is: 1880-ban Stuwer tűzprodukciója, 1886-ban pedig a repülés valódi úttörőjének számító bécsi léghajós, Viktor Silberer bemutatóját csodálhatta az Állatkert közönsége. A legnagyobb számban felvonultatott látványosságok azonban cirkuszi jellegű artista számok voltak. Köztük volt William „Doc” Carver 1880-ban bemutatott céllövőszáma, amely ekkoriban még csak önálló műsorszám volt (néhány évvel később Carver William Cody-val, ismertebb nevén „Buffalo Bill-lel” társulva már egy vadnyugati vándorbemutatóval turnézott). Az 1880-as évek derekán több éven keresztül Maria Spelterini, a világhírű kötéltáncos lépett fel az Állatkertben. Az olasz származású artista ekkor már az egész világon ismert volt arról, hogy néhány évvel korábban a Niagara-vízesés felett kifeszített kötélen is végigsétált egy balanszrúd segítségével. Az egyes artisták mellett rendszeresen vendégszerepeltek a kert területén egész cirkusztársulatok is. Olyannyira, hogy 1889-re már egy állandó cirkuszi építmény felépítése is napirendre került.
A látványosságokból származó bevételből nem mellékesen az Állatkert maga is tudott fejlődni. 1876-ban, a megnyitás tízedik évfordulójára például felépült a kert első oroszlánháza, amelynek terveit a neves építész, Hauszmann Alajos készítette. A kivitelezésre Schirmbrandt Antal építési vállalkozó kapott megbízást, a költségvetés 9900 forintra rúgott. 1885-ben új díszkapu is épült 14 ezer forintos költségen. Erre ugyan a kert egyik nagylelkű mecénása, Semsey Andor is adott ezer forintot, ám a költségek nagy részét a mutatványok bevételéből sikerült fedezni. Gyarapodott az állatgyűjtemény is, hiszen ekkoriban sikerült először elefántot, oroszlánt és tigrist beszerezni, sőt, a tigriseknél és néhány majomfajnál még szaporulat is volt.
Megállapítható, hogy Serák Károly munkája nyomán az Állatkert pénzügyi helyzete az 1880-as évek végére stabilizálódott, bár az eredeti cél, vagyis az állatok és növények bemutatása mellett sok más, nem kifejezetten állatkerti tevékenységgel is foglalkoznia kellett az intézménynek. Ilyen előzmények után vágott neki az Állatkert a millennium évtizedének.
Milyenek voltak a néprajzi mutatványok?
A „Serák-korszak” talán legérdekesebb, legfurcsább látványosságai a néprajzi mutatványok voltak. Eredendően ezek is szoros kapcsolatban álltak az állatkertekkel, ugyanis a legelső ilyen bemutató úgy jött létre, hogy egy neves állatkereskedő, Carl Hagenbeck nagyobb rénszarvas szállítmányt hozott be Lappföldről. Ezeket az állatokat ottani pásztoroktól szerezték be, s az állatokkal foglalkozó lappok egy része el is jött a szarvascsordával Európa szívébe. A korabeli német nagyvárosok lakosságának nemcsak az állatok, hanem a messze földről érkezett emberek is igazi egzotikumot jelentettek, s ez adta Hagenbecknek az ötletet, hogy néprajzi bemutatókat szervezzen. Mivel a hamburgi állatkereskedő tevékenységénél fogva főként állatkertekkel és cirkuszokkal állt kapcsolatban, úgy alakult, hogy a legtöbb európai nagyvárosban mindig a helyi állatkertek voltak az ilyen néprajzi bemutatók színhelyei.
Az első nagyobb néprajzi bemutató, amelyet a budapesti közönség láthatott, 1878-ban lépett fel az Állatkertben. A Hagenbeck szervezésében érkezett núbiai karaván, amely előzőleg már Londonban, Párizsban és Bécsben is nagy sikert aratott, természetesen nemcsak núbiai emberekből, hanem nagyon sokféle állatból is állt. Például elefántokból, tevékből, struccokból, majmokból, madarakból, sőt, még egy víziló is volt velük. A núbiai karavánt az elkövetkező években további néprajzi bemutatók követték, így az Állatkert látogatói több más vidék lakóival, szingalézekkel, sziúkkal, szamojédekkel, lappokkal és beduinokkal is megismerkedhettek.
Habár nem klasszikus néprajzi mutatvány, de itt érdemes megemlékezni a legendás szakállas nőről is, akiről a Városliget múltja kapcsán gyakran lehet hallani, jóllehet a legtöbb forrás alig számol be konkrétumokról. A szóban forgó „túlszőrős ifjú hölgyet” Krao Farininek hívták, és sziámi, azaz thaiföldi születésű volt. Már 1882-ban, hatéves korában fellépett Londonban, a budapestiek pedig 1888-ban találkozhattak vele.
Mai szemmel talán furcsának tűnhet, sőt, még visszatetszést is kelthet, hogy állatkertekben embereket mutogattak. Tudni kell azonban, hogy ezekre a bemutatókra még véletlenül sem az állatok szomszédságában, ketrecekben került sor. Miss Krao budapesti látogatásáról az egykorú sajtó egyenesen úgy számolt be, hogy „Krao az Állatkert vendége”. Ha a mai fogalmainkba akarnánk behelyettesíteni az effajta bemutatókat, a leghelyesebb talán az, ha úgy tekintjük a néprajzi mutatványokat, mint a mai ismeretterjesztő csatornákon látható, távoli tájak népeiről szóló dokumentumfilmek korabeli megfelelőit.
Milyen volt az Állatkert a millennium idején?
A honfoglalás ezredik évfordulójára, 1896-ra országszerte rengeteg fejlesztéssel, programmal és látnivalóval készültek. Ezek közül az egyik legfontosabb az „Ezredévi Országos Kiállítás” volt, amelynek helyszínét épp az Állatkert szomszédságában, a Városligetben jelölték ki. Az előkészületek persze már sokkal korábban, az 1890-es évek elején megkezdődtek.
Nem volt ez másképpen az Állatkertben sem, ahol mindenekelőtt a zoológiai látnivalókat igyekeztek bővíteni, felfrissíteni. Már 1890-ben 198 állatot vásároltak, amelyek között egy nőstény tigris, egy nőstény jaguár, két puma, két leopárd, egy fóka, két zebra, két kenguru, egy tapír, 28 majom és még sok más állat akadt. A következő évben még több, összesen 430 állatot vásárolt az Állatkert, köztük 33 papagájt és három aligátort is.
1892-ben kezdték meg az alkudozást a Berlini Állatkerttel a Reiche nevű állatkereskedő útján egy „nílusi ló”, azaz víziló megvételéről. Az adásvételt végül a következő, 1893-as évben sikerült nyélbe ütni: a 11.500 márkáért vásárolt vízilóbika márciusban érkezett meg Budapestre. A Jónás nevű legendás állat – aki intézményünk első vízilova volt – egészen 1917-ig élt Állatkertünkben.
Ugyancsak 1893-ban már egy orangutánt is láthatott a Pesti közönség, habár ez egy mutatványos vállalkozó hozta ide ideiglenes jelleggel. Két évvel később viszont már saját orangutánja is volt az Állatkertnek. 1894-ben 6500 márkáért vásárolták a kert első orrszarvúját, amely történetesen a szumátrai fajhoz tartozott, de érkezett még afrikai elefánt, boa, több medve és teve is. 1895-ben egy pár amerikai bölényt is sikerült beszerezni.
Persze az állatokat nem mindig sikerült sokáig életben tartani, az emberszabású majmok például ebben a korban a legkorszerűbb állatkertekben is csak néhány hónapig, egy-két évig éltek. Ugyanakkor épp ebben az időszakban kezdték el az első eredményeket elérni az egzotikus állatkerti állatok orvoslásában. Az első komolyabb siker az 1892-es évhez kötődik: januárban ugyanis a nőstény oroszlán nagyon megbetegedett, annyira, hogy 17 napon át egy falat táplálékot sem evett. Hutÿra Ferenc, a neves állatorvos kezelése azonban meghozta az eredményét, s az állat hamarosan tejesen felgyógyult. Ugyanilyen sikereket értek el egy beteg teve gyógykezelésében is.
A sokféle állat mellett az Állatkert vezetése egyéb látványosságokról és programokról is gondoskodott. 1890 elején például kísérleti jelleggel korcsolyapályát létesítettek, amely a tavasz beköszöntéig 2235 forint 95 krajcár jövedelmet hozott. Ezért a pénzért akkoriban két szép királytigrist lehetett vásárolni a legjobb állatkereskedőktől. A kísérlet sikere nyomán a következő teleken újra lehetett korcsolyázni, sőt, egy korcsolyacsarnok is épült a pálya fölé. Az 1891/92-es tél folyamán ez a szolgáltatás már 4659 forint jövedelmet jelentett a társaságnak. 1893-ban beindult a lovagoltatás és a kocsizás is: nemcsak a pónilovakra, hanem tevére, sőt, egy betanított hátas elefántra is fel lehetett ülni, a kis fogatokba pedig zebrákat, pónikat és kecskéket fogtak. Természetesen továbbra is rendszeresen felléptek az Állatkertben különféle néprajzi mutatványos csoportok. Ebben az időben fekete Afrikából és lappföldről is érkeztek ilyen társulatok, a legnagyobb sikere azonban az 1895 húsvétján Budapesten járt sziú indiánoknak volt.
Nem volt hiány a cirkuszi jellegű artista produkciókból sem. Olyannyira, hogy a különféle előadásokra az Állatkerttel rendszeresen szerződő német-holland származású cirkuszigazgató, Wulff Ede már 1888-ban arra panaszkodott, hogy milyen sok baj van az ideiglenes porond és lelátók, illetve sapitók, azaz cirkuszsátrak felállításával. Ezért inkább azt inkább azt indítványozta, hogy az Állatkerttől bérelt területen saját költségén építene fel egy vasszerkezetű, állandó cirkuszépületet. Mivel ez jelentős bérjövedelemmel kecsegtetett, az Állatkert vezetése meg is állapodott a cirkuszigazgatóval, így 1889-ben át is adták a terület első állandó cirkuszépületét. A nyitó előadást 1889. június 27-én tartották. A Wulff-fal kötött szerződés értelmében a cirkusz bevételének felét a területet adó Állatkert kapta, cserébe viszont Wulff is részesedett az Állatkert jegyárbevételéből 20 % erejéig. A Wulff-féle cirkusz e szerződés alapján 1895-ig működött, ezután az Állatkert igazgatósága megvásárolta magát az épületet is, s egy ideig maga gondoskodott fellépő artisták szervezéséről.
Ugyancsak a millennium korának egyik jellegzetes látványossága volt az Ős-Budavár. Ennek története még 1894-ben kezdődött, amikor egy vállalkozói csoport azzal kereste meg az Állatkert igazgatóságát, hogy a millenniumi kiállítás idejére a kert területéből látványosságok rendezése céljából engedjenek át nekik 14000 négyszögölnyi területet. Ez nem kevés, hiszen több mint öt hektárnak felel meg. A bérlők azonban hajlandónak mutatkoztak komoly összegű bérleti díjat fizetni. Végül 25.000 forint bérösszegben és 5000 forint biztosítékban állapodott meg az Állatkert az Ős-Budavár beruházóival, Bossányi Ivánnal és társával, Popper Istvánnal, aki különben a Telefonhírmondó Vállalatnak is tulajdonosa volt ekkoriban.
A bérelt területen a török kori Budavár világát feleleveníteni próbáló szórakoztató és mulató negyed épült ki, ahol napi 20 ezer, sőt, forgalmasabb napokon akár 60 ezer vendég is megfordult a millenniumi kiállítás idején. Török bazár, kocsmák, kávéházak, lacikonyhák, zöldvendéglők és pezsgőspavilonok adták meg az alaphangot, természetesen mindenféle látványossággal együtt. A keleties stílusú építményeket Marmorek István műépítész tervei szerint építették fel, ám nem kőből és téglából, hanem mint a díszleteket, kulisszából, papírmaséból és más, kevéssé időtálló anyagokból.
Az Ős-Budavár, amelynek üzemeltetését a beruházók Friedman Adolfra bízták, olyan sikeres volt, hogy már nagyon hamar puhatolózni kezdtek az Állatkertnél a szerződés 1897-es évre történő meghosszabbítása ügyében is. Végül az Ős-Budavár még csaknem egy évtizeden át működött, elfoglalva az Állatkert területének egy részét, ugyanakkor jelentős bevételt biztosítva az Állatkertnek, amely e bevétel nélkül pusztán az állatok bemutatásával nem tudta volna fenntartani önmagát.
Az Ős-Budavár egyébként sok vitát gerjesztett magában az Állat- és Növényhonosító Társaság választmányában is. A szerződés 1897-re történő meghosszabbítását például hevesen ellenezte a választmány alelnöke, id. Entz Géza zoológus, aki azon a véleményen volt, „az állat- és növényhonosító társaságnak kulturális feladata van, nem pedig olyan látványosságokkal megtömni az állatkertet, mint amelyek kivetkőztetik azt kulturális hivatásából”. Ezekkel a célokkal a választmány többi tagja is egyetértett, ám ők úgy látták, hogy a szerződést éppen azért kell megkötni, hogy a társaság „ezt a nagyobb jövedelmet is az állatkert fejlesztésre fordíthassa, s ezzel annál jobban megfelelhessen kulturális hivatásának”.
Bár a millennium évére a klasszikus állatkerti látnivalók az Állatkert teljes területének alig több mint felét kitevő övezetre szorultak vissza (hiszen a kert közepén a cirkuszépület, a másik felén pedig az Ős-Budavár állt), 1896-ban az Állatkertet magát is 518.497 fő kereste fel, amely a kert addigi történetének legmagasabb látogatószáma volt. Ez, és a cirkuszi, meg az Ős-Budavárnak bérbe adott területek bérleti díja együttesen annyi bevételt hozott, hogy az Állatkert működésének biztosítása nem jelentett gondot, sőt, a kert az összes korábbi tartozását is visszafizette.
Miért ment csődbe az Állatkert?
Bár a kert tulajdonképpeni területének csaknem felén nem kifejezetten állatkerti látványosságokat láthatott a közönség (hiszen az Ős-Budavár és a cirkuszépület foglalta el ezeket a területeket), de ezek jelentős bevételeket hoztak a kertet fenntartó társaságnak. Ráadásul magát az Állatkertet is sokan látogatták, s a bevételekből futotta új állatok vásárlására, a kert szépítésére, s az összes korábbi adósság visszafizetésére is.
A millennium évét követő egy évtizedes időszakban azonban nagyot fordult az Állatkert sorsa: kifejezetten szűkös esztendők következtek. Ennek oka néhány olyan tényezőben keresendő, amely a millennium évét megelőző időszakra vezethető vissza. Az egyik ilyen ok az volt, hogy az Állatkertet fenntartó Állat- és Növényhonosító Társaság eredeti célkitűzéseivel szemben az állatok és növények bemutatása, az ismeretterjesztés és a honosítás mellett a kert területének igen jelentős részén egészen másfajta tevékenység folyt: egymást érték a mutatványosok, cirkuszi műsorszámok, sőt, egy valóságos mulatónegyed is terpeszkedett az Állatkert számára kijelölt telek jó egyharmadában. Kétségtelen, hogy ezek nagy részének a társaság kényszerűségből, a hiányzó bevételek pótlása érdekében engedett teret, s a számítás egy ideig nagyszerűen be is vált. Az 1896-os év 478 ezer koronás bevételéből az állatkerti jegyek eladása önmagában csak 140 ezer koronát tett ki. Csaknem 98 ezer korona folyt be a látványosságokból és bemutatókból, 50 ezer korona az Ős-Budavárából, 168 ezer korona (!) pedig a vendéglő bérátalányából. Ugyanakkor a klasszikus állatkerti bemutatás némiképp háttérbe szorult, s magára az Állatkertre is egyre kevésbé közhasznú szervezetként, hanem inkább üzleti vállalkozásként tekintett a közvélemény. Ez a szemlélet jelent meg a városatyák körében is, s ez komolyan érintette a harmincéves szerződés megújítását.
Amikor ugyanis az Állatkert még 1866-ban megnyílt, a Pest szabad királyi város tulajdonában álló terület átengedése tárgyában harminc esztendőre kötöttek szerződést, amelynek alapján a területért csupán jelképes összeget, évi egy aranyat kellett fizetni. Az alapításkor ugyanis a város ezzel a jelképes összegben megállapított bérleti díjjal igyekezte támogatni az újonnan létrejött intézmény közhasznú törekvéseit. A sok mutatványost és egyéb bemutató látva azonban a városatyák egyre inkább úgy vélték, hogy az Állatkert már nem annyira közhasznú intézmény, hanem egyszerű népszórakoztató látványosság, s ilyenformán nincs ok arra, hogy csupán jelképes bérleti díjat fizessen. Az újabb harminc évre megkötendő szerződésben tehát a főváros már jelentős bérleti díj megfizetését kötötte ki, ráadásul a szerződésbe bekerült néhány további súlyos feltétel is.
A szerződés meghosszabbítása fejében az Állatkert köteles volt egy új, szilárd szerkezetű vendéglőt felépíteni, amely tulajdonjogi szempontból azonnal a főváros tulajdonába került, a társaságot csupán a használati jog illette meg. További feltétel volt a díszes vaskerítés kiépítése a főbejárattól mindkét irányban, a kert még rendezetlen részeinek modern parkosítása a társaság költségén, de fővárosi felügyelettel, valamint kikötés volt az is, hogy ha a társaság a területen álló cirkuszépületet megvásárolja, annak tulajdonjoga is a fővárost illeti, az Állatkert csak a használatra kap jogot a szerződés értelmében.
Az új szerződés előkészítése – a főváros által diktált feltételek mellett – már 1893-ban megkezdődött, bár maga a végleges szerződés 1896. április 25-én került aláírásra. Az abban foglalt kötelezettségeket az Állat- és Növényhonosító társaság nagy nehezen tudta teljesíteni.
Az 1866-ban épült eredeti vendéglőt 1888 decembere óta bérlő Wampetics Ferenc már 1893-ban azt vetette fel, hogy az új vendéglő építésének költséges munkálatait saját maga viselné, ha ezért cserébe az Állatkert meghosszabbítaná vele a szerződést, méghozzá alacsony bérleti díj ellenében. Erre a társaság különösebb vita nélkül ráállt, hiszen így legalább a főváros ezen súlyos feltételét sikerült teljesíteni. Az új étterem felépítése, amelyet később a Gundel család vett át, s amely ma is áll, 168 ezer koronába került.
A díszes vaskerítés a főbejárat környékén, illetve az ugyancsak díszes deszkakerítés a Szondi utca felőli oldalon szintén elkészült, erre az Állat- és Növényhonosító Társaság 14.195 koronát és 39 fillért költött. A parkosítással kapcsolatos feladatokat csak részben sikerült elvégezni, erre 1902-ig 45.213 koronát és 40 fillért fordítottak. A cirkusz épületét Wulff Edétől kereken 100.000 koronáért váltották meg. Ennyi pénze persze egyszerre nem volt a társaságnak, az összeget a bérleti díj felének elengedésével, illetve részletekben törlesztettek, de ebből 1903-ban még mindig volt 613 korona hátralék. Ráadásul a cirkuszépületet át is kellett alakítani, ami további 8350 koronába került. Így a következő harminc évre szóló szerződésben foglalt kötelezettségek teljesítésére – készpénz vagy elmaradt bevétel formájában – több mint 300 ezer koronát áldozott az Állat- és Növényhonosító Társaság. A probléma csak az volt, hogy ezt az összeget, illetve a területért számolt új, magasabb bérleti díjat ki is kellett termelni valamiből.
Ez azonban egyáltalán nem volt könnyű feladat, hiszen a millennium éve után a látogatottság látványosan csökkent. A korabeli leírások arról számolnak be, hogy 1896-ban annyi volt a látványosság, hogy kis túlzással „meg is csömörlött belé” a publikum, így sok helyen a forgalom visszaesését tapasztalták. Ráadásul a kevés forrás mellett az állatkerti látnivalók gyarapítása is nehézségekbe ütközött. 1897-ben még 1016 különféle állatot vásároltak 28.680 forint (vagyis 57.360 korona) értékben (köztük 4 oroszlánt, 1 tigrist, 3 leopárdot, 129 majmot, 1 vombatot és 2 „rókás zsebőköt”, vagyis rókakuzut), 1898-ban azonban már csak 633 állat beszerzésére futotta 10.518 forintért (köztük 2 gepárd, 1 hiéna, 2 maláj medve és 3 kenguru). A következő években tovább csökkent az állatbeszerzés, s a társaságnak már több állatkereskedő felé volt tartozása is.
A legnagyobb gondot azonban nem is annyira az állatok utánpótlása jelentette, hiszen időnként még ajándékba is érkezett egy-egy példány. Ferenc József 1900-ban például személyesen adományozott egy fiatal elefántbikát: a Sziám nevű állat egészen a második világháborúig volt az Állatkert lakója. A fenntartási költségeket azonban egyre nehezebb volt kigazdálkodni. Az Ős-Budavára ugyan jelentős bevételt hozott, 1902 végéig összesen 306 ezer koronát, de ezt az összeget mind elvitte a főváros által megkövetelt feltételek teljesítése. Miután az Ős-Budavár bezárt, ez a forrás is elveszett a társaság számára.
Ráadásul ebben a drámai helyzetben már nem lehetett támaszkodni az Állatkert alapító atyáira sem. Xántus János, aki ugyan csak a kezdeti időszakban volt igazgató, de a társaság munkájában évtizedeken át továbbra is részt vett, már 1894-ben elhunyt, s ugyanebben az évben Szabó József, a társaság elnöke is elhalálozott. Az 1873-ban kinevezett igazgató, Serák Károly a századfordulón még életben volt, de betegsége miatt egyre kevésbé tudott részt venni az ügyek irányításában, így 1903-tól Lónyay Géza vezette a kertet megbízott, majd Serák 1906-os halála után már kinevezett igazgatóként. Az ügyek gyakorlati vitelét azonban egyre inkább Reymetter Árpád vette át, aki az Állatkertben pénztárosként, titkárként és háziügynökként működött, majd később, állatkerti pályafutását követően lovardatulajdonos lett és egy látványosság-vállalatot is működtetett. De 1907-ben az Állatkert útmutatója is az ő neve alatt jelent meg.
Lónyay Géza és Reymetter Árpád irányítása alatt a hiányzó bevételeket még kevesebb igazi állatkerti látnivaló mellett még több mutatványos látványossággal igyekeztek pótolni. Ma már nehéz kideríteni, hogy a jó cél érdekében, vagy inkább saját boldogulásuk előmozdítása miatt választották-e ezt az utat, de az biztos, hogy ebben az időszakban már olyan látnivalók is teret kaptak, amelyek a legnagyobb jóindulattal sem illeszkedtek az Állatkert profiljához.
Az egyik legjellemzőbb ilyen ötlet az volt, amikor a kert vezetése megállapodást kötött két bankárral, Krausz Simonnal és Bettelheim Mórral, akik bikaviadalt kívántak szervezni az Állatkert területén. Az 1904 nyarán megtartott viadalok ugyan messze nem voltak azonosak a régebbi pesti vásárokban időnként megtartott kegyetlen állatheccekkel, sőt, a klasszikus ibériai corridától is eltértek annyiban, hogy nem jártak az állatok pusztulásával. Ezzel együtt az állatkerti bikaviadal igencsak megosztotta a kor közvéleményét. Igaz ugyanakkor az is, hogy a pestieket még jobban foglalkoztatta az a kérdés, hogy vajon mit kezdenek a spanyol torreádorok a magukkal hozott spanyolhoni toro bravóknál jóval nagyobb termetű szimentáli és magyar szürke bikákkal. Kísérletet is tettek néhány állattal, amelyek báró Sennyei István pácini birtokáról származtak, de sem Gyémánt, sem Betyár nem volt hajlandó magát belerángatni holmi viadalba.
Az egyik toro bravo viszont már az egyik első előadás alkalmával megsebesítette a provence-i matadort, Ambroise Boudint, aki II. Pouly néven volt ismert akkoriban. A lábán megsérült Pouly egy kis időt kórházban töltött, de az utolsó előadásokon már újra fellépett, sőt, a közönség érdeklődését felszítandó elhíresztelték, hogy a július 14-i viadalon a korábbi alkalmaktól eltérő módon meg is fogja ölni a bikát, éppen azt, amelyik megsebesítette. A teltházas előadáson azonban végül mégsem folyt vér, mert amikor a matador a várva várt viadal előtt elővette az espadát, vagyis azt a spádét, amivel a bikának a kegyelemdöfést szokták megadni, a rendőrség leállította az előadást, az espadát pedig elkobozták Pouly-től. Hiába követelte a lelátók közönsége a bika halálát, a hatóságok ezt már nem engedték. Ezzel vége is lett a két bankár vállalkozásának.
A bikaviadal persze csak egy epizód az Állatkertnek ebből a korszakából, amikor a legelképesztőbb módol igyekeztek bevételre szert tenni, hogy a csődöt elkerüljék. Egy idő után már a „kreatív könyvelés” is elharapódzott, s egyre többen voltak elégedetlenek az Állatkert viszonyaival. Lung György fővárosi tanácsnok már 1903-ban vizsgálatot szeretett volna, 1904-ben Sümegi Vilmos még az Országgyűlésben is interpellált ebben az ügyben. Végül 1906-ban Andrássy Gyula belügyminiszter 108.346-os számú leiratában el is rendelte a vizsgálatot. A dolog vége az lett, hogy a belügyminiszter 1907. február 23-i 613/V. számú rendeletével feloszlatta az Állat- és Növényhonosító Társaságot, illetve ennek nyomán megindították a csődeljárást is.
A működtető társaság feloszlatása és a csőd azonban nem jelentette magának az Állatkertnek is a végét. Az akkor már negyven esztendeje létező intézményt ugyanis a nagyközönség nemcsak megszokta, hanem meg is szerette, és továbbra is igényelte a fenntartását. Így gondolkodott maga Andrássy Gyula is, aki a vizsgálat kapcsán azt javasolta, hogy más európai nagyvárosok mintájára Budapest maga vegye át az intézmény fenntartását.
Ez a kijelentés fontos mérföldkőnek tekinthető a magyarországi állatkertészet történetében. Korábban ugyanis az volt a helyzet, hogy bár az állatkertet, mint intézménytípust a művelt emberek általában fontos kulturális és társadalmi küldetéssel bíró intézménynek tekintették, az nem nagyon merült fel, hogy egy ilyen kulturális intézmény fenntartását – a múzeumokhoz, könyvtárakhoz hasonlóan – közfeladatnak tekintsék. Ekkor merült fel először hivatalosan, hogy egy ilyen intézmény fenntartásáról voltaképpen közpénzből kellene gondoskodni. Az igaz megvallva persze a felszín alatt korábban is motoszkálhatott hasonló gondolat. Az 1896-os szerződésben a főváros által megfogalmazott követeléseket ugyanis sokan hajlamosak úgy értelmezni, hogy a városatyák a sok vásári látványosság miatt ekkorra már inkább bevételi forrásként, és nem pártolandó kulturális intézményként tekintettek az Állatkertre. De a háttérben lehetett olyan szándék is, hogy előbb-utóbb egyébként is a főváros ellenőrzése alá akarták vonni az egész intézményt.
Akárhogy is, az Állatkert végül a fővárosé lett. Az átvétel a gyakorlatban úgy történt, hogy az Állatkert területe már kezdettől a fővárosé volt, az 1896-os szerződés alapján az épületek nagy része is a város tulajdonába ment át, a többi vagyont pedig, amely az 519 egyedre menő állatállományban és néhány egyéb vagyontárgyban öltött testet, szabályos árverésen vásárolták meg. A vagyont Karácsonyi Jenő ügyvéd a főváros által kirendelt csődtömeggondnokként 51 ezer koronára értékelte, de nem annyira a leltári, vagy a valós belső érték alapján, hanem elsősorban azért, mert ennyi kellett a hitelezők követeléseinek kielégítéséhez. Az árverésen tehát ez volt a kikiáltási ár. S mivel más licitáló nem volt, az elárverezett vagyon kikiáltási áron jutott a főváros tulajdonába. Az 1907. szeptember 26-án aláírt adásvételi szerződés alapján egyéb költségeket is felszámolva végül pontosan 56.181 koronát és 90 fillért fizetett Budapest Székesfőváros, s ezzel mindenestül az Állatkert tulajdonosa és fenntartója lett, mind a mai napig tartó érvénnyel.
A feloszlatott Állat- és Növényhonosító Társaság utolsó éveinek summáját a legjobban talán Magyar Elek, a neves újságíró és gasztronómiai szakíró fogalmazta meg 1920-ban, Pesti históriák című karcolat-gyűjteményében:
„Egyik üzleti próbálkozás a másikat hajszolta, a legtöbb sikerült is, de – másoknak. Az állatkert a sok kísérletezésben kiszorult önmagából, pusztulni kezdett, csapás csapás után érte, a Jónáson kívül már alig volt négylábú lakója, a pesti élc azt hirdette, hogy vasárnaponként hordárokat bújtatnak a kimúlt oroszlánok bőrébe Potemkin-fenevadaknak. A közönség eljárt a Vampeticsbe, a cirkuszba, ősbudába, de magától az állatkerttől hovatovább elszokott. Serák meghalt, utóda Lónyai Géza nem tudott már lendíteni a dolgokon, végre is beleszólt a kormány, feloszlatta a nemes felbuzdulással alapított társulatot, mindent átvett a főváros s milliós költséggel, de igazán nagy stílusban, Hagenbeck modorában 1912-ben megnyitott a régi helyett az új állatkertet.”
Hogyan épült újjá az Állatkert?
1907-ben az Állatkert tulajdonjogát és működtetését a feloszlatott Állat- és Növényhonosító Társaságtól Budapest Székesfőváros vette át. A szándék az volt, hogy az Állatkert színvonalát egy nagyobb rekonstrukcióval, sőt, a kert teljes újjászervezésével jelentősen megnöveljék, a fővároshoz méltóvá tegyék. Előbb azonban a napi feladatok ellátásáról kellett gondoskodni. Gyorsan kineveztek tehát az Állatkert élére egy új igazgatót a kiváló fővárosi állatorvos, Rátonyi Zoltán személyében. Rátonyi feladata az volt, hogy a feloszlatott társaságtól átvett állatállományról való gondoskodást, és egyáltalán a napi feladatok ellátását irányítsa. Az új igazgató ennek nagyszerűen meg is felelt, sőt, az állatok szaporításának kérdését tudományos alapossággal tanulmányozta. Megfigyelését évekkel később könyv formájában is kiadta.
Az Állatkert napi üzemeltetése így megfelelő kezekbe került, ám maga a kert mind a gyűjteményt, mind az épületeket tekintve elég rossz állapotban volt. Ráadásul a terület nagy részén a korábban bezárt Ős-Budavár elhagyott kulissza épületei terpeszkedtek. Volt tehát teendő bőven.
Az első feladat a Wampetics-féle vendéglő szerződésének újratárgyalása volt. A feloszlatott társaság által a vendéglőssel között szerződés ugyanis az új helyzetben már nem volt előnyös. Végül tíz évre terjedő bérleti szerződésben sikerült megállapodni. A bérleti díj 16 ezer korona volt, s a szerződésből kikerült a vendéglő működtetésére vonatkozó kizárólagos jog, vagyis ezután az Állatkert belső területén a Wampeticstől függetlenül is lehetett vendéglőt nyitni. Bár a szerződést az Állatkert még Wampeticcsel kötötte meg, 1910-ben a bérletet Gundel Károly vette át: ettől kezdve hívták a vendéglőt Gundel étteremnek.
Ugyancsak foglalkozni kellett az Ős-Budavár és a cirkuszépület problémakörével is, amely igen bonyolultnak ígérkezett. Az eredeti elképzelés ugyanis az volt, hogy a korábban bezárt Ős-Budavár területéről a romos építményeket egyszerűen eltakarítják, és az máris felszabadul az újjászülető Állatkert állattartó terei számára. A területre azonban szemet vetettek a mutatványosok is, akik számára akkoriban a Városligetnek az az övezete volt kijelölve, ahol ma a Széchenyi Gyógyfürdő épülete áll. A fürdő építése éppen ebben az időszakban került napirendre, a mutatványosoknak tehát menniük kellett. A bezárt Ős-Budavár által elfoglalt terület azonban az Állatkert területe volt, amelynek fejlesztését mindenképpen szerette volna a főváros. Ugyanakkor a fürdő építése miatt korábbi helyükről kiszoruló mutatványosokat is el kellett valahol helyezni. A városatyák a problémát úgy oldották meg, hogy az Állatkert eredeti telkének legvégét, a Hermina úti sávot jelölték ki a mutatványosok új helyeként. Ezt a zónát hivatalosan külső mutatványos telepnek nevezték, a köznyelv azonban – ahogy a mutatványosok csoportosulásait általában – egyszerűen csak vurstlinak hívta. A mutatványosok számára átadandó területet azért pont a Hermina úti sáv mentén jelülték ki, hogy ne törje meg az Állatkert többi területének egységét. Persze ez azért így is veszteséget jelentett a kert eredeti területéhez képest, ám a városatyák a veszteséget azzal a rendelkezéssel ellensúlyozták, hogy a vurstli vállalkozói a területért járó bérleti díjat az Állatkert pénztárába tartoztak befizetni.
A mutatványosok ügyének rendezéséhez szorosan kapcsolódott a cirkusz épületének kérdése is. Az Állatkert területén álló állandó cirkuszépület ugyanis nem a legszerencsésebb helyen állt. Ennek orvoslása érdekében az egész vasszerkezetű épületet jó száz méterrel keletebbre helyezték át, hogy az Állatkert sarkában, épp a mutatványos telep mellett álljon, és ne szabdalja szét feleslegesen a kifejezetten állatkerti funkciókra fenntartott terület egységét. Mivel ez még mindig az Állatkert telke volt, Beketow Mátyás, a cirkusz bérlője évenként 18 ezer, majd később 24 ezer korona bérleti díjat tartozott befizetni a kert pénztárába.
A fenti módon tehát mind az étterem, mind a cirkusz, mind a mutatványosok dolgát sikerült rendezni, oly módon, hogy azok az általuk fizetett bérleti díjakkal az Állatkert számára bevételt is jelentettek. Emellett sikerült a kert területén egy egységben több mint 11 hektárnyi területet kifejezetten az állatkerti funkciók számára fenntartani és biztosítani.
A következő lépés az volt, hogy ezen a területen egy olyan Állatkert jöjjön létre, amely valóban méltó volt Budapesthez. Ez különösképpen a nagy városfejlesztőnek, Bárczy István akkori polgármesternek, későbbi főpolgármesternek volt a szívügye, de általában elmondható, hogy a városatyák mindegyike helyeselte a főváros tulajdonába került Állatkert nagyarányú fejlesztését. Első lépésként 1.212.000 aranykoronát szavaztak meg a fejlesztésekre, a tervek kidolgozására pedig egy 14 fős bizottságot hoztak létre Bódy Tivadar elnöklete alatt. A bizottságon belül három személyt egy-egy fontos terület fő felügyelőjének jelöltek ki: Kovách Aladár a nagyközönség általános kívánalmainak érvényesülésére ügyelt, Lendl Adolf a zoológiai, illetve szakmai program kidolgozásáért volt felelős, Neuschloss Kornél pedig az összes építkezések és technikai munkák felülvizsgálatára kapott megbízást. A mérnöki munkálatok irányítója Végh Gyula, a Székesfővárosi Mérnöki Hivatal mérnöke volt, a kertészeti terveket a főváros főkertésze, Ilsemann Keresztély készítette.
A tervezés során egyrészt figyelembe vették a területen álló nagyobb fák elhelyezkedését, valamint tekintettel kellett lenni az Állatkert szomszédságából, a vasút felől jövő zajra, füstre és koromra is, amely a gőzvontatás korában egészen más dimenziókat öltött, mint manapság. Az Állatkertnek a vasúttal szomszédos szegélyén egyrészt egy támfal épült, másrészt ahol csak lehetett, a terepszintet is megemelték, s a fákat is úgy ültették, hogy a vasút felőli oldalon a fák lombkoronájukkal valamennyire megfogják a légszennyezést. A sétányok és a közművek hálózatának tervét Végh Gyula készítette el.
Az egyes állatok bemutatóhelyeinek kijelölésekor Lendl Adolf a rendszertani bemutatást választotta általános rendezőelvnek. Az állatkertekben ugyanis gyakran valamilyen előre meghatározott tematika alapján kerülnek egymás mellé a különféle állatok. Az persze nem minden állatkertre igaz, mert sok helyen nem egyszerre terveztek meg egy egész állatkertet, hanem a különböző állatok férőhelyei fokozatosan, lépésről lépesre épültek ki, mindig ott, ahol éppen hely volt. Abban az esetben viszont, ha egy állatkert létesítésekor vagy rekonstrukciójakor lehetőség nyílott nagyvonalú megoldásokra, általában valamilyen rendezőelvet követtek. Münchenben például kontinensek szerint csoportosították a különféle állatokat, Budapesten viszont ekkoriban a rendszertani alapú bemutatás mellett döntöttek. Vagyis a kert területén belül meghatározott helyet jelöltek ki a halak, a kétéltűek és a hüllők, vagy éppen a madarak számára. A legnagyobb tér természetesen az emlősöknek volt fenntartva, de ezen belül is külön helyet kaptak a majmok, a nagyragadozók, a „vastagbőrűek” és a többi állat is.
Az egyes állatok férőhelyének kialakításában a Hagenbeck-féle elveket kívánták követni. Az állatkerti állattartásban ugyanis korábban az volt a jellemző, hogy a különféle állatokat ketrecekben, illetve karámokban tartották. A 20. század elején azonban forradalmi változásokra került sor az állatkerti állatbemutatásban, amelyek nagy része a neves állatkereskedő és idomár, Carl Hagenbeck nevéhez kötődik. Hagenbeck ugyanis egyéb tevékenysége mellett Hamburg Stellingen nevű városrészében létrehozott egy állatkertet is, amely éppen 1907-ben nyitotta meg a kapuit. Ebben az állatkertben Hagenbeck számos újszerű elképzelést valósított meg. Például azt, hogy az állatokat nem rácsokkal és kerítésekkel, hanem száraz- és vizesárkokkal, megmászhatatlan műsziklákkal választotta el egymástól és a közönségtől.
A nagyszabású terveket látva a városatyák az eredeti költségvetési előirányzatot jelentőségen kibővítették, főleg annak nyomán, hogy a tervbe bekerült egy pálmaház kialakítása is. A menet közbeni módosításokkal együtt végül több mint négymillió aranykoronát biztosítottak az Állatkert megújítására.
1909 tavaszára tehát már megvoltak a tervek. Meg lehetett kezdeni az új állatházak és a műsziklák felépítését, valamint a meglévő igencsak szegényes állatállományt kiegészítve benépesíteni az újjászülető Állatkertet. Minderre az 1909-től 1912-ig tartó időszakban került sor.
A következő lépés a tervezett új épületek, építmények, létesítmények felépítése volt. Erre az időre, vagyis az 1909-től 1912 tavaszáig tartó időszakra az Állatkertet bezárták, hiszen az építkezések a kert teljes területére kiterjedtek. A korábbi épületek közül csak a zenepavilon, illetve a Bagolyvár maradt meg, bár ez utóbbit is új helyre költöztették, és némileg át is építették. A régi állatházakat és pavilonokat azonban mind elbontották, s helyükre teljesen új építményeket emeltek.
Az épületek legnagyobb részét két fiatal, tehetséges, de akkor még igen fiatal építész, Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervezte. Kós és Zrumeczky annak a Neuschloss Kornélnak volt a tanítványa, aki az Állatkert újjászületésének műszaki és építészeti részét irányította, vagyis Neuscloss tanárként és mentorként biztosított lehetőséget a két fiatal építésznek. A Kós és Zrumeczky által tervezett épületek többsége a „fatornyos” erdélyi népi építészet világát, különösen a Kalotaszegre jellemző formakincset idézte meg, bár állatkerti épületeik között akadtak olyanok is, amelyeket inkább a távoli tájak egzotikus építészete ihletett. Az épületek jó része ma is megvan, bár némelyiküknek a funkciója és neve is megváltozott az idők során. Kós és Zrumeczky majomháza például ma a Madagaszkár-ház nevet viseli, a madarak számára épített ház pedig, amelynek fatornyai a magyarvalkói református temploméra emlékezetnek, az újabb időkben Ausztrálházként működik. Néhány épület azóta elpusztult, így a zsúpfedeles struccházra ma már csak régi fotók emlékeztetnek.
Két épületet, a Főkaput és az Elefántházat maga Neuschloss Kornél tervezte meg. Természetesen díjmentesen, minden honoráriumról lemondva, hiszen máskülönben összeférhetetlenség merült volna fel az ügyben. A Főkapu kőelefántjaival, cikkelyes álkupolájával, Maugsch Gyula által készített szobraival és Róth Miksa nevével fémjelzett mozaikdíszével az elmúlt száz évben Állatkertünk egyik jelképévé lett. De az Elefántház sem kevésbé emblematikus épület, annál is inkább, mivel jól példázza azt a 20. század elején világszerte divatos gondolkodásmódot, amely az állatkerti épületek tervezését akkoriban jellemezte. A legtöbb építész ugyanis ebben az időben olyan stílusú állatházakat igyekezett az egzotikus állatok számára megálmodni, amelyeken az ott látható állatok őshazájára jellemző építészeti stílus jellegzetességei elevenednek meg. A kupolás Elefántház éppen ezért lett orientális, keleties hatású, ötvözve a bizánci, az ottomán és a mogul építészet formakincsét, egyfajta sajátos, szecessziós felfogásban.
A Pálmaház terveit Végh Gyula fővárosi mérnök készítette, Räde Károllyal és Ilsemann Keresztéllyel együttműködésben. A nyeregtetős, illetve parabolikus tetejű központi csarnokból, a hozzá kapcsolódó hat oldalszárnyból, illetve egy fedett kávézóból álló építmény alagsorában a tengeri és édesvízi akváriumot, Magyarország első jelentősebb nyilvános akváriumát alakították ki.
A legnagyobb érdeklődés talán az állatkerti műsziklák, vagy – ahogy akkoriban nevezték – a két „kősziklahegy” építését kísérte. E tekintélyes méretű mesterséges sziklákat az 1907-ben megnyílt hamburgi Hagenbeck Állatparkban látottak alapján vették fel a tervek közé, így „Hagenbeck-stílben” épülő kősziklahegyről beszéltek. Az eredeti ötlet azonban nem Carl Hagenbecktől, hanem egy svájci szobrásztól Urs Eggenschwylertől ered. Ő kereste meg Hagenbecket azzal az elgondolással, hogy a készülő hamburgi állatkertben mesterséges sziklaépítményekkel lehetne tagolni a teret, ráadásul a műsziklák számos állat elhelyezésére is alkalmasak lennének.
A budapesti sziklák tehát elvileg a hamburgiak mintájára készültek, de szó sem volt szolgai utánzásról, csupán az alapötlet átvételéről. A megvalósításban azonban igyekezték felülmúlni Hagenbecket. A sziklaépítmények vasbeton szerkezetét Végh Gyula tervezte, a felszín megmintázása Benke Gyula szobrászművész csapatának munkája volt. A mesterséges sziklafelszín kialakításához segítségül hívták a Magyar Állami Földtani Intézet szakembereit is, akik abban működtek közre, hogy a cementbeton felszín minél inkább hasonlítson egy természetes geológiai képződményre. A Nagysziklának ráadásul természetes „modellje” is volt: az erdélyi Hagymás-hegységben álló Egyes-kő.
A tulajdonképpeni építkezés 1909 nyarán már javában folyt. Az épületek egy része késő őszig tető alá került, igaz, voltak olyan épületek, amelyek kivitelezése csak ezután kezdődött meg. A műsziklák építésének legfőbb feladatai is az 1909-es évre, a befejező munkálatok pedig a következő esztendőre jutottak. A Schmaus József és Pohl György vezette építkezésen volt, hogy egyszerre több száz munkás dolgozott, méghozzá nemcsak nappal, hanem villamos világítás mellett egészen éjfélig. Az ilyesmi egy építkezésen akkoriban nagy szó volt, hiszen Budapesten éppen ebben az évben, 1909-ben jelent meg az elektromos közvilágítás. Az alapozás után az első munka a zsaluzat összeácsolása, illetve a betonvasak összeállítása volt. Az így előkészített zsaluzatba öntötték be a betont, ám azt nem a ma igen elterjednek számított betonágyukkal öntötték be (hiszen ilyesmi akkoriban nem létezett), hanem kézzel, vödrök segítségével. Még a 34 méter magas Nagyszikla vázának tetejére is ilyen módon vödrözték fel a betont. A betöltött anyag megkötésére hatheti időt hagytak, ekkor távolították el a deszkazsaluzatot. Miután a kősziklahegy váza már állt, megkezdődhetett a felület kialakítása. A sziklafelszín fő geometriáját ujjnyi vastag vaspálcákból álló váz adta meg, amelyre több mint 20 ezer négyzetméternyi sodronyhálót húztak fel. Erre a vázra hordták fel a cementpépet, amelybe – hogy kötéskor ne repedezzen – előzőleg mangalica szőrt kevertek. A felszín kialakítását a szobrászok, Benke Gyula és munkatársai irányították a MÁFI már említett geológusaival együtt.
Lassacskán nemcsak a Nagy- és a Kisszikla, hanem az Állatkert többi új épülete, építménye, létesítménye is elkészült. Ahhoz azonban, hogy az újjászületett intézményt újra megnyissák a közönség előtt, még be is kellett népesíteni az újonnan elkészült állattartó tereket.
Hogyan költöztették át Jónást, a legendás vízilovat?
Az 1907 előtti időkből örökölt állatok közül Jónás, az 1893-ban érkezett nílusi víziló volt a leghíresebb. Őt az építkezés miatt kétszer is költöztetni kellett. Egyszer korábbi lakhelyéről egy ideiglenes helyre, majd onnan az újonnan elkészült Elefántházba, amelyet ekkoriban a „vastagbőrűek házaként” ismertek.
A termetes állat átszállítását úgy oldották meg, hogy egy méretes faládába csalták, majd deszkából külön pályát építettek Jónás új otthonáig. A láda alá görgőket tettek, s a deszkapályán ilyen módon tolták végig, méghozzá úgy, hogy a tolóerőt Bébi, az Állatkert akkori legengedelmesebb elefántja szolgáltatta.
Bébi egyébként új lakó volt, 1911 decemberében került az Állatkert tulajdonába a Beketow cirkusztól, méghozzá a cirkusz bérhátraléka fejében. Rajta, és a már 1907 előtt is a kertben élt másik két elefánton, Sziámon és Katin kívül még további három elefánttal egészült ki a budapesti csapat: 1912 márciusában egy Nelly nevű elefánttehén és egy Szultán nevű bika érkezett, augusztusban pedig, már a kert újbóli megnyitása után egy Kuba nevű tehenet is beszereztek.
Jónás mellé is érkeztek fiatalabb vízilovak: Bandit és Arát (mármint Bandi „aráját”) egyenként 8000 aranykoronáért vásárolták a Hagenbeck állatkereskedő cégtől.
Hogyan teremtették meg az új Állatkert állatállományát?
Az újjászületett Állatkertbe nemcsak épületek kellettek, hanem azokat be is kellett népesíteni állatokkal. A kert területén persze az átépítés ideje alatt is mindvégig voltak állatok. Hiszen amikor a főváros átvette az üzemeltetést a feloszlatott Állat- és Növényhonosító Társaságtól, az akkor meglevő állatállományt is átvették. Ez azonban elég szegényes gyűjtemény volt már, tehát az újjászületett Állatkert megnyitásáig mindenképpen ki kellett egészíteni.
Az állatkerti állatok többsége akkoriban még vadbefogásból származott. Vagyis erre szakosodott befogók hozták el őket az őshazájukból, és állatkereskedőkön keresztül jutottak el az európai és az észak-amerikai állatkertekbe. Ez volt a helyzet azzal a négy zsiráffal is, akikkel az új Zsiráfházat kívánták benépesíteni. Az állatokat Szudánban fogták be, majd Kartúmból vasúton vitték őket Alexandriába, ahonnan pedig gőzhajóval szállították őket egészen Fiuméig. A vámkezeléskor felmerültek bizonyos adminisztratív nehézségek, olyannyira, hogy Móra Ferenc külön is megemlékezett az esetről Tápéi furfangosok című elbeszélés-gyűjteményében. A formaságok elintézése után a négy zsiráf, Pasa, Cocotte, Emir és Saida 1911 júliusában vasúton utaztak tovább Budapestre. A Nyugati pályaudvarról lábon, kötőfékkel vezették végig őket az utcákon, egészen új otthonukig.
Természetesen nem hiányoztak az emberszabású majmok sem. Még 1911 májusában két csimpánzot szereztek be 600-600 koronáért: ők az Ádám és az Éva nevet kapták. 1911 novemberében pedig egy nőstény orangutánra is sikerült szert tenni. Az igen szelíd, Jella nevű állatért 3500 koronát számlázott az állatkereskedő.
Az Állatkertbe egyre-másra érkeztek a ritka, értékes, különleges, esetleg addig még soha be nem mutatott állatok. A Nyugati pályaudvaron egyáltalán nem volt ritka látvány ebben az időben, hogy a vagonokból az újjászülető intézménybe szánt állatokat vezettek ki. Egyszer teve, máskor bölények, megint máskor ritka madarak érkeztek. Még a neves vadász és vadászíró, Kittenberger Kálmán is segített az újjászülető állatkert benépesítésében. Az Állatkert első földimalacait például ő küldte Budapestre.
Az újjávarázsolt és állatokkal benépesített állatkertet már csak újra meg kellett nyitni a nagyközönség előtt.
Milyen volt az újjáépített Állatkert?
1912 tavaszára az állatházak és az összes többi új létesítmény is teljesen elkészült, s valamennyi állattartó helyet be is népesítették. Már csak az újbóli megnyitó volt hátra, amelynek időpontját egy hétfői napra, május 20-ára tűzték ki. Előtte azonban még vasárnap szerveztek egy bejárást az új intézményben a sajtó képviselői számára.
A hivatalos megnyitó délután háromkor kezdődött, a díszvendég eredetileg József főherceg lett volna, aki azonban – s ez csak aznap derült ki – végül mégsem tudott eljönni. De azért szinte mindenki ott volt, aki számított a korabeli Budapesten. Először Bódy Tivadar alpolgármester számolt be az Állatkert újjászervezésével és újjáépítésével kapcsolatos munkálatokról, amelyek még 1909. április 26-án kezdődtek meg. Az alpolgármester így folytatta: „A rendelkezésre állott 26 katasztrális hold kiterjedésű területen felépítettük az engedélyezett négymillió korona költséggel, egy újonnan alkotott parkban 26 modernül berendezett és felszerelt épületet 2000 állattal benépesítve és kiegészítve virágházzal és a tenger állatvilágának bemutatására alkalmas akváriummal. Ezzel elkészítettük az új állatkertet. Örömmel és szeretettel munkálkodtunk közre annak létrejöttén, mert tudatában voltunk annak, hogy Budapest székesfővároshoz méltó kulturális intézményt teremtünk, amelyből nemcsak a székesfőváros, hanem az egész ország fog majd hasznos tanulságokat meríteni.” A fentiek elmondása után Bódy alpolgármester felkérte Bárczy István polgármestert arra kérte fel, hogy a főváros nevében vegye át az újjászületett intézményt.
Bárczy István a maga beszédében nagy elismeréssel szólt az új állatkertről, s kiemelte azok nevét, akiknek a munkában oroszlánrészük volt. Köztük Bódy Tivadarét, Márkus Jenő fővárosi tanácsnokét, a terveket készítő Végh Gyula fővárosi mérnökét, valamint Neuschloss Kornél, Kós Károly és Zrumeczky Dezső építészekét is. És természetesen Lendl Adolf zoológusét, aki nemcsak az újjáépítés szakmai programját dolgozta ki, hanem annak megvalósítását mindvégig irányította is, főképp, miután 1911-ben az igazgatói teendőkkel is megbízták.
Az újjászületett intézmény rendeltetéséről Bárczy István a következőket mondta: „A mi jövendő ifjúságunkat fogja ez nevelni, elsősorban a természeti ismeretekre és másodsorban a természet megszeretésére s ily módon tulajdonképpen a legigazibb természeti iskola lesz. A modern nevelés két legnagyobb elve itt teljességben és harmóniában valósul meg: az ismeretek terjesztése és a becsületes, a tiszta, a szép életörömökre való nevelés. Én azt hiszem, hogy a legigazibb állattani oktatásnak itt kellene végbemennie, hogy az ifjúság itt, a szabad levegőn, tanárai vezetésével tanulhassa a természeti ismereteket, és úgy gondolom, hogy a mi szeretett városi közönségünknek is gyönyörűsége fog telni az új állatkertben. Ezennel tehát ünnepélyesen átveszem Bódy Tivadar dr. alpolgármester úrtól az újonnan megnyílt állatkertet abban a reményben, hogy ide fog seregleni a mi szeretett közönségünknek apraja-nagyja, különösen pedig a gyermekek kacagó öröme fogja felvidítani ezt a kertet. Kívánjuk, hogy messze időkön szolgáljon ez az állatkert a jövő nemzedékek okulására, épülésére, és a mi rajongásig szeretett fővárosunknak becsületére és dicsőségére.”
A hivatalos megnyitó után a közönség végre birtokba vehette az újjászületett Állatkertet. A belépőjegy a felnőtteknek egy korona volt, a gyermekeknek feleannyi, illetve kedvezményes áron történt a belépés a belépés a csütörtöki és a vasárnapi napokon. A kertben a közönség nemzetközi összehasonlításban is kimagasló gazdagságú gyűjteményt láthatott, s általában elmondható volt az intézményről, hogy a maga műfajában a világ élvonalába tartozott. A legnépszerűbb lakó továbbra is Jónás, a már 1893 óta Budapesten élő víziló volt, habár mellette két újonnan érkezett, fiatal vízilovat is láthatott a nagyközönség. Nagy volt az érdeklődés az elefántok iránt, belőlük egy kisebb csordát mutattak be. Ugyancsak népszerű volt a Szudánból vásárolt négy gyönyörű zsiráf, s csodájára jártak az addig Budapesten még soha be nem mutatott földimalacoknak, amelyeket Kittenberger Kálmán ajándékozott az Állatkertnek. Sokan látogatták a majmokat is, s természetesen mindenki megcsodálta a Pálmaház új üvegpalotáját, valamint az alatta található édesvízi és tengeri akváriumot, amely az első nyilvános akvárium volt Magyarországon.
Hogyan teltek az új Állatkert hétköznapjai?
Az újjászületett Állatkert minden tekintetben elnyerte a látogatók tetszését, amit jól mutatott a kert kiemelkedő látogatottság is.
Természetesen nem volt hiány látnivalókból, programokból. Az Állatkert minden szeglete telis-tele volt érdekes állatokkal, ráadásul ebben az időben sokkal inkább szokásos volt, hogy az állatkerti dolgozók nap mint nap be is jártak a gondjaikra bízott állatok közé. Ezt persze csak olyan állattartási rendszerben lehetett megoldani, ahol az állatok eredeti, természetes viselkedéséből nem maradt meg sok, de akkoriban sokkal fontosabbnak tartották, hogy az állatkerti állatok a cirkusziakhoz hasonlóan viszonyuljanak az emberekhez, és ezzel együtt minél könnyebben kezelhetők legyenek.
Az elefántok hátára fel is lehetett ülni, két nőstény elefánt, Bébi és Kuba is alkalmas volt erre. Ráadásul gondozójuk, a ceyloni származású Fonzeka Ábrahám nagyon jól szót értett velük, hiszen odahaza gyermekkora óta foglalkozott elefántokkal. Az ormányosok háza táján azonban nem ez volt a legnagyobb szenzáció, hanem az, amikor a Nelly nevű elefánt gondozójával Hévízre utazott a fájós lábát kúráltatni.
A történet még 1913-ban kezdődött, amikor Beketow Mátyás, a szomszédos cirkusz igazgatója egy „lábfájós” elefántot ajándékozott az Állatkertnek. A kert állatorvosa, dr. Raitsits Emil valóban kezdődő reumát állapított meg a Nelly nevű fiatal állatnál. Kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy Nelly gondozójával a szomszédos Széchenyi Fürdőbe ballagjon át terápiás céllal, ám a fürdő akkori berendezése ezt nem tette lehetővé. A dologból tehát az lett, hogy Nelly a gondozójával együtt 1914 júliusában Hévízre utazott, hogy az ottani világhírű termálvizű tóban fürdőzve találjon enyhülést a reumára.
1914-re egyébként már egészen sok állatkölyök és fióka volt az Állatkertben. Jó részüket persze emberi segítséggel kellett felnevelni, hiszen ekkoriban még nagyon ritka volt, ha az állatok nemcsak szaporodtak, de rendben fel is nevelték a saját utódaikat. Olyan sok volt a mesterséges nevelésbe vont állat, hogy egy külön hancúrozó helyet alakítottak ki a számukra. Ez volt az első állatóvoda, ahol a medvebocsok együtt játszottak a sakálkölykökkel, a vadmalacokkal és a kisbárányokkal. A látvány kellően idilli volt ahhoz, hogy tömegeket csábítson az Állatkertbe, jóllehet, ha belegondolunk, az állatok számára természetes viszonyokhoz egy ilyen állatóvodának nincs túl sok köze. Mindenesetre az állatkerti állatóvodát, mint bemutatási formát nálunk találták fel 1914-ben.
A legtöbb látnivaló a tavasztól őszig tartó időszakban volt, de az Állatkert vezetése a téli időszakban is gondoskodott programokról. A családokat ródlipálya és korcsolyapálya várta, így a kert csakhamar a téli sportok űzésének egyik fontos színhelyévé vált a környékbeli lakosok körében.
Ismét voltak az Állatkertben néprajzi mutatványok is. Ha nem is voltak annyira gyakoriak és jellemzőek, mint az 1880-as és 1890-es években, a közönségnek ebben a korban is volt alkalma megismerkedni távoli tájak népeivel. Az 1913-as esztendőben a lappok örvendtek a legnagyobb népszerűségnek. Az 1913 januárjában Budapestre érkezett lapp csoport összesen tíz felnőttből és kilenc gyermekből állt, akik Lappföld norvégiai részéből, Karasjokból érkeztek, teljes felszereléssel, sátrakkal, valamint tizennégy eleven rénszarvassal. A csapat véne a hatvanpár éves Anders Persen Uttei, azaz Uttei apó volt, aki egész életét rénszarvas pásztorként töltötte.
A korszak jellegzetes állatkerti szolgáltatásának számított a mozgó könyvtár. Ennek előzménye egyszerűen annyi volt, hogy Szabó Ervin könyvtárigazgató és Lendl Adolf állatkerti igazgató remek szakmai és emberi kapcsolatot ápoltak egymással, így magától értetődő volt, hogy a két közművelődéssel foglalkozó intézmény között valamiféle együttműködés jöjjön létre. Az 1914-ben létrehozott mozgó könyvtár könyveit egy külön e célra épített kiskocsin vontatta körbe az állatkerti sétautakon egy – később pedig kettő – ceyloni törpe szamár. A könyveket állatkerti bérlettel lehetett kölcsönözni, és azokat a séta során, vagy akár az egyik padra leülve lehetett olvasgatni, majd távozáskor a főbejárat mellett kellett leadni. A kölcsönözhető könyvállomány kezdetben kétszáz kötetnyi volt, ezt azonban az érdeklődés nyomán hamarosan ötszázra kellett bővíteni. A könyvek között ismeretterjesztő és szépirodalmi kötetek is akadtak.
Ilyen volt tehát az Állatkert az utolsó békeévekben. Aztán 1914 nyarán kitört az első világháború…
Mi történt az Állatkertben az első világháború alatt?
1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, s ezzel kitört az első világháború. A mozgósítás első következménye az Állatkertben az volt, hogy az állatgondozók közül azonnal behívtak 28 főt, ami jelentős munkaerő kiesést jelentett. Az intézmény vezetése a dolgot úgy orvosolta, hogy a frontra vezényel gondozók helyett feleségeik, illetve a már munkát bíró gyermekeik jöttek be dolgozni, a be nem hívott munkatársak felügyelete mellett. Ezzel egyrészt a munkaerőhiányt is sikerült csökkenteni, másrészt a behívott dolgozók nyugodtak lehettek családjuk megélhetése felől.
A látogatottságot is érintette a háború kitörése. A behívóparancsok szétküldésének napjaiban alig volt pár látogató, utána viszont visszaérkeztek a fővárosba azok, akiknek a nyaralásból kellett idő előtt hazatérniük a háború kitörése miatt. Ők aztán nagy számban látogatták az Állatkertet, tehát augusztusban nem volt panasz a látogatószámra.
Nehézséget jelentett viszont egyes takarmányok, illetve a tengervíz utánpótlása, mivel ezek külföldről érkeztek, ám a szállítások a háború kitörésétől kezdve azonnal akadozni kezdtek, s egyes időszakokban teljesen meg is szakadtak. A legnagyobb nehézséget a fókák táplálása jelentette, nekik ugyanis tengeri halra lett volna szükségük. A fiumei és a hamburgi szállítmányok elmaradásával már augusztusban édesvízi halra és lóhúsra akarták rászoktatni őket, de ez végül nem volt valami sikeres, így a tengeri hal nélkül maradt fókák egymás után elpusztultak. Egyetlen egy állatot sikerült életben tartani úgy, hogy sós csukamájolajba mártott édesvízi hallal etették.
Az ősz a Filmharmóniai Társaság szeptember elsejei jótékonysági koncertjével kezdődött, amelyet a hadba vonultak családtagjainak megsegítésére rendeztek az Állatkertben. Egyre többen látogatták a kertet a szabadságon lévő, vagy sebesülésük miatt a frontról a fővárosba visszakerült katonák. Főleg azt követően, hogy a városi hatóságok ingyenessé a sebesültek számára a látogatást.
1915-ben megnyílt az olasz front, s az isonzói harcok nyomán az olaszok bizony nem örvendtek nagy népszerűségnek a budapestiek körében. Arról azonban még a korabeli lapok is megemlékeztek, hogy ez az ellenszenv egyáltalán nem vonatkozott az állatkerti nagyragadozók híres, olasz származású gondozójára, Celesto Guglielmanira, akit mindenki derék emberként, s az állatgondozói munkához jó érzékkel rendelkező egyénként ismert szerte a fővárosban.
Ha a két világháborút összehasonlítjuk, akkor azt láthatjuk, hogy az első világháború jóval kevesebb kárt okozott az Állatkertben, mint a két évtizeddel későbbi második. Ez már csak azért is így van, mert a második világháborúval ellentétben az első világháború harci cselekményei magát Budapestet nem érintették, eltekintve a főváros 1919-es román megszállásától. Ezzel együtt az 1914-től 1920-ig tartó időszak így is igen sok nehézséggel járt. A már említett beszerzési nehézségek például nemcsak a tengeri halra, a déligyümölcsökre, vagy éppen a tengervízre vonatkoztak, hanem a tisztító- és fertőtlenítőszerekre is. Ezek nélkül pedig az alapvető higiéniáról is nehéz volt gondoskodni. A frontra behívott állatkerti munkatársak közül sem tért haza mindenki, tehát voltak személyes tragédiák is. Magában az Állatkertben viszont csak a kommün idején esett némi tűzkár, de szerencsére az sem volt jelentős. Azt is érdemes megemlíteni, hogy az Állatkert a háború, az őszirózsás forradalom és a Tanácskormány ideje alatt is rendben működött, s nap mint nap fogadta a látogatókat. Ez pedig a korabeli Európában nagy szó volt, hiszen számos állatkert a harcokban jelentős károkat szenvedett, s olyan is volt, amely a háborús körülmények között teljesen csődbe ment.
A fővárosi közönség azonban odafigyelt az Állatkertre. Bár 1917-re már nem volt, akit ne a háború nehézségei foglalkoztattak volna, mégis mindenhová eljutott Jónásnak, a legendás, még 1893-ban érkezet vízilovának a halálhíre. A közönség első számú kedvencének távozásával persze nem maradtak víziló nélkül a budapestiek, hiszen ebben az időben egy fiatalabb tenyészpár, Bandi és Arany is a kert lakója volt.
A háborút lezáró béketárgyalások még meg sem kezdődtek, amikor már jelentős változásra került sor az Állatkert élén. A kertet igazgató Lendl Adolfot ugyanis 1919. augusztus 4-én váratlanul felmentették. Ennek oka az volt, hogy a Tanácskormány bukása után országszerte vizsgálni kezdték, hogy ki milyen szerepet játszott a Tanácsköztársaság idején. Jóllehet magának Lendl Adolfnak nemigen volt szerepe a proletárdiktatúrában, hanem csak a szakmai munkáját végezte, ahogy korábban, az ismeretségi körében többen is akadtak, akik a kommün idején kompromittálódtak. Ebben a helyzetben Lendl sem maradhatott tovább igazgató, ami nagy veszteség volt az Állatkert számára.
Milyen volt az Állatkert a gazdasági válságok idején?
Lendl Adolf felmentése után Hilbert Rezsőre bízták az Állatkert ügyeinek irányítását, aki 1919-től 1929-ig látta el ezt a feladatot aligazgatói kinevezéssel. Hilbert gazdasági szakember volt, aki már 12 éve dolgozott az intézménynél, mikor annak igazgatását átvette. A kert irányításában is megmaradt a gazdasági területnél, az állatokkal és növényekkel kapcsolatos szakmai munkát az intézmény gyűjteményi területén dolgozó középvezetőire, mindenekelőtt dr. Raitsits Emil állatorvosra bízta. Így is akadt feladata bőven az aligazgatónak, hiszen ebben a korszakban kellett szembenéznie Magyarországnak a trianoni békediktátum gazdasági és társadalmi következményeivel, amelyek az élet minden területén, így az Állatkertben is éreztette a hatását.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy épp csak a fenntartásra volt pénz, korszerűsítésre vagy fejlesztésre alig jutott. Így amit csak lehetett, saját erőből igyekeztek megoldani. Az új állatgondozók felvételénél is arra törekedtek, hogy olyan embereket szerződtessenek, akik nemcsak az állatok gondozásának ellátására alkalmasak, hanem bizonyos műszaki, karbantartási, javítási feladatok ellátására is. Saját erőből sikerült megoldani a kert kútjának összekapcsolását a park öntözőrendszerével, s ugyancsak saját erőből alakították ki a Pálmaház egyik oldalszárnyában a trópusi édesvízi akváriumot és terráriumot is. 1925-ben házilag alakították át a Struccház épületét is, hogy az ott élő futómadarakat ne csak tavasztól őszig, a kifutóban láthassa a közönség, hanem a téli időszakban is, amikor a madarak a fűtött állatházban tartózkodtak.
A takarékoskodás mellett a saját bevételeket is igyekeztek növelni. Például sárgarépát árusítottak a kert sétaútjain, hogy a közönség azzal etesse a növényevőket. Sziámnál, az 1900 óta Budapesten élő elefántnál pedig az a szokás alakult ki, hogy pénzt adtak az elefánt ormányába, amelyet Sziám a gondozójának adott tovább, hogy a fizetőeszköz értékének megfelelő almát vagy répát kapjon. A 20-as évek derekán, a korona hiperinflációjának korában persze ez az aprópénz is elég nagy címlet volt már. 1924-ben, amikor az egymillió koronás volt a legnagyobb címlet, a száz koronás bankót Sziám már el sem fogadta, hiszen még csak egy almát sem kapott érte.
A korszak jellemző rendezvényének számított az állat- és növényszeretet ünnepe, amelyet először 1922-ben, az újjáépített Állatkert megnyitásának tízedik évfordulóján rendeztek meg, s ettől kezdve minden évben megtartottak a második világháború előestéjéig. A hazai rádiós műsorszolgáltatás több eseményének is az Állatkert volt a helyszíne. 1924 júniusában például egy nagy, nyilvános bemutatót tartottak a kertben, amelyen a Csepelről sugárzott adást az itt felállított hangszórókon keresztül hallgathatta az új csoda iránt érdeklődő, de otthoni vevőkészülékkel még nemigen rendelkező nagyközönség. A bemutató helyszíneként azért választották éppen az Állatkertet, mert már akkor is egyike volt a főváros fontos közösségi tereinek, ráadásul a már akkoriban is létező állatkerti koncertek miatt a zenebarátok is nagy számban látogatták. A rádió hőskora zenei programjainak egy részét is itt, az állatkerti zenei programok alkalmával rögzítették, hogy aztán az éteren keresztül eljuttassák a rádióhallgatókhoz is.
A tengervíz utánpótlás, amely az első világháború kitörését követően szinte azonnal megszűnt, 1925-től már újra biztosítható volt. Így ismét be lehetett népesíteni a tengeri akváriumot. Ebből a célból 1927-ben egy nagy befogó expedíciót is szerveztek az Adriára. Újra bele lehetett vágni az oroszlánfókák bemutatásába is, hiszen megint lehetőség volt arra, hogy folyamatosan biztosítsák a fókák takarmányozásához szükséges tengeri hal szállítását. 1928-ban pedig ismét sikerült orangutánokat beszerezni. A Szumátráról érkezett állatok között egy felnőtt nőstény, egy felnőtt hím és egy 18 hónapos kölyök is volt. Az állatok természetesen nevet is kaptak, sőt, mivel egy családról, ráadásul emberszabásúakról volt szó, családnevet is kerestek nekik. Így a látogatók a családfőt Góliát Péterként, párját Góliát Idaként, a kölyköt pedig Góliát Pistaként ismerték.
Az Állatkert ebben az időszakban kapcsolódott be az európai bölények védelmébe, ami igen komoly szakmai jelentőséggel bírt. Az állatkertek ugyan már akkor sem csak szórakoztató látványosságként működtek, hanem közművelődési és tudományos intézményként is, ám a természetvédelem korábban nemigen szerepelt a célkitűzéseik között. Az állatkertek ilyen irányú tevékenysége az 1960-as években nyert igazán teret, így amikor a Majna-Frakfurti Állatkert igazgatója, dr. Kurt Priemel az 1920-as évek elején összefogásra szólította fel az állatkerteket az európai bölények védelmében. Az 1923-ban létrejött Nemzetközi Bölényvédelmi Társasághoz a Fővárosi Állat- és Növénykert az elsők között csatlakozott, sőt, a kert felügyelete mellett a Visegrád melletti koronauradalom területén még egy bölényparkot is létrehoztak. Az intézmény bölényvédelmi munkájának elismeréseként 1927-ben az Állatkertben tartották a nemzetközi bölényvédelmi kongresszust is.
Hogyan lett az Állatkertből Európa-szerte ismert, hírneves intézmény?
A kert történetének következő korszaka 1929-ben kezdődött el, amikor Nadler Herbertet nevezték ki az Állatkert igazgatójának. A kinevezést egy pályázat előzte meg, amelyen Nadleren kívül több más ismert személy, például Kittenberger Kálmán is indult.
Kinevezése után az új igazgató első intézkedése a gímszarvasok tartására vonatkozott. Korábban ugyanis az volt a gyakorlat, hogy a szarvasbikáknak lefűrészelték az agancsát. Erre azért volt szükség, mert amikor a szarvasbika a nőstényeket, illetve a borjakat kergeti a karámban, ágas-bogas agancsával bizony könnyen megsebesíthette őket. Az agancs lefűrészelését Nadler azonnal leállíttatta. Egyrészt azért, mert – nagyon helyesen – úgy gondolta, hogy ez az állatnak sem jó igazán, és nem is vall éppen állatszeretetre, másrészt pedig azért, mert bemutatási szempontból sem tartotta jónak, hogy épp a szarvasbika agancsát nem láthatja a látogató. Az agancs lefűrészelésének tilalma persze a sérülésveszély problémáját még nem oldotta meg. Ezért Nadler egy olyan kerítésrendszert készítetett a karámon belül, amelyen a szarvasbika az agancsával nem fér át, a tehenek és a borjak viszont könnyűszerrel át tudnak menni rajta. Az ilyen kerítésrendszereket azóta is Nadler-kerítésnek nevezik.
Nadler tevékeny igazgató volt, irányítása alatt igen sok fejlesztés valósult meg az Állatkertben, annak ellenére, hogy a nagy gazdasági világválság Magyarországra is begyűrűző hatásai miatt egyes időszakban igen korlátozottak voltak a pénzügyi lehetőségek. 1930-ban a Madárház belső berendezésének átalakításával tágas, új röpdéket alakítottak ki. 1931-ben az akkor még a Nagysziklában található oroszlánketrecek korszerűsítése, padozatának cseréje, illetve a Tigrisház padlófűzésének kiépítése valósult meg, és átadták az 1600 négyzetméteres Afrika társaskifutót is. 1932-ben az akvárium kapott korszerű, új szűrőberendezéseket, új kutyakenneleket építettek és felújították a baromfiudvart is. Ugyanebben az évben készült el a vízilovak új, korszerű medencéje, amely mind a mai napig használatban van. 1933-ban a belső vízilómedencékre koncentráltak, fölötte pedig tetőablakokat alakítottak ki. További korszerűsítések történtek a Bagolyvárnál, a juhsoron és az Akváriumban is.
1934-ben készült el a krokodilok új csarnoka (ott, hol ma a pálmaházi kávézó működik), és ekkor alakították ki a Nagy-tó keleti partján a kőfalazattal határolt sétányt is, amelyet néhány régebbi dolgozó ma is Nadler-sétányként ismer. 1935-ben a Fácánház röpdéit alakították át, emellett további korszerűsítések történtek az akváriumban is. 1936-ban elkészült a Majomház korszerűsítése, illetve az épület új, üvegtetejű szárnyának kiépítése. A 120 ezer pengős költségvetéssel megvalósult fejlesztés nemzetközi szinten is nagy feltűnést keltett, hiszen az új, bauhaus épületszárny ebben az időszakban a világ egyik legkorszerűbb létesítménye volt majmok tartására. 1937-ben a pingvinek számára alakítottak ki egy külön tavacskát, a Nagyszikla oldalában pedig ekkor épült ki az a kifutó, amely azóta is a sörényes juhoknak és a páviánoknak ad otthont. 1938-ban a talegalla tyúkoknak építettek lakhelyet, átalakították a nilgau antilopok istállóját, illetve átalakították az Akvárium tengervizes medencéit.
A sok fejlesztés, illetve az állatok elhelyezési körülményeinek jelentős javulása nyomán az Állatkertben addig soha nem látott „gyermekáldásnak” lehetett tanúja a közönség. A vízilovak rendszeres szaporodása mellett a nagymacskáknál, a különféle antilopoknál, illetve a madaraknál is gyakran jöttek világra kölykök, borjak és fiókák. Az 1930-ban érkezett fiatal zsiráfoknál 1934 májusában született először borjú, ami egyrészt azért volt esemény, mert Budapesten ilyesmi utoljára a XIX. században történt, másrészt, mert ezek a zsiráfok a Kenya déli, illetve Tanzánia északi felében honos maszáj alfajhoz tartoztak, márpedig maszáj zsiráfok korábban még egyetlen más állatkertben sem szaporítottak. Ugyanilyen különlegességnek számított az 1933-ban született, és rendben fel is növekedett jegesmedve bocs, akkoriban ugyanis az egész világon csak öt állatkert létezett, ahol a jegesbocs felnevelése sikeresnek bizonyult. Az ugyancsak 1933-ban született kis örvösmedve is rendben felcseperedett, ami még nagyobb szakmai sikernek tekinthető, hiszen korábban egyetlen más állatkertben sem volt példa a faj sikeres szaporítására.
A kor szakmai sikereinek eléréséhez egy lelkes és képzett csapatra volt szükség. E csapat tagja volt például Anghi Csaba, aki az emlősökkel foglalkozó részleget irányította ebben az időben, Szombath László, aki az akváriumot, a terráriumot, illetve később a madárosztályt is irányította, Király Lajos, a kertészet vezetője, vagy éppen Abonyi Lajos, az Állatkert korabeli állatorvosa. Az állatgondozók közül különösen Rottek József (zsiráfok és antilopok), Nimila István (elefántok és vízilovak) és Celesto Guglielmani (nagyragadozók) neve érdemel külön is említést.
Mi történt az Állatkertben a második világháború idején?
Inter arma silent musae – azaz fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Így tartja a régi latin mondás, amely arra utal, hogy a háborús idők nem kedveznek a művészeteknek és a tudományoknak, az emberi művelődésnek és általában a normális életnek. Ez természetesen az állatkertekre is igaz: a történelem folyamán a háborúk az állatkertekre is nehéz időket, s gyakran szó szerint pusztulást hoztak.
A Fővárosi Állat- és Növénykertnek a második világháború végén, Budapest ostromakor kellett szembenéznie történetének legnagyobb megpróbáltatásával. Ennek éppen hetven esztendeje, s emiatt úgy gondoltuk, hogy érdemes felelevenítenünk, mi történt az Állatkertben 1944 és 1945 fordulóján. Háromrészes cikksorozatunk mostani első részében az ostromot közvetlenül megelőző időkről, illetve a légitámadások következményeiről esik szó.
Mint ismeretes, Magyarország majdnem két évvel a háború kitörése után, 1941-ben lett hadviselő fél. Az ország területén azonban az első években nemigen voltak harci cselekmények. Az élet persze igen sok területen nehezebb lett, ami az Állatkertet is érintette. A dolgozók egy részét behívták katonának, s helyettük sokszor az itthon maradt családtagok vállalták át a munkát – miközben persze aggódhattak a fronton szolgáló hozzátartozóik miatt. A működés biztosítása, a kert lakóinak ellátása is nehezebb lett. Egyes árucikkeket már 1941-ben is csak jegyre lehetett kapni, s különösen nagy nehézséget jelentett az országhatárokon túlról érkező áruk, például a fókák és a pingvinek által igényelt tengeri halak, vagy a sok állat étapján szereplő déligyümölcsök beszerzése. De gondot jelentett a tengervíz utánpótlás is.
Mindezek ellenére az Állatkertet 1944-ig alig-alig érintette meg a háború szele. A kert nyitva állt a látogatók előtt, s különösen sokan voltak vasárnaponként, amikor a belépő a felnőtteknek 1 pengő 20 fillér helyett 90 fillér, a gyermekeknek pedig 60 fillér helyett 50 fillérbe került. Gyakran megesett, hogy az eltávozáson lévő honvédek, vagy a sebesülésük miatt hazakerült frontkatonák látogatták a kertet: nekik az Állatkert külön kedvezményekkel igyekezett segíteni. Azok a honvédek pedig, akik a fronton harcoltak, időnként kérdéseikkel fordultak az intézményhez. Többször is megesett, hogy az Állatkert napi postájával egy-egy zöld táborilap is érkezett, amelyben egyik vagy másik frontkatona az iránt érdeklődött, hogy milyen állat lehetett az, amit a hazájától távol, a harcok közötti szünetben látott.
Időnként még az is megesett, hogy az állatállomány épp a háború következtében gyarapodott. 1944 februárjában például az egyik táborilap, amelyet egy bizonyos B. ezredes (sajnos a teljes neve nem maradt fenn) írt, arról tájékoztatta az Állatkert igazgatóságát, hogy egy hadizsákmányként a birtokukba került tevét ajándékoznának a kertnek. Mint kiderült, az állatot még az előző ősszel, egy erdőben találták a magyar katonák. Valószínűleg a szovjet csapatok használták málhás állatként, de kénytelenek voltak hátrahagyni. A honvédek Jónásnak nevezték el az állatot, s csakhamar az egész ezred kedvencévé vált. Az ajándékképpen felajánlott teve szállítására a vezérkartól kellett engedélyt kérni, amelyet csakhamar meg is kaptak, így az állat Bíró János honvéd kíséretében február 25-ére meg is érkezett az Állatkertbe. Mivel kiderült, hogy Jónás történetesen kanca teve, sürgősen a Katja névre „keresztelték” át.
Jóllehet a propaganda a hadi helyzetet sokkal optimistábban festette le a valóságosnál, Nádler Herbert, az Állatkert akkori igazgatója számított arra, hogy a dolgok hamarosan sokkal rosszabbra fordulnak. Ezért különböző készleteket igyekezett létrehozni takarmányból, tüzelőből, illetve az esetleges károk kijavításához faanyagból, és – amennyire lehetett – ablaküvegekből is. Mivel a megfelelő mennyiségű és minőségű takarmányt a piacon ekkorra már nem mindig lehetett beszerezni, a kert vezetése megszervezte a takarmánynövények egy részének saját erőből történő megtermesztését is. Az Állatkertnek a Duna árterén és a rákosi réteken is volt egy-egy földbérlete. Az előbbiről kaszált sásos szénát elsősorban a vízilovaknak szánták, az utóbbin pedig lucernát, zabos bükkönyt, rozsos bükkönyt és szudánifüvet termesztettek a zsiráfok, elefántok és más nagy testű növényevők részére. Még az Állatkert területének egyes részeit, például a korábban ott működő teniszpályát is felszántották, hogy ott takarmánynövényeket termeljenek. Így, ha a piacon éppen hiány volt valamelyik takarmányféleségből, az Állatkert azt saját termeléséből tudta kipótolni.
A takarmányozás problémái mellett a másik fő gondot 1944 derekán a légoltalom megszervezése jelentette. Budapestet először április 3-án bombázták a szövetséges repülőgépek, s ettől kezdve egészen ősz végéig rendszeresen feltűntek a főváros egén az amerikai és brit bombázók. Jóllehet elsősorban katonai célpontokat, gyárakat, illetve az infrastruktúra létesítményeit támadták, a dolog természetéből adódóan a polgári lakosság is sokat szenvedett ezektől a bombatámadásoktól. Az Állatkertben ráadásul komoly problémát jelentett, hogy sem a kert területén, sem annak közelében nem volt olyan óvóhely, ahová például a látogatók a légoltalmi riadó idején behúzódhattak volna. A gazdasági udvarban, a szolgálati lakásokat befogadó épület pincéjében ugyan volt egy kis óvóhely, de ez az épület lakóit is alig tudta befogadni. Ezért a kertben éjjel-nappal rádiószolgálat működött, hogy a közönséget és a dolgozókat kellő időben a tulajdonképpeni riadó, tehát a szirénák bekapcsolása előtt értesíthessék a közeledő légiveszélyről. Ilyenkor a látogatóknak el kellett hagyni az Állatkertet, a dolgozóknak pedig „légó” szolgálatra kellett jelentkezniük a kert légoltalmi parancsnokánál. Intézkedéseket dolgoztak ki arra az esetre is, ha a bombázásban tönkrement ketrecekből esetleg kiszabadulnának az állatok. Ezért a gondozóknál nemcsak vödör, ásó és lapát, hanem hálók és más befogóeszközök, végszükség esetére pedig éles lőfegyver is volt (altatópuska ekkoriban még nem létezett). A szirénák hangjára a gondozók az állatházakba terelték az állatokat, a tulajdonképpeni légitámadás ideje alatt pedig a szolgálatos munkatársak a Nagyszikla belsejébe húzódtak, hogy a repeszek ellen védve legyenek.
A tavasz végén és a nyár folyamán több légitámadásra is sor került, de ekkor még nem érték komolyabb károk az Állatkertet. Az állatok egy része azonban magától értetődően reagált a szirénák hangjára, illetve a kezdetben még csak távoli robbanásokra. A Nagy-tó madarai hangot is adtak a nyugtalanságuknak, a farkasok pedig együtt üvöltöttek a légoltalmi szirénákkal. Sziám, a matuzsálemi korú elefánt az első légiriadókat még nyugodtan tűrte, de amikor július 2-án a szövetséges bombázók (717 darab B-24-es „Liberator” és B-17-es „Flying Fortress”) egyéb célok mellett a Rákosrendező, illetve a Nyugati pályaudvar rendezővágányait támadták az Állatkert közvetlen szomszédságában, zengő üvöltéssel fejezte ki nemtetszését. Megriadt a nőstény elefánt, Malah is, főleg akkor, amikor a légnyomás betörte az istálló feletti tetőablakot, úgy, hogy a cserepek egyenesen Malah hátára estek. Amikor rendszeresek voltak a légitámadások, a vízilovakat általában ki sem engedték a kifutóra, mert riadó idején nehéz volt őket behívni az állatházba. Ha ugyanis a kifutón voltak a riadó kezdetekor, a légoltalmi szirénák visítása elől rendszerint a víz alá menekültek, s onnan nemigen lehetett őket előcsalogatni.
A nyár végéig szerencsére komoly veszteségre nem került sor, s az épületekben sem keletkezett helyreállíthatatlan kár. Főleg a szerteszálló repeszek okoztak gondot: megtépték a Szarvasház kifutóinak kerítését, betörtek néhány ablakot és tetőcserepeket vertek le. A légnyomás pedig itt-ott megrongálta a Pálmaház és a Majomház üvegezett tetejét.
Az első nagyobb csapás az 1944. szeptember 14-ére virradó éjjel történt. A brit-amerikai légitámadás egyik célja itt is a vasút volt, ám a bombák egy része a Városligetben ért földet. Ekkor kapott találatot a Közlekedési Múzeum is. Az Állatkert területére három bomba esett. Egy a ragadozó madarak, sasok és keselyűk röpdéje mellé, a másik a Kis-tóba. Romba dőlt az öt évvel korábban épült kisebbik madártelelő, s a környéken tartott szinte minden szárnyas elpusztult, köztük az Állatkert akkori legidősebb lakója, egy matuzsálemi korú kondor is. A madárgyűjtemény pusztítását egy harmadik, a kerítés vasút felőli oldalán, a sínek közt felrobbant légiakna végezte be. Légnyomása és repeszei a trópusi madarak telelőjét söpörték el. A Pálmaház üvegeinek jó része is betört. A harmadik bomba, amely ezen az éjszakán az Állatkert területére esett, a nilgau antilopok istállója mellett csapódott be: egy nilgau antilop, egy shetlandi póni és egy dámszarvas bika pusztult el.
Néhány nappal később, szeptember 17-én újabb angolszász légitámadásra került sor. Az amerikai légierő 8. légi hadseregének 209 gépe a Rákosrendező vágányait vette célba. A 486 tonnányi ledobott bombateher egy része azonban nem a vágányok között ért földet. Egy láncos bomba történetesen a gímszarvasok karámjának kerítése mellé hullott. A robbanás szerencsére egyetlen állat életét sem követelte, de a helyén egy óriási bombatölcsér keletkezett, elszakította az itt futó vezetékeket, a légnyomás pedig betörte a Majomház déli oldalának üvegeit. Egyébként az aznapi bombázás ideje alatt volt Budapest történetének leghosszabb légiriadója, a szirénák majdnem négy órán át visítottak.
Szeptember 19-én ismét bombák hullottak az Állatkertre. Egyikük a tevék kerítése mellé esett és megölt három lámát. Egy másik, kisebb bomba a Nagy-tó még megmaradt madarait pusztította el.
Októbertől a légitámadások abbamaradtak. Egyrészt politikai okokból, másrészt pedig azzal összefüggésben, hogy lezárult a szövetséges légierők „Frantic” fedőnevű hadművelet sorozata, amelynek részeként került sor a magyarországi célpontok három hónapon át tartó bombázására is.
A következő hetekben, október és november folyamán, de még december elején is viszonylagos nyugalom volt. Az Állatkert munkatársainak többsége úgy gondolta, a legnehezebb időszakon már túl vannak. A dolgozók figyelmét tehát elsősorban az foglalta le, hogy a bombázások során esett károkat – amennyire lehet – minél hamarabb, a téli fagyok beköszönte előtt kijavítsák. Üveget ugyan már nem lehetett szerezi, ezért az ablakokat deszkalapokkal szegezték be. Ez történt például a Pálmaház északi szárnyánál is, ahol akkoriban a krokodilok laktak.
Kevesen tudják, hogy Budapest második világháborús ostroma egyike volt a leghosszabb és legvéresebb nagyvárosi ostromainak az 1939-től 1945-ig tartó háborúban. Míg Sztálingrád (Volgográd), Leningrád (Szentpétervár), Varsó vagy Berlin ostromáról a háború kapcsán világszerte sok szó esik, s számos film is feldolgozta már történetüket, az egyáltalán nem számít köztudottnak, hogy a magyar fővárost mindent egybevetve 102 napon át ostromolták a szövetséges szovjet és román csapatok, s az ostrom igazán súlyos időszaka is ötven napon át tartott (miközben például Berlin ostroma két hétig tartott). Az európai nagyvárosok közül csak Sztálingrád és Leningrád volt tovább ostrom alatt, előbbi 63 napig, utóbbi pedig majdnem három évig. Leningrádban azonban nem voltak utcai harcok (helyette blokád alá vonták a várost), Sztálingrádból pedig előzetesen kitelepítették a polgári lakosságot. Ezzel szemben Budapesten 800 ezer polgári személy próbálta túlélni a heves harcokat.
Arról, hogy a hadviselő felek Budapestet nyílt városnak fogadják el – amint az például Párizs és sok más európai nagyváros esetében történt, a korabeli helyzetben szó sem lehetett. Magyarországot ugyanis még márciusban megszállták a német katonai erők, az ország vezetése pedig a nyilasok kezébe került. A német hadvezetés Budapestet „erődnek” (Festung Budapest) nyilvánította, tekintet nélkül a védelmi lehetőségekre és a polgári lakosság nagy számára.
Sztálin október 28-án adta ki a parancsot a Budapest elleni támadás megindítására. November második hetében a Vörös Hadsereg alakulatai már Soroksárt és Vecsést támadták, karácsonyra pedig szinte teljesen bekerítették a várost, és minden irányból elérték annak külső kerületeit. December 25-én kora délután a János-hegy kilátóján már vörös zászló lobogott.
Az Állatkertben az ostrom kezdetét – az ágyúzás és a robbanások távolról hallatszó robajától eltekintve – az a gránát jelentette, amely december 13-án reggel csapódott be a takarmányraktárba. Az időpont nem véletlen, hiszen a szovjet csapatok, mindenekelőtt a 30. lövész hadtest több hadosztálya és a 39. páncélos dandár ekkoriban érte el Mogyoród térségét. Légvonalban tehát csak 17 kilométerre voltak az Állatkerttől, amely így a szovjet tüzérségi eszközök lőtávolán belülre került. A következő másfél hétben a vöröskatonák csak keveset haladtak előre, s az Állatkert sem kapott találatot. Karácsonykor azonban megkezdték az előretörést, s ettől kezdve a kert területe is a szó szoros értelmében csatatérré vált. Karácsony első napán például a lovaglótérbe csapódott gránát, a Majomház mellé pedig bomba esett.
A következő napokban a gránátok, lövedékek, bombák becsapódása rendszeressé vált, majd a front közeledtével a lövegek helyett aknavetőkkel vették tűz alá az Állatkertet, végül pedig sor került a kézifegyverekre is. A szovjetek január 10-én a Hungária körútnál jártak, másnap pedig a frontvonal már az Állatkert területén húzódott. A harcoló katonák a bombatölcsérekben és a romok között kerestek fedezéket, itt foglaltak el lőállást és állítottak fel rögtönzött géppuskafészkeket. A front előrehaladása átmenetileg megállt, a kert területén elkeseredett harc alakult ki. A legnehezebb órák végül január 13-án értek véget, amikor a szovjetek előretörtek egészen a Bajza utca vonaláig.
Mire a front áthaladt az Állatkerten, az állatok többsége odaveszett. Egy részük közvetlenül a fegyverek, golyók, robbanások, repeszek, illetve a légnyomás és a tűz miatt pusztult el. A fából épült Bölényházra gyújtóbomba esett, az állatok bennégtek a lángok között. A szintén találatot kapott Zsiráfház lakói is mind elpusztultak, s Sziám, a legendás elefánt halálát is a légnyomás, illetve az általa okozott belső vérzés okozta.
Voltak azonban olyan állatok is, amelyek egyszerűen azért pusztultak el, mert nem lehetett a számukra szükséges hőmérsékletet, vagy takarmányt biztosítani. A takarmányraktárt már az ostrom kezdetén találat érte, de ha volt is mit adni az állatoknak, a legsúlyosabb harcok idején maga az etetés is életveszélyes volt. Voltak olyan állatgondozók, akik végül az életüket áldozták fel, amikor az állatok etetésére indultak. A harcokban a fűtés biztosítása is nehézségeket okozott. A betört ablakokon, kiszakadt ajtókon és a falakon ütött réseken keresztül jeges szél fújta át az állatházakat, közben pedig alig volt mivel fűteni, és sok helyen maga a kazán is tönkrement. Így például a Pálmaház északi szárnyában lakó krokodilok a januári jeges hidegben egyszerűen belefagytak a medencéjükbe.
A háború zűravarában a rend fenntartása és a vagyonvédelem is teljesen reménytelen vállalkozásnak tűnt, így a fosztogatók ellen sem lehetett túl sokat tenni. Áldozataik rendszerint a még életben maradt, ehető állatok voltak. Budapest lakossága ugyanis az ostrom végére – a közellátás szétesésével – a szó szoros értelmében éhezett. A környék lakói így késekkel, bárdokkal felszerelkezve rohanták meg az Állatkertet, és mindent elvittek, ami egy kicsit is ehető volt. Így végezték a racka juhok, a lovak, a szarvasok, az őzek, de még az antilopok és a kenguruk egy része is. Az akvárium üvegeit puskatussal törték be, s a kiömlő tengervízből összefogdosott halakat vitték el megenni.
Sajátos tény, hogy értelmetlen vandalizmusra és lopásra is sor került, amelyet nem lehet sem az az éhségre, sem a túlélési ösztönre fogni. Az akvárium berendezéseit, a motorokat, a kapcsolótáblák műszereit, a vizet levegőztető berendezéseket például részben tönkretették, részben pedig elvitték ismeretlen személyek (érdekes módon hasonló jelenséget tapasztaltak a közeli Mezőgazdasági Múzeumban is, ahol például a mezőgazdasági gépek modelljeit tették tönkre és hordták széjjel).
A pusztulás minden téren csaknem teljes volt. Nemcsak az állatok többsége lett oda, hanem a kert épületeinek jó része is tönkrement. Néhány épület teljesen elpusztult, a Pálmaház vascsontvázából szinte az összes üveg hiányzott, s a műsziklákon is hatalmas lyukak éktelenkedtek. Ez volt a helyzet 1945. január 15-én, amikor az Állatkertet maga mögött hagyó front már a Nagykörút vonalánál húzódott.
Hogyan épült újjá az Állatkert?
A budapesti hadműveletek – s ezen belül maga a tulajdonképpeni ostrom is – 1945. február 13-án befejeződtek. Az Állatkertben azonban a harcok már január 13-án abbamaradtak. Ekkor törtek előre a szovjet csapatok a Bajza utca vonaláig, azt követően, hogy két napon át a kert területén húzódott a frontvonal. A vöröskatonák január 15-én már a Teréz körútnál jártak, s 18-ára a Duna hídjait elérve lényegében minden ellenállást felszámoltak a pesti oldalon.
A Nagykörúton belül és a Budán még dörögtek a fegyverek, de az Állatkertben újra megkezdődött az élet. Egyre-másra jöttek elő az állatkerti dolgozók a pincékből, óvóhelyekről, ahol az ostromot átvészelték. A kert dolgozói közül legalább három állatgondozóról tudunk, akik az ostrom alatt, szolgálatteljesítés közben vesztették életüket, de nem lehetetlen, hogy többen is áldozatul estek a harcoknak. A pontos szám sajnos ma már kideríthetetlen, hiszen a polgári lakosság veszteségeit – mintegy 38 ezer főnyi áldozatot – nem a munkahely alapján tartották számon. Emellett valószínű, hogy azok közül a munkatársak közül, akiket még az ostrom előtt elvittek a frontra, nem mindenki tért vissza a háború után.
A veszély a front elvonultával sem múlt el teljesen, részben a rossz közbiztonság, a közszolgáltatások és a közellátás szinte teljes hiánya miatt. Ráadásul szinte mindenkinek volt aggódnivalója családtagjai, rokonai, barátai biztonsága miatt. De még ilyen helyzetben is természetes volt az állatkerti dolgozók számára, hogy amint lehetett, megjelentek romhalmazzá vált munkahelyükön. Sőt, még a családtagjaik is segítettek.
Az első feladat a megmaradt állatokról való gondoskodás volt. Ehhez azonban fel kellett kutatni őket a romok között és megfelelő férőhelyet biztosítani a számukra. Az ostromot túlélt állatok számáról hivatalos feljegyzés ugyan nem maradt fenn, ám Nadler Herbert igazgató visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a front elvonulta után tizennégy életben maradt állatot találtak az Állatkert területén. Az Elefántházban öt víziló és egy elefánt maradt életben, a romok között egy zebra, egy teve és egy láma bolyongott, a sérült Nagyszikla hasadékaiban egy lesoványodott „dél-amerikai borzot” – alighanem taira lehetett – találtak, s csodával határos módon megmaradt négy kisebb madár is. További kilenc állat, éspedig három majom, öt shetlandi póni és egy papagáj utólag, némelyikük csak a nyári hónapokban került vissza az Állatkertbe. Egy részüket az ostrom előtt jó fűtési lehetőségekkel rendelkező magánszemélyekhez helyezték ki, más részük a harcok idején szökött meg, s akadt olyan jószág is, amelyiket egyszerűen elloptak a zűrzavaros időszakban.
Egyes leírások még egy további életben maradt állatról, egy oroszlánról is beszámolnak. Ezek mindegyike egy forrásra, Ivan Tyerentyevics Zamercev „Emlékek, arcok, Budapest…” című könyvére vezethető vissza. Budapest egykori szovjet városparancsnokának ebben az 1969-ben megjelent visszaemlékezésében – valójában elég kevés konkrétumot említve – beszámol egy esetről, mely szerint az Állatkert egyik oroszlánja az ostrom alatt megszökött, majd a földalatti vasút alagútjába húzódott be, s végül néhány szovjet önkéntes fogta be kötélpányvák segítségével. Zamercev történetét azonban egyetlen más korabeli forrás nem erősíti meg, s annak sincs nyoma, hogy bármilyen nagymacska bármi módon túlélte volna az ostromot. Ráadásul a földalatti vasút alagútját – amelynek vasúti pályája ebben az időben az Állatkert főbejáratának közelében futott ki a felszínre – a fennmaradt adatok szerint a németek elaknásították, így még kevésbé valószínű, hogy ott egy oroszlán életben maradhatott az ostrom alatt.
Összesen tehát 23 állat élte túl a háborút, bár közülük egy – a Csincsi nevű pónikanca csikója – történetesen épp az ostrom alatt született. Ha ezt a számot összevetjük a harcok kezdete előtti 2500-as állatlétszámmal, világos, hogy a gazdag állatgyűjteménynek csak alig egy százaléka maradt életben.
A megmaradt állatoknak az Elefántházban alakítottak ki szállást. Jelentős részüknek békeidőben is eleve itt volt a férőhelye, s mivel az épület maga aránylag kevés sérülést szenvedett, néhány napnyi munkával helyre lehetett hozni annyira, hogy benne minden állatnak menedéket biztosítsanak. Szerencsére fűtőberendezések is működtek – már ha éppen volt mivel fűteni – és a termálvizet szolgáltató csővezeték is sértetlen maradt.
A következő feladat az állatok takarmányozásának biztosítása volt. Ez az ellátási nehézségektől szenvedő, éhező fővárosban nem volt egyszerű. Az első napokban – a visszaemlékezések szerint – a szovjet katonai hatóságok segítettek takarmányt szerezni. Az állatgondozók között akadtak néhányan, akik a hazai szlovák nemzetiséghez tartoztak, s szlovákul többé-kevésbé meg tudták értetni magukat az ukránul és oroszul beszélő szovjet katonákkal. Főként Rottek József – aki azelőtt a zsiráfokat gondozta – tevékenykedett gyakran „botcsinálta” tolmácsként. Közben ismét felszántották az Állatkert parkos területeit, hogy ott zöldségféléket, takarmánynövényeket termesszenek. A Fehér út mentén lévő földterületen – amelyet még a háború előtt kezdett bérelni a kert – szintén lehetett kaszálni, sőt, ugyanilyen célra a Szabolcs utcai kórház mellett található üres földterületet is „kölcsönvették” a hatóságok hallgatólagos jóváhagyásával.
Szomorú kötelesség volt az elpusztult állatok maradványainak elszállítása, elföldelése. A szigorú tél után 1945 tavaszán a szokásosnál kissé hamarabb fordult melegre az időjárás, így már csak közegészségügyi szempontból is fontos volt erről gondoskodni. Békeidőben a ritkább, különleges állatok csontváza és bőre többnyire a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményébe kerül, ám ezekben az időkben ez a lehetőség szóba sem jöhetett. Egyrészt maga a múzeum is romokban állt, másrészt a szállítás is nagyon komoly nehézségeket jelentett. A maradványoknak egy részét ugyan végül az állategészségügyi telepre szállították, a többségüket azonban helyben földelték el, általában mélyebb bombatölcséreket használva fel erre a célra. Az eltemetett állatok egy részét, például Sziám, az elpusztult elefántbika csontjait az 1950-es években exhumálták (koponyája utána évtizedekig az Elefántházban volt kiállítva), de még a közelmúltban is előfordult, hogy a földmunkák során a háború után eltemetett állatok csontjaira bukkantunk. 2012 februárjában például egy zsiráf jobb mellső lábának csontjai kerültek elő a Nagy-tó sarkánál, köztük az ujjpercek nagy része, az egységes elülső lábközépcsont, az elülső lábtőcsontok, az alkarcsont (amely az orsócsont és a singcsont összeolvadásával alakul ki, más patásokhoz hasonlóan), valamint a felkarcsont distalis – alsó – végdarabja. A csontok mérete alapján valószínű, hogy az ostrom alatt elpusztult zsiráfjaink közül a Szahib nevű hím állat maradványait találtuk meg.
A fegyvernyugvás utáni hetekben legnagyobb erőfeszítést a romok eltakarítása kívánta. Ebben a hatalmas munkában beosztásra és életkorra tekintet nélkül mindenki részt vett, ahogy a korabeli képeken látszik, még az ekkor már 62 éves, szakállas igazgató, Nadler Herbert is. Romokból volt bőven, hiszen a szinte minden állatház megsérült a bombázások és az ostrom során. A Bivalyház és a Zsiráfház teljesen tönkrement, s a Pálmaháznak is csak az üveg nélküli vasváza maradt meg. A romokat részben a bombatölcsérekbe hordták, részben a kert két pontján halmozták fel. Ezek a halmok – a sziklakert és a japánkerti domb alatt – ma is megvannak, csak épp vastag termőföld és gondosan ápolt növényzet borítja őket.
A három hónapon át, a legnehezebb körülmények között végzett szakadatlan munka nyomán végül sikerült olyan állapotokat teremteni, hogy az Állatkertet újra meg lehetett nyitni, története során immár harmadik alkalommal. Hiszen az első, 1866. augusztus 9-i megnyitás után volt egy második megnyitó is 1912. május 20-án is, azt követően, hogy az Állatkert három éven át zárva tartott az 1909-1912-es nagy átépítés idején. A háború utáni romeltakarítást követő megnyitásra az akkoriban csak „első szabad május elsejeként” emlegetett 1945. május elsején került sor. Ugyanezen a napon indult el az első 6-os villamos a Nagykörúton, de még tartott az alkoholtilalom, s éjszakánként kötelező volt az elsötétítés.
Az újbóli megnyitáskor az állatállomány persze csak azokból az állatokból állt, amelyek túlélték a háborús megpróbáltatásokat. A kert területének nagy része így inkább közparkként működött, bár az ágyásokban színpompás virágok helyett – a kertészek munkája nyomán – zöldségfélék virítottak. Ezeket külön őrizni kellett, mert Budapest ekkoriban még mindig éhezett. Az állatokat az Elefántházban, illetve a környékén található kifutókban lehetett megtekinteni. A filmhíradó néhány hónappal később, 1944 augusztusában készült felvétele meg is örökítette az akkori állatállomány nagy részét, így az egyik shetlandi pónit, a vízilovak többségét, a Malah névre hallgató elefánttehenet, a lámát, a tevét és a Manci nevű zebrát is: ők mind háborús túlélők voltak.
Az állatállomány csak lassan gyarapodott, 1945-ben új állatként főleg néhány hazai állatot, elsősorban őzeket és néhány vadmadarat, illetve egy Eördögh nevű iskolaigazgató jóvoltából díszbaromfikat sikerült beszerezni. Ezzel együtt a háború utáni állatállományról szóló első hivatalos, máig is fennmaradt jegyzék, amely 1946. március 13-án, tehát bő egy évvel az ostrom vége után készült, még mindig csak 27 faj 43 egyedét sorolja fel, s ebben a nem bemutatási, hanem üzemellátási célból tartott igáslovak is benne vannak. A lista alapján egyébként a háborút túlélt majmok faji hovatartozása is beazonosítható: a három állatból kettő bunder, egy pedig oroszlánfejű makákó (akkoriban barkóspáviánnak nevezték) volt.
Egy évvel később, 1947 májusában már 595 állat élt az Állatkertben, ám a nagyobb részük háziállat, illetve hazai vadon élő állat volt, az egzotikus faunát 14 emlős és 23 madár, valamint 45 trópusi díszhal képviselte. Komolyabb állatbeszerzésekre azonban még évekig nem kerülhetett sor, nemcsak a valutahiány miatt, hanem azért is, mert még a meglévő állomány ellátása is nehézségeket okozott. A takarmány- és fűtőanyaghiány még sokáig gondot jelentett. Déligyümölcshöz pedig egészen körülményes módon, a szovjet és a francia nagykövetség segítségével sikerült hozzájutni, hiszen az ilyesmi akkoriban az emberek számára is elérhetetlen luxusnak számított.
A helyrehozható állatházakat, röpdéket, állattartó létesítmények közben az Állatkert munkatársai lépésről lépésre, saját erőből újították fel, sokszor persze kényszermegoldásokat alkalmazva, ugyanis építőanyagból is hiány volt ekkoriban. Az állattartó helyek többsége azonban kijavítása után is üresen állt, vagy a korábbiaktól eltérő módon lett használatba véve. 1946-ban a sasröpdében például tenyészpulykák laktak.
Arra is akadt példa, hogy a Budapesten fellépő cirkusztársulatok, esetleg utazó állatseregletek állatait látták vendégül néhány hónapra a kijavított, de üresen álló ketrecekben, kifutókban. 1947-ben egy ilyen utazó állatsereglet vendégszereplése alkalmával néhány hónapra oroszlánokat, tigriseket, emukat is láthatott az Állatkertet felkereső nagyközönség. Mi több, a háború után pingvineket is akkor láthattak először a kert látogatói, amikor a legendás szovjet állatidomár, Vlagyimir Grigorjevics Durov Budapesten járt, s pingvinjei az előadások közötti szünetben a máskülönben üres pingvinkifutóban laktak.
Mivel az Állatkert területének jelentős részét sokáig egyáltalán nem sikerült benépesíteni, az 1940-es évek végén többször is megesett, hogy a kert tömegrendezvények és kiállítások színhelyéül szolgált. 1946. május elsején több száz budapesti gyermeket láttak vendégül ebédre. A főbejáratot ez alkalommal az „Éljen a szabad május elseje” felirattal, valamint Sztálin portréjával látták el (tőle balra pedig egy nevető csimpánzt ábrázoló plakát került!). 1946 nyarán a Kommunista Párt Hadifogoly Bizottsága rendezett ünnepséget az Állatkertben a hazatért hadifoglyok javára: a bizottság nevében Farkas Mihály, a későbbi honvédelmi miniszter köszöntötte a hazatért hadifoglyokat. Szeptember 7. és 9. között a Kisgazdapárt és a Magyar Parasztszövetség által szervezett Első Demokratikus Parasztnapok részeként az Ipar a mezőgazdaságért című kiállítás helyszíne volt az Állatkert: itt Tildy Zoltán köztársasági elnök mondta a megnyitó beszédet. A következő év májusában Ipari és Kereskedelmi Vásár volt a kert területén: ezt az eseményt a köztársasági elnök Nagy Ferenc miniszterelnökkel és Rajk László belügyminiszterrel együtt nyitotta meg.
Az Állatkert gyarapodásával, fokozatos benépesítésével párhuzamosan az efféle rendezvények egyre nagyobb problémát jelentettek, sőt, közönségük gyakran kárt is tett a berendezésekben, esetenként még az állatokban is. Ezért az 1940-es évek végétől az ilyen rendezvények abbamaradtak.
Az első komolyabb állatbeszerzésekre 1950-ben nyílt lehetőség, az utolsó romos épület, a Pálmaház felújítására pedig egészen 1952-ig kellett várni. Az, hogy erre egyáltalán sor kerülhetett, igen nagy eredmény volt, mert ebben az időben néhány évig egy cipőfelsőrész készítő munkást irányította az intézményt (a párthoz való hűség akkoriban fontosabb szempont volt a szaktudásnál). A felújított Pálmaház megnyitását is Sztálin születésnapjára kellett időzíteni, amely nap egyébként hivatalos ünnepnek számított ebben az időben. Az 1960-as években a háborúban elpusztult Bivalyház és Zsiráfház helyére is új állatházak épültek, így a háború utolsó jól látható nyomait végül Anghi Csaba professzor 1956 és 1967 közötti igazgatóságának idején sikerült felszámolni.
Ki volt dr. Anghi Csaba?
A háború pusztításai után nehezen tért magához az Állatkert. Hiába nyitott újra már 1945. május elsején, hiába sikerült egyre több romos épületet helyrehozni, hiába sikerült lassan pótolni a háborús veszteségeket, a nemzetközi összehasonlítás próbáját is kiálló színvonalról nem lehetett beszélni. Az 1950-es évek derekára azonban a felettes hatóságok is belátták, hogy ha az Állatkertet és az ott folyó közművelődési munkát (ezt akkoriban népművelésnek hívták) jó kezekben szeretnék tudni, tanácsos egy hozzáértő szakembert kinevezni az intézmény élére. Ilyen előzmények után a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága, illetve a tanács Népművelési Osztálya, s az azt vezető Háhn György kezdeményezésére 1956. március 16-án dr. Anghi Csabát nevezte ki az Állatkert élére.
Anghi professzort a hazai állatkerti szakma egyik legjelentősebb egyénisége volt. 1901-ben, Budapesten született. Saját bevallása szerint kisgyermek korában “bérletes gyerek” volt az Állatkertben, és már ekkor elhatározta, hogy egyszer ő is az állatkertben fog dolgozni. Gimnáziumi tanulmányait Sárospatakon, majd Budapesten végezte, utána pedig a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémián tanult. Egy ideig a budapesti Műegyetemen, Schandl József, az állattenyésztés professzorának tanársegédjeként dolgozott, majd 1931-től az állatkerti Emlősosztályt vezette. Tulajdonképpen ő volt az első agrárszakember az állatkerti dolgozók között, s munkájához is ennek megfelelően látott hozzá. Például az ő kezdeményezésére indult el Állatkertünkben az egyes állatok törzskönyvezése, származási és rokonsági adatainak vezetése, ami ma már minden komoly állatkertben magától értetődő, akkoriban viszont még ritkaságnak, szinte egyedülállónak számított.
1935 után közélelmezési felügyelőként, majd a második világháborút követően Debrecenben és Gödöllőn egyetemi tanárként dolgozott, a baromfi-, nyúl- és prémesállat-tenyésztés kutatásával és fejlesztésével foglalkozott. Az állattan és az állattenyésztés közismert tudósa, kutatóhelyek, egyetemi szakmai műhelyek elismert szervezője és életre hívója volt már akkor, amikor 1956-ban az Állatkert élére kinevezték. Az intézményt 1967-ig vezette, de utána, nyugdíjasként is tovább dolgozott a vidéki állatkertek országos szakfelügyelőjeként.
Kutatási és publikációs tevékenysége rendkívül szerteágazó volt. Foglalkozott az állattenyésztés különféle kérdéseivel, ezen belül kezdetben juhtenyésztéssel – még Schandl professzor hatására – , majd az ebtenyésztés, a lótenyésztés, a baromfi- , nyúl- és prémesállat-tenyésztés különböző problémáival. Zoológusként is sok terület érdekelte, de különösen sokat foglalkozott a zebrák kutatásával.
Anghi Csaba nagynevű ismeretterjesztő volt: még hetvenévesen is évente vagy száz előadást tartott. Számos ismeretterjesztő cikke és számos könyve is megjelent, amelyek abban az időben nagyon népszerűek, nagyon olvasottak voltak. Még nyolcvanévesen is könyvet írt, de ennek befejezésében már megakadályozta 1982. október 5-én bekövetkezett halála.
Miként lett az Állatkertből tudományos intézmény?
Amikor 1956-ban Anghi Csaba az Állatkert élére került, egyik első intézkedésként minden tekintetben felmérte az intézmény akkori helyzetét és állapotát. Ma már szinte hihetetlen, hogy milyen rengeteg tényező korlátozta az ésszerű működést. A gazdálkodásban igen sok volt a megkötöttség, az úgynevezett póthitelkérelmeket a főhatóság a működést akadályozó komótossággal intézte. A külső erőforrással elvégeztetett munkák ügyében nem lehetett árajánlat alapján akárkihez, csakis az „illetékes” állami vállalathoz fordulni. Az állatbeszerzésekhez nem lehetett valutát szerezni, s egyébként sem lehetett az állatvásárlásokat és cseréket állatkertek között intézni, hanem kötelezően közbe kellett iktatni egy másik „illetékes” állami vállalatot, a Terimpexet, amely eredetileg a gazdasági haszonállatok tenyésztésében a tenyészállatok exportjával és importjával foglalkozott.
A nehézségeket összefoglalva beszámolót készített a főhatóságnak a lehetetlen állapotokról, néha olyan szarkazmussal fogalmazva, ami abban az időben nem volt igazán biztonságos dolog. Ám érdekes módon Anghi beadványa meghallgatásra talált a főhatóságnál, s ha nem is sikerült minden nehézséget felszámolni, az Állatkert működésének körülményei sokat javultak, illetve sokkal ésszerűbbé váltak a viszonyok. Az intézmény tudományos intézeti címet is kapott. Az új idők jele hamarosan a főbejáraton is feltűnt, ugyanis az „Állatkert” mellett megjelent a neonbetűs „Zoo” felirat is. Az állatkertek világszerte használatos nemzetközi elnevezése azonban ebben az időben még nem volt közismert, sokan 200-nak olvasták a feliratot.
A szükséges alapok megteremtése után az intézmény középvezetőinek kérdését kellett rendezni. Annál is inkább, mert Bástyai Lóránt, a Madárosztály vezetője, illetve Somogyi József főkertész külföldre távoztak. Anghi az egyes gyűjteményi részlegek élére fiatal szakembereket nevezett ki, köztük Orbányi Ivánt (Emlősosztály), Fodor Tamást (Madárosztály), Pénzes Bethent (Akvárium-Terrárium Osztály) és Kiáczné Sulyok Máriát (Botanikai Osztály). Ugyancsak ebben a korszakban lett az Állatkert munkatársa több más olyan szakember is, aki később évtizedeken át tevékenykedett az intézményben. Például Fischer Antal, Pápai István, Sesztai Sándor, Bogsch Ilma, Kapocsy György és Csépányi Balázs is.
Komoly energiát fektettek az állattartó helyek, épületek és más létesítmények megújítására. Bár a háborús pusztítások hivatalosan mind ki voltak javítva, s elvben a néhány évvel korábban újra megnyitott Pálmaház volt a kert utolsó romos épülete, a valóságban itt-ott még mindig bele lehetett futni a háború nyomaiba. A lebombázott Bivalyház helyén csak hevenyészett tetővel ellátott romos falak voltak, az építmény „szarvasmarhaházként” működött. Az ugyancsak lebombázott Zsiráfház szintén vigasztalan képet mutatott, és természetesen zsiráfok sem voltak benne. Megkezdték tehát a kijavításokat, tatarozásokat, sőt, egyes helyeken teljesen új állatházakat is építettek. Például a Bivalyház romjainak helyére teljesen új Bölényházat emeltek, amely 1963-ban készült el. De új létesítmény volt a Japánkert is, amelynek létesítéséhez sokat kellett harcolnia az Állatkertnek. A második világháború utáni időkben ugyanis ezen a helyen évekig a szabadtéri színpad működött. A színpadon kétségtelenül színvonalas előadásokat tartottak, ám a dolog az Állatkert érdekei ellenében folyt, mivel a jövedelmet a Filharmónia Vállalat aratta le, viszont az Állatkert takaríthatta a területet.
A fejlesztések, beruházások mellett persze új állatok beszerzésére, a meglévő jószágok életkörülményeinek, takarmányozásának jobbítására is komoly figyelmet fordítottak, akik ezt egyre gyakoribbá, sőt rendszeressé váló szaporulattal hálálták meg. Példának okáért az elefántoknál 1956-ban és 1961-ben is született egy-egy borjú.
A tudományos munka is új lendületet kapott, ráadásul a kutatási eredményeket azonnal alkalmazták is az Állatkert napi működésében. Egy Anghi Csaba vezette kutatásban például azt vizsgálták, hogy a látogatók, mint környezethatás, milyen hatással vannak az állatkerti majmok egészségi állapotára. Ez fontos szempont volt, mert akkoriban a férőhelyek mélysége még nem volt túl nagy, így a közönség jelenléte stressz-faktorként hatott a majmokra, a bedobált természetszerűtlen ennivaló emésztőszervi problémákat okozott, az akkoriban népbetegségnek számító TBC-t pedig a majmok is elkaphatták például a perecre rátüsszentő, majd azt a majmok közé behajító látogatóktól. Miután a kutatásokból számszerűsíthető módon kiderültek ennek a környezethatásnak a dimenziói, a Majomház belső terében üveg válaszfalat szeretlek fel a közönség és az állatok közé. A látogatócsarnok közepére pedig egy kis tavacska került, amely kellően felfrissítette a levegőt az épület belső terében.
Meg kell emlékezni még a közművelődési, ismeretterjesztő munkáról, amely ebben az időben ugyancsak új lendületet kapott! Lecserélték a korábbi ismertető, tájékoztató táblákat, rendszeresen szerveztek ismeretterjesztő előadásokat, a Madártelelő folyosóján pedig időszaki kiállításoknak adott otthont. Ekkor indultak meg az állatkerti szakkörök is, az Állatkert híreit pedig rendszeresen megjelentették előbb az Élővilág, majd a Búvár folyóirat hasábjain. Ezzel párhuzamosan elindult az Állatkert ismeretterjesztő füzetsorozata is, amelynek 1967-ig összesen 26 száma látott napvilágot.
Hogyan segített az Állatkert megmenteni a magyar háziállatfajtákat?
A háziállatok, gazdasági haszonállatok bemutatása sokáig nem volt különösebben jellemző az állatkertre, vagy ha akadtak is, nem volt éppen szilárd koncepció arra nézve, hogy mely háziállatokat és miért érdemes bemutatni. Az állatkertek inkább az egzotikus vadállatokra fókuszáltak, és az állatkertekben lévő háziállatok jelentős részét nem is bemutatási, hanem üzemellátási célból tartották (például igáslovakat kocsik vonatására stb.).
A Fővárosi Állat- és Növénykertben azonban már az 1910-es évektől kezdve nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a vadállatok mellett háziállatokat is bemutassanak, és nemcsak az olyan egzotikusakat, mint mondjuk a teve vagy a láma, hanem például magyar kutyafajtákat vagy különféle baromfifajtákat is (ez utóbbiak bemutatásának hagyománya egyébként még régebbre, az 1870-es évekre vezethető vissza).
Az Állatkert korábbi vezető munkatársai közül Lendl Adolf igazgató és Raitsits Emil állatorvos is odafigyelt a háziállatok ügyére, és lényegében ezt a hagyományt folytatta Anghi Csaba is. A gazdasági haszonállatok bemutatásának annál is inkább nagy jelentőséget tulajdonítottak, mert már akkoriban is erősen érezhető volt az a folyamat, hogy az emberek többsége egyre inkább városlakóvá válik, s számukra ezek az állatok már-már egzotikumot jelentenek.
Az Állatkertek szakemberei felismerték azt a jelenséget is, hogy sok régi háziállat egykori gazdasági jelentőségét elvesztve megritkulhat, sőt el is tűnhet, ki is pusztulhat. Tehát nemcsak a vadon élő állatok különböző fajai lehetnek veszélyeztetettek, hanem az ember által kitenyésztett régi háziállat fajták is. Pedig megőrzésüknek örökségvédelmi, és valójában gazdasági jelentősége is lenne.
A hucul ló magyarországi állományának megmentése és megőrzése terén különösen sokat tett a Budapesti Állatkert, és Anghi Csaba személyesen is, de abban is nagy szerepe volt az intézménynek, hogy a magyar szürkemarha, vagy néhány kutyafajta, mint például az erdélyi kopó máig fennmaradt.
Hogyan ünnepelte az Állatkert megnyitásának centenáriumát?
Az 1966-os esztendő fontos mérföldkő volt az Állatkert életében. Ekkor volt ugyanis a centenárium, az Állatkert alapításának, pontosabban szólva a megnyitásának 100. évfordulója. A jeles eseményt természetesen kiemelt külsőségek között kívánták megünnepelni, s a felkészülés már a megelőző években elkezdődött. Sőt, sok fejlesztést is úgy időzítettek, hogy a jubileum évére már megvalósuljanak.
A centenáriumi fejlesztések közül a legfontosabb a Zsiráfház építése volt. Az Állatkert történetében persze sok különböző állatház épült már a zsiráfok számára. Az elsőt, amely 1868-ban épült Lóhr Antal tervei szerint, még az 1909 és 1912 közötti átépítéskor lebontották. A helyébe épült másodikat, amelyet Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervezett, a második világháborúban bombázták le, s a benne lakó zsiráfok is mind elpusztultak. Bár az épület megmaradt falai még az 1960-as évek elején is álltak, akkor az a döntés született, hogy nem a lebombázott Kós-Zrumeczky-féle állatházat állítják helyre, hanem egy teljesen újat építenek.
Az akkori új Zsiráfház terveit Kéri Gyula és Bognár Ferenc tervezték, s az épület el is készült a centenárium előtti évben, vagyis 1965-ben. Az új létesítményben nemcsak a zsiráfok kaptak új, kettéosztható istállót, illetve szabadkifutót, hanem néhány kisebb férőhely is épült apróbb termetű patások számára. Az állatház emeletén pedig egy kutatólaboratóriumot alakítottak ki.
Természetesen az újonnan átadott Zsiráfház benépesítéséről is gondoskodtak, hiszen már 1965-ben megérkezett Addisz és Abeba, a két zsiráf, így két évtized után ismét láthatta a közönség ezeket a nyakigláb jószágokat. A Fővárosi Állat- és Növénykertben egyébként azóta is szünet nélkül bemutatásra kerül ez az állatfaj, még ha az állategyedek nem is ugyanazok, mint ötven évvel ezelőtt.
A centenárium megünneplésére az Állatkert nagy nemzetközi konferenciát szervezett, amelyet természetesen a kert megtekintésével is összekapcsoltak. Az eseményen részt vettek az európai állatkerti szakma akkori legnagyobb személyiségei is, köztük például Bernhard Grzimek Majna-Frankfurtból, Heinrich Dathe Kelet-Berlinből, Jaques Nouvel Párizsból és Wolfgang Gewalt Duisburgból. A konferencia megnyitóját a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartották, a tudományos előadások pedig a zoológia, a botanika, az állatkertészet, illetve állatkerti állatorvoslás csaknem minden területét felölelték. A nemzetközi találkozónak annál is inkább nagy jelentősége volt, mivel az állatkerti szakemberek közötti nemzetközi találkozók akkoriban még nem voltak olyan rendszeresek, mint napjainkban. Így több résztvevő fel is vetette, hogy hasonló rendezvényeket Európa különböző pontjain rendszeresen kellene tartani.
A születésnap alkalmából egyébként több ajándék állatot is kapott a Fővárosi Állat- és Növénykert európai társintézményeitől. Prágából például egy ázsiai vadló érkezett ajándékba. A centenáriumra kapott állatok közül őt láthatta a közönség legtovább, egészen 1990-ig volt a kert lakója.
A centenáriumi ünnepségek megnyitóján a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának akkori elnöke, Sarlós István a Hűvösvölgyben kialakítandó új állatkert tervét is szóba hozta. Ekkor ugyanis már több mint hat éve szó volt arról, hogy egy új Állatkert épülne Budanyéken, a Vadaskerti-hegy közelében, amely még Mátyás király egykori nyéki vadaskertjéről kapta a nevét. Az elképzelések szerint az új állatkert mellett a régi is megmaradt volna, tehát a két kertet iker-intézményként képzelték el. Az 1960-as évek végének gazdasági viszonyai között azonban a tervek megvalósítására végül nem került sor.
Mi történt az Állatkertben 1967 és 1994 között?
1967-ben, Anghi Csaba nyugdíjazása után Szederjei Ákost, a neves vadgazdálkodási szakembert nevezték ki az intézmény élére főigazgatóként, aki egészen 1977-ig töltötte be ezt a tisztséget.
A korszakban a szűkös lehetőségek ellenére sor kerülhetett néhány kisebb felújításra, illetve korszerűsítésre is, a legnagyobb fejlesztésnek azonban alighanem a Vivárium megnyitása számított. Az Állatkertben már a múltban is volt példa rovarok és más ízeltlábúak bemutatására, de nem volt külön erre a célra szánt bemutatóhely. Szalkay József neves rovarász és ismeretterjesztő, aki ebben az időben a kert főelőadójaként dolgozott, minden követ igyekezett megmozgatni egy önálló rovarbemutató kialakítása érdekében. Egy kisebb bemutatóhelyet már 1965 augusztusában kialakítottak az akkori Madárház központi látogatócsarnokában, majd két évvel később a használaton kívüli sziklavendéglő épületében létesült ideiglenes rovarház. Az ízeltlábúak bemutatását hosszabb távon is megoldó új Vivárium végül 1974. november 2-án nyílt meg a nagyközönség előtt. A fekete özvegytől a madárpókokon át az imádkozó sáskákig több tucat fajt láthatott a közönség, sőt még a mikroszkopikus parányok is kaptak egy bemutatóhelyet.
Tovább folytatódott a háború előtt még tartott, de a háború óta hiányzó állatfajok újbóli beszerzése is. Így például három évtizednyi szünet után ismét sikerült orrszarvút beszerezni. A Teca nevű keskenyszájú orrszarvú 1969. június 9-én érkezett. Sajnos azonban a nőstény állathoz az akkori viszonyok mellett nem sikerült párt szerezni, így jobb híján egy kecskét kapott maga mellé társbérlőként. A dolog első hallásra furcsának tűnhet, de már az arab lónemesítők is tudták, hogy a rossz természetű, s emiatt más állatokkal együtt nem tartható lovakra is jó hatással vannak a mekegő társbérlők, sőt, az állatkertek világában volt már példa hasonló esetre magányos zsiráfok esetében is. Teca és a mellé „beosztott” kecske is remekül megfértek egymással.
1970-ben két dél-amerikai tapír is érkezett, ami azért bírt nagy jelentőséggel, mert a budapesti közönség utoljára az 1910-es években láthatott ilyen állatokat. A tapírok mellett kafferbivalyok is kerültek az Állatkertbe, sőt, még szaporítani is sikerült őket. Az egyik itt született állat, Bogyó még az 1990-es évek derekán is a kert lakója volt.
Újdonságnak számítottak a törpe vízilovak is, ezt a fajt ugyanis korábban még sosem mutatták be Budapesten. Az 1972-ben érkezett állatok beszerzésében Ernst Michael Lang, a fajt akkor már sikeresen szaporító Bázeli Állatkert igazgatója segítette intézményünket. Később Budapesten is született törpe víziló, egészen pontosan 1975. szeptember 20-án.
Rendszeres volt a szaporulat a különféle nagymacskáknál és egyéb ragadozóknál is. Gyakoriak voltak azonban a felnevelési problémák. Ezért sok állatot cumisüveggel kellett felnevelni, s az is előfordult, hogy némelyiküket „dajkásították”, vagyis egy szoptatós kutyát kerestek a számukra. A korszak leghíresebb dajkakutyája egy Bogáncs nevű puli volt, aki egymaga két bengáli tigrist, három feketepárducot és két pumakölyköt nevelt fel az évek során. De akadtak vizslák, juhászkutyák és keverékek is a dajkakutyák között, sőt, az egyik vidrakölyköt egy macska szoptatta.
A kor kiemelkedő eseményének számított az 1971-es Vadászati Világkiállítás, amelynek éppen Budapest volt a házigazdája, ám a kiállításra érkező rengeteg vendég és nagyszámú küldöttség többnyire az Állatkertet is megtekintette. A kiállítás állatai közül némelyiket később az intézménynek ajándékozták, így került a felajánló ország után Zambiának elnevezett nőstény oroszlán, illetve két, már akkor is nagy ritkaságnak számító papucscsőrű madár is az Állatkertbe.
Jellegzetes programnak számított az állatok „munkaterápiás” foglalkoztatása, amely többé-kevésbé a mai tréningeknek felel meg, csak ebben a korban még elég sok cirkuszi elem is volt bennük. De a fő cél már akkor is az volt, hogy programot, elfoglaltságot adjanak az állatoknak, s egyúttal olyan kapcsolatban legyenek velük a gondozók, amelyek a szükséges állatszállítások, vagy éppen állategészségügyi beavatkozások esetén segítenek az állatok kezelésében. A legtöbb ilyen foglalkozást a fiatal nagymacskákkal végezték, méghozzá a kor legendás alakja, Huszár Sándor vezető főápoló irányításával.
1978 januárjában Szederjei Ákos nyugdíjba ment: helyette Holdas Sándor lett az Állatkert főigazgatója. A kinevezéssel egy időben a Fővárosi Tanács az akkori viszonyok között jelentősnek számító anyagi támogatást helyezett kilátásba a szükséges korszerűsítések elvégzésére. A rendelkezésre álló források célszerű felhasználására az új igazgató egy fejlesztési tervprogramot dolgozott ki, ezt nevezték annak idején „fehér könyvnek”.
Az első megoldandó feladat a közönség számára talán kevésbé volt érdekes vagy látványos, de az intézmény működése, illetve az állatok hőmérsékleti igényének kielégítése szempontjából kulcsfontosságú volt. A gázprogramról van szó. Korábban ugyanis az állatházakat és a többi létesítményt is koksszal üzemelő kazánokkal fűtötték. Egy-egy fűtési szezonban – amely az Állatkertben lényegesen hosszabb, mint egy lakás, vagy egy családi ház esetében – akár nyolcvan vagon kazánt is eltüzeltek, s a fűtőanyag mozgatása nem csekély logisztikai feladatot jelentett. Miután a kazánokat gázüzeműre cserélték, nemcsak a vesződség lett kevesebb, hanem a levegőbe is kevesebb szennyező anyag került.
A korszak egyik legnagyobb szabású beruházása a Bagolyvár–Farkastanya–Vidrató épületegyüttes felújítása volt, bár arról erősen megoszlanak a vélemények, hogy mennyire volt sikeres. Ugyanakkor ebben az időszakban készült el az Állatkert első olyan állatbemutató tere, amelyben a közönség be is mehetett az állatok közé. Az ugyancsak korszerűsített Madárház trópusi csarnokáról van szó, amelyet 1985-ben adtak át.
Egy furcsa bontásra is sor került ebben az időben. 1984-ben ugyanis elkezdték lebontani a boronafás régi Szarvasházat, éspedig azért, mert annak helyén tervezték felépíteni az emberszabású majmok bemutatására szánt új állatházat. A bontást azonban úgy hajtották végre, hogy az állatház elemeit előtte gondosan felmérték, bontás közben fel is számozták, s oly módon szállították el, hogy később az Állatkert egy másik pontján újra felépíthető legyen.
Az újabb állatok beszerzése terén is történtek jelentős előrelépések. Az elefántoknál például, ahol a régi, idős tenyészállatok ekkorra már elpusztultak, 1979-ben sikerült két fiatal állatot beszerezni. Arun és Káli az indiai Uttar Prades államból, egy Kánpur melletti tenyésztelepről érkezett 1 millió 300 ezer forintért. A két fiatal állattal a gondozók az állatkerti elefántfoglalkoztatás budapesti hagyományait követve kezdtek el dolgozni, kissé felfrissítve ezt az Erfurti Állatkert tapasztalataival.
1983-ban új orrszarvúak is érkeztek. Ennek azonban az volt az előzménye, hogy Teca, a korábban Budapesten élt keskenyszájú orrszarvú San Diegóba, az ottani állatkertbe utazott. Az ő helyére sikerült két szélesszájú orrszarvút beszerezni, ami azért is volt különleges, mert ezt a fajt korábban még nem láthatta a hazai közönség. A két új állat közül a nőstény Dél-Afrikából, a hím pedig egy angliai szafariparkból érkezett a magyar főváros állatkertjébe. A hím állatot Angliában Churchill néven törzskönyvezték, ám itthon a gondozók szelídsége miatt inkább Easy Boy-nak hívták. Bár ez akkoriban „menőnek” számított a fiatal állatgondozók körében, a hivatalos kiadványokban – biztos, ami biztos – inkább az Izidor név szerepelt. A nőstény állat nevével nem voltak ilyen gondok: már Dél-Afrikában is Lulunak hívták, s ezt a nevet a budapesti gondozók is átvették. Lulu egyébként mind a mai napig az Állatkert lakója, s az idők során már két utódnak is életet adott.
Ugyancsak nagy érdeklődés övezte az orangutánok érkezését, annál is inkább, mivel ilyen állatokat legutoljára 1928-ban sikerült beszerezni. Sába és Marlik, az 1982-ben érkezett két fiatal orangután először az akkori Zsiráfház orangután tartásra átalakított végében kapott szálláshelyet, ugyanis a Majomházban nem volt alkalmas férőhely, az emberszabású majmok önálló állatháza pedig ebben az időben még egyáltalán nem is létezett.
Az ekkoriban született állatok közül az egyik legnagyobb szakmai eredményt az onager csikó világra jövetele jelentette. Erre azonban a közönség alig figyelt fel, mert a legtöbben – az ismertető táblák ellenére – egyszerűen „csak” szamárnak nézte ezeket az állatokat. Az Ázsiában őshonos ritka félszamarakat egyébként még 1977-ben szerezte be az Állatkert, az első csikó 1981-ben született. Mami, az anyaállat később is életet adott néhány utódnak, s igen hosszú és tartalmas életet élt Budapesten. Végül 2009 januárjában pusztult el 35 éves korában, ami csak kevéssel marad el a világrekordtól.
Holdas Sándor 1987-től már az Állattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet vezetésére kapott megbízást, így az Állatkert főigazgatói székében a korábbi főigazgató-helyettes, dr. Szijj József követte. Ez lényegében azzal is együtt járt, hogy folytatódtak az előző években megkezdett beruházások. Épp 1987-ben került átadásra az Emberszabásúak háza, amelybe előbb a már korábban is meglévő csimpánzok, illetve orangutánok költöztek át, majd két évvel később megérkeztek az első gorillák is.
1988-ban átadták a Bagolyvárhoz kapcsolódó új épületszárnyakat is, amelyeket ekkoriban „farkastanyának” neveztek. Sajnos azonban ezek a létesítmények meglehetősen szűkösre sikerültek. Közben hozzáfogtak a Főkapu épületének felújításához is, ami ekkoriban már igencsak esedékes volt, illetve megkezdődött a régi Kenguruház teljes átépítése. Ezek a munkák végül 1991-ben fejeződtek be. Érdemes megemlíteni, hogy az építkezések ebben az időben – legalábbis mai szemmel nézve – igen sokáig eltartottak. Egy olyan munka, mint a Főkapu felújítása több mint két éven át tartott, s ez idő alatt a közönség csak az elefántházi kaput használhatta. Az elhúzódó építkezések általában jellemezték a korabeli építőipari vállalatok munkáját.
Az állatállomány ebben az időben is sok érdekes új fajjal gyarapodott. A már említett gorillák mellett egy pár sziamang, valamint 1989-ben egy pár hópárduc érkezett. Utóbbiak az Egyesült Államokból kerültek Budapestre. 1990 decemberében megérkeztek az első vörös macskamedvék, vagy más néven kis pandák is. Ezeket az állatokat a Sanghaji Állatkerttel kialakított jó kapcsolatnak köszönhetően, két aligátorért és két jaguárért cserébe sikerült beszerezni. Az újonnan érkezett kis pandák később szaporodtak is.
Az 1991 májusában megnyitott Kenguruház is benépesült. Az épület földszintjén négy kengurufaj, illetve az előző évben érkezett erszényes ördög kapott helyet, az emeleten pedig, ahol az intézmény első éjszakai állatok bemutatását szolgáló, fordított világítási programú bemutatóhelyét alakították ki, patkánykengurukat, kuszkuszokat, rókakuzut, erszényesnyestet, valamint nílusi repülőkutyákat, gambiai hörcsögpatkányokat és nagyfogú borznyesteket láthatott a közönség. Az erszényes ördög különösen nagy sikert aratott a látogatók körében, hiszen ezt a fajt korábban még sosem láthatta a hazai közönség (és azóta sem került sor a bemutatására). Az állat természetesen megrögzött húsevő volt, de mivel néha a húsevők is megkóstolnak bizonyos növényeket, a gondozók kísérletképpen bőségtálat készítettek az ördögnek mindenféle növényi eredetű takarmányból, hogy megpróbálják kideríteni, érdeklődik-e valamelyik iránt. Az állat azonban nem tagadta meg hírnevét, s a felkínált takarmányok közül egyedül a vérnarancsba kóstolt bele.
A tervezett állatbeszerzések és fejlesztések mellett időnként „meglepetés-vendégek” is kerültek az Állatkertbe. 1987-ben egy hétfő reggeli telefonhívásból tudta meg az állatkert, hogy a paksi halászok egy óriási vizát fogtak. Ráadásul élve, így lehetségesnek tűnt a ritka hal bemutatása a nagyközönségnek. Bár a történelmi időkben a vizák a Dunán Pestig is felúsztak a Fekete-tengerből, a Vaskapu erőmű felépítése óta az ilyesmi ritka eseménynek számít. A 3 méteres és 182 kilós óriáshalat egy nagy tartályban, teherautóval hozták Budapestre, majd az egyik vidraházi medencében helyezték el: az egyetlen helyen, ahová egyáltalán befért. Sajnos az állat a Duna magyarországi szakaszáig tartó viszontagságos útja során már olyan súlyos belső sérüléseket szenvedett, hogy csak egy napig lehetett életben tartani. Ezzel együtt a teljes magyarországi sajtó beszámolt a ritka eseményről.
A korszak legjelentősebb állatszaporulatai közül is kiemelkedik Dango, az első magyarországi gorilla 1992-es világra jövetele, valamint a rendszeres orangután szaporulat beindulása is.
Mi történt az Állatkertben 1994 és 2020 között?
1994 márciusában Persányi Miklós lett az Állatkert főigazgatója, aki először 2003-ig, majd négyévnyi szünet után 2007-től 2020-ig, összesen tehát 22 évig vezette az intézményt. A négyévi szünet ideje alatt környezetvédelmi és vízügyi miniszterként tevékenykedett, s ez idő alatt Bogsch Ilma állt az Állatkert élén.
1994-ben az Állatkert egészen másként nézett ki, mint manapság. A patinás, régi épületek szinte mindegyike igen rossz állapotban volt, tatarozásra, javításra, felújításra szorult. Illetve korszerűsítésre is, különösen az állatok elhelyezése szempontjából. Az állatok férőhelyeit ugyanis – kevés kivétellel – ekkor még mindig azok az épített keretek határozták meg, amelyeket 1912-ben helyesnek gondoltak. Nem meglepő azonban, hogy nyolcvan év elteltével ezek az állattartó terek már egyáltalán nem voltak korszerűek.
A nagyközönség számára az új idők első jele a mindenütt jelen lévő rácsok eltüntetésére irányuló program. Bár a rács önmagában még nem ördögtől való dolog, sőt, sok esetben az állat számára plusz mászási lehetőséget is jelent, nagyon sok olyan állattartó hely volt ekkoriban, ahol a rácsok alkalmazása mellett jóval korszerűbb és esztétikusabb, a zavartalan szemlélődést jobban elősegítő megoldásra is lehetőség kínálkozott.
Az első ilyen változtatás a lámák akkori kifutóját érintette: ez a Nagyszikla oldalában volt, nagyjából ott, ahol ma az aranyszőrű takinok laknak. Az állatokat itt egy óriási, eredetileg fehérre festett, de ekkorra már itt-ott rozsdásodó vaskerítés választotta el a közönségtől. A lámák tartásához ilyen rácsozat teljesen felesleges volt (nem is nekik, hanem a pödröttszarvú kecskéknek épült több mint egy évtizeddel korábban), éppen ezért le is bontották. Helyette egy sekély, szolid szárazárok került a közönség és a lámák közé, amely elegendő volt annak megakadályozására, hogy az állatok a közönség közé kijöjjenek, ugyanakkor nem volt semmi, ami a zavartalan szemlélődést akadályozta volna. A lebontott, több tonnányi vasrácsból egy lámaszobor – rácsláma – készült, amely az új idők jeleként a főbejáratnál került felállításra.
A régi épületek felújításának, illetve az állattartó terek korszerűsítések megkezdése mellett több más sürgető problémával is szembe kellett néznie az új főigazgatónak. Az egyik ilyen gond az elefántbika ügye volt. Arun, az akkori hím elefánt ugyanis ekkorra már egy ideje nagyon fájlalta az agyarát. Ennek oka az elefántbikák természetében keresendő.
A hím elefántoknál ugyanis létezik egy sajátos időszak, a musth (e: mászt), amely a szaporodással van összefüggésben. Nagyon leegyszerűsítve párzási időszaknak is lehetne nevezni, de ennél azért bonyolultabb a dolog. A természetben ugyanis az elefántbikák magányosan járnak, az elefántcsordákat a nőstény, és az ivarérettségüket még el nem ért fiatal állatok alkotják. Ha egy elefántbika mégis el akarna vegyülni a csodában, a nőstény állatok, a csoportot vezető matriarcha vezetésével elüldözik. Párzási időben azonban az elefántbikák máshogy viselkednek, és nem is hagyják magukat elüldözni, különben az utódnemzés sem lenne lehetséges. A musth állapotnak számos élettani jellemzője is van, például a halántéktájon található temporális mirigy fokozott váladéktermelése, a legszembetűnőbb azonban az elefántbikák természetének megváltozása. Nem ritka ugyanis, hogy nagyon agresszívvé, ön- és közveszélyessé válnak.
Ez persze a különböző elefántbikákra különböző mértékben volt jellemző, mostani elefántbikánk, Assam például egyáltalán nem szokott dühöngeni. Arunra azonban ez kifejezetten jellemző volt, még a fajnak és az ajtónak is nekitámadt, s közben persze le is tördelte az agyarát. Ennek következtében viszont megnyílt az agyar belsejében található pulpaüreg, amely hamarosan be is gyulladt, nagy fájdalmat okozva ezzel az elefántbikának.
A problémát végül egy speciális agyarműtéttel kellett orvosolni. Ennek megvalósítása azonban a régi idők viszonyai és szemlélete mellett – aligha lett volna kivitelezhető. Hiszen jelentős költségekkel járt a dolog. Az új főigazgató egy jótékonysági indiai estet szervezett, amelynek bevételét az agyarműtét költségeinek fedezésére fordították. A műtét elvégzésére sikerült felkérni dr. Kertész Pétert, a magyarországi születésű, de Angliában élő specialistát, aki a szokásos tiszteletdíjáról is lemondott, így a költségeket tovább sikerült csökkenteni. Magára az agyarműtétre 1994 őszén került sor. Arunt ezalatt természetesen altatásban tartották. Kertész doktor és csapata kitisztította a pulpaüreget, és egy speciális, nagy szakítószilárdságú „dugóval” be is tömte, a további fertőzések elkerülése érdekében.
A kisebb-nagyobb felújításokat, korszerűsítéseket, például az egykori „kismedvesor” vasketreceinek eltűntetését, és egy üvegfalú új kifutóvá való átalakítását elsősorban saját erőből kellett megoldani. De egyre inkább megnyíltak a különböző pályázati lehetőségek is. Az egyik ilyen pályázati forrás a millecentenáriumhoz, a honfoglalás 1100. évfordulójához kapcsolódott. Ebből a forrásból épült fel az 1996-ban átadott Magyar Parasztudvar, illetve a hozzá tartozó új állatsimogató is.
Az 1990-es évek második felében indult el az Állatkert átfogó rekonstrukciója. A felújítási, korszerűsítési munkálatok lépésről lépésre egészen 2012-ig folyamatosan zajlottak, és az idők során szinte az Állatkert valamennyi állatháza és létesítménye sorra került. Nem is egyszerű felújításokról volt szó, hanem a szó legnemesebb értelmében vett műemléki rekonstrukcióról, melynek nyomán a patinás állatházak ismét eredeti szépségükben pompáztak. Közben viszont az állattartó helyek is korszerűsödtek, tágasabbak, kényelmesebbek lettek, és sokkal jobban megfeleltek az állatok biológiai igényeinek.
Az Állatkert területét bejárva szinte minden létesítménnyel, épülettel, építménnyel kapcsolatban elmondható, hogy megújult az 1998 és 2012 közötti időszakban.
A Főkapu felújításra például 2012-ben került sor, vagyis abban az évben, amikor az épület éppen százesztendős lett. A műemléki rekonstrukció mellett a főbejáratnál lévő teret is újra burkoltuk, illetve ekkor készült el az egészen a Nagy-tó partjáig tartó gázlámpasor is.
Az 1912-ben épült Madagaszkár-ház hosszú időn keresztül Majomház, illetve Kismajomház néven működött, s látogatóink közül bizonyára sokan vannak még, akik emlékeznek a majmok sárga csempés, vasrácsos ketreceire. A 2004-ben, 325 milliós költséggel felújított állatházban a belső ketreceket és a külsőketreceket nagy, üvegfalú, télikertként is működő belső férőhelyekké alakítottuk át, az épület körüli terjedelmes aszfaltfelületek helyett pedig tágas, füves kifutókat hoztunk létre. Ekkor készült például az aranyhasú mangábéknak otthont adó füves sziget is. A nagy rekonstrukció után hat évvel, 2010-ben további átalakításokat és korszerűsítéseket végeztünk, a létesítmény azóta működik Madagaszkár-házként.
Az emberszabású majmoknak otthont adó, 1987-ben épült, de eredeti formájában nem igazán jól sikerült épületet több lépcsőben alakítottuk át. Megnöveltük a belső állattartó terek méretét, az eredetileg három faj számára tervezett kifutóterületet teljes egészében az orangutánoknak adtuk, a gorillák számára pedig az épület és a Nagyszikla közötti egykori sétány felszámolásával, illetve az eredetileg oroszlánok számára épült nagyobbik sziklakifutót is a területhez kerítve egy 1300 négyzetméteres, tágas, füves kifutót hoztunk létre. Ezek a munkálatok 2008-ban fejeződtek be.
Ugyancsak 2008-ban fejeződött be a szomszédos Nagyszikla szerkezeti rekonstrukciója, amelynek nyomán – több évtizednyi szünet után – a közönség ettől kezdve ismét felmehetett a sziklaépítmény felszínén kanyargó sétautakra. A Nagysziklával kapcsolatos munka azonban ezzel még nem fejeződött be, hiszen ezután került sor a szikla belsejébe tervezett Varázshegy kialakítására. A komplex bemutatóhely 2012-ben került átadásra.
A Varázshegy bejárata előtt álló két épület, a Bivalyház és a Régi Zsiráfház „feltámasztott” állatháznak számít. Ez azt jelenti, hogy ugyan nemrég épültek, ám az 1912-ben emelt, ám az idők során elpusztult, s az 1960-as években más épületekkel pótolt eredeti állatházak mintájára. A „feltámasztásra” 2011-ben került sor, miután az 1960-as években emelet újabb házak is felújításra szorultak, ám felújítás helyett inkább lebontottuk őket, és az eredeti, 1912-es épületeket építettük fel ismét a helyükön. Természetesen a régi terveket mindenütt átdolgoztuk, így a „feltámasztott” állatházak megjelenésükben a régiekre emlékeznek, állattartó tereik azonban korszerű, új tervek alapján készültek.
A szemközti Elefántház még az 1990-es évek második felében újult meg, az újjászületett állatház avatására 1999-ben került sor. A rekonstrukció annyira jól sikerült, hogy a következő évben ki is érdemelte az Europa Nostra díj aranyérmét. A „vastagbőrűek” csodálatos, Zsolnay kerámiákkal díszített palotája nemcsak újjászületett, hanem belső terében kibővítettük a vízilovak medencéjét, az elefántok istállóját, sőt, az elefántkifutó területe is nagyobb lett, s a korábbi tocsogó helyett egy megfelelő méretű medence is épült, amelyben egy kifejlett elefánt is el tud merülni akár a feje búbjáig. Az elefántok férőhelyének bővülése 2008-ban tovább folytatódott, az akkor átadott Szavanna-komplexum istállóépületének végében ugyanis egy új elefántcsarnok is készült az ormányosok számára.
Amint a fentiekből sejteni lehet, a szomszédos Szavanna-kompexum is az átfogó rekonstrukció során megvalósul korszerűsítések eredménye. Az 1930-ban létesült egykori Afrika-kifutó, illetve az 1967-ben átadott egykori Teveház, továbbá a régi lovaspálya és a Micsurin-kertészet területének felhasználásával az Állatkert legnagyobb területű szabadkifutóját sikerült itt kialakítani. A kifutóhoz természetesen istállóépületek is tartoznak: a struccoké a régi Afrika-istálló átalakításával, az orrszarvúké pedig az egykori Teveház falait felhasználva jött létre, az antilopok, gazellák, illetve zsiráfok istállói azonban újonnan épültek. Az egész komplexum 2008-ban nyílt meg.
A szomszédos Mérgesház átadására ugyancsak 2008-ban került sor. Az épület maga 1991-ben épült Kenguruháznak, majd az erszényeseknek a kert másik végébe való átköltözése után nagyarányú felújítás kezdődött, ennek során készült el Közép-Európa legnagyobb mérgeskígyó bemutatója, illetve az állatház többi létesítménye is.
A kissé odébb található tigriskifutó kialakítására több lépcsőben került sor. Az első bővítés az 1990-es évek közepén történt, akkor a tigrisek férőhelyének mérete a korábbinak több mint kétszeresére növekedett. Majd 2000-ben ismét sikerült megkétszerezni a tigriskifutó méretét, amelyhez megfelelő méretű medencék is készültek, illetve a kifutó számos pontjára került golyóálló üveg betekintő ablak a zavartalan szemlélődés érdekében (ezt a kifutót egyébként 2022/2023-ban ismét felújítottuk, ami időszerű is volt, hiszen az előző felújítás óta már csaknem negyedszázad telt el).
Műemléki és állatjólléti szempontból is jelentős fejlesztés volt a macskaféle ragadozók számára épült állatház felújítása, amelynek során megszűnt a régi vasrácsos ketrecsor is. A ketrecek helyett üvegfalú, füves kifutók létesültek, ekkor készült el az oroszlánok és a hiénák jelenlegi kifutója is. Az 1999-ben befejeződött rekonstrukció után az épület először Nyugat-Afrika-házként működött, a 2011-es átalakítás óta pedig India-házként, indiai oroszlánokkal várja a nagyközönséget.
A Bagolyvár voltaképpen az Állatkert legrégebbi épülete, hiszen már a megnyitáskor, 1866-ban is állt. Eredetileg Szkalnitzky Antal és ifj. Koch Henrik tervei szerint építették fel, majd 1909 és 1912 között, amikor az Állatkert nagy átépítése volt, a Bagolyvárat korábbi helyéről a kert egy másik pontjára helyezték át, s némileg változtatva újra felépítették. A már eleve romnak épült Bagolyvárhoz az 1980-as évek derekán több új épületszárnyat is csatoltak, kialakítva az akkori „farkastanyát”, illetve teljesen új bemutatóhelyet kaptak a vidrák is. Az elmúlt két évtizedben ez a térség több lépcsőben született újjá. Az 1980-as években emelt épületszárnyakban 1997-ben a Vízparti Élet Háza került kialakításra, amely jelenlegi formájában 2004 óta működik, az egykori Vidraházban pedig a Pákásztanya várja a látogatókat: ez utóbbit 2007 nyarán adtuk át a nagyközönségnek.
A szomszédos épület eredetileg madártelelőnek épült 1954-ben, s akként is működött egészen az 1990-es évek végéig. 1999-től a „Természet ékszerei” című, főleg trópusi madaraknak, hüllőknek és kétéltűeknek otthont adó bemutatóhelyként szolgálta a nagyközönséget, majd 2007-ben itt nyílt meg a Xántus János nevét viselő állatház, amely nagyrészt a délkelet-ázsiai állatvilág képviselőinek ad otthont.
A szomszédos, 1912-ben épült Fácánház nagy rekonstrukciójára 1998-ban került sor, de azóta is több kisebb-nagyobb felújítás történt az állatház térségében, amelynek során az eredeti műemléki külső megtartásával sikerült megnövelnünk az állatok számára rendelkezésre álló fűtött belső férőhelyek alapterületét.
A Fácánházzal szemközti Dombház viszont teljesen új építmény: a kenguruknak és kazuároknak otthont adó, félig a földbe süllyesztett, zöld tetős állatház a hozzá kapcsolódó kifutókkal 2004-ben került átadásra. Ugyancsak új építménynek tekinthető a ragadozó madarak egykori röpdéjének helyén kialakított Dél-Amerika ház a hozzá tartozó kifutóval, amely 1999-ben lett felavatva.
A Dél-Amerika házzal szomszédos zónában 1996-ban, a millecentenárium program részeként került átadásra a Parasztudvar és a szomszédos állatsimogató, amelynek néhány építményén 1999-ben további fejlesztések történtek. A területen 2014-ben következtek be újabb jelentős változások, ugyanis a háziállatokat átkerültek a Holnemvolt Parkba, s az ilyen módon felszabaduló övezetben az Ausztrál zóna bővülhetett tovább. Az egykori állatsimogató helyén még 2014-ben az Ausztrál ösvényt alakítottuk ki, a Parasztudvar helyére pedig 2015-ben a koalák új háza és kifutója került.
Az Ausztrál-zóna persze ekkor már évek óta töretlenül fejlődött. A folyamat a nagyobb testű kenguruk Dombházba való költöztetésével még 2007-ben kezdődött, majd az 1912-ben Madárháznak épült állatházban alakítottuk ki az Ausztrálházat, amelynek ünnepélyes megnyitója 2010 januárjában volt. Átalakultak a szomszédos épületek és kifutók is, az egyik ilyen kisebb pavilon például 2011-ben a vombatok új otthona lett. Az Ausztál-zónához tartozik az egykori Szarvasház boronafalas faépülete is. Ez eredetileg szintén 1912-ben épült, és sokáig ott állt, ahol ma az emberszabású majmok háza helyezkedik el. Az 1980-as évek derekán a régi Szarvasházat lebontották, majd mai helyén újra felépítették. Itt először a darvak új otthonaként működött, majd kiállítások és előadások helyszínéül szolgált, de laktak benne dél-amerikai kisemlősök is. Legújabb funkcióját 2013-ban nyerte el, azóta az erszényesnyestek, illetve a hangyászsünök laknak a szarvasokhoz ma már csak történelmi nevében kapcsolódó állatházban.
A kert átfogó rekonstrukciójának legnagyobb felújítási programjai közé tartozott a Pálmaház felújítása. Ez voltaképpen már az 1990-es évek elején megkezdődött, ám amikor 1994-ben Persányi professzor átvette a kert igazgatását, a beruházás épp csipkerózsika álmát aludta. Lényegében elfogyott a pénz, a munka menet közben állt le. A terveket át kellett dolgozni, a kivitelezéshez megfelelő anyagi forrásokat kellett szerezni, majd az új Pálmaház benépesítéséről is gondoskodni kellett. Ez a túlzás nélkül heroikus munka végül 2000-ben fejeződött be, majdnem egy évtizednyi zárva tartás után ekkor nyitotta ki kapuit ismét a patinás bemutatóhely a nagyközönség előtt. A Pálmaház azóta is folyamatosan működik, bár a bemutatott gyűjtemény tekintetében kisebb-nagyobb változásokra időközben is sor került. A régi időkhöz képest már 2000-ben újdonságot jelentett, hogy az állatok bemutatása, amely korábban szinte csak két oldalszárnyra korlátozódott, ekkortól a Pálmaház egészében általánossá vált. Vagyis állatok és növények együttesen kerültek bemutatásra. Azóta annyi változás történt, hogy a trópusi bemutató hangsúlyozottan az újvilági trópusi élőhelyek állat- és növényvilágára koncentrál, ezért is került az építmény bejárata fölé az „America Tropicana” felirat.
A Pálmaház alatti Akvárium ugyancsak patinás létesítmény, ez is 1912-ben nyílt meg először. Az idők során többször is át kellett alakítani, de az igazán nagy rekonstrukció mindig elmaradt. Egészen az 1990-es évek legvégéig, amikor végre ehhez a létesítményhez is hozzá lehetett nyúlni. A műemléki keretek megtartása, a Róth Miksa műhelyében készült mozaikok restaurálása mellett az akváriumi üvegek mögé megnagyobbított medencék kerültek, az elérhető legkorszerűbb gépészeti háttérrel felszerelve. Az újjászületett Akvárium újbóli megnyitására 2004 januárjában kerülhetett sor.
Az átfogó rekonstrukció során megújult és újonnan létrehozott létesítmények sorát hosszan lehetne még folytatni, hiszen újra felépült a háborúban elpusztult nádfedeles Krokodilház, teljesen új bonsai pavilont is kialakítottunk, sőt mit több, a rekonstrukciós munkák kiterjedtek a park növényzetére, sőt még a közműhálózatra is.
A létesítmények megújulása minden esetben együtt járt az állattartó helyek korszerűsítésével is. Ez nemcsak tágasabb, és az állatok biológiai igényeinek jobban megfelelő állatférőhelyeket jelent, hanem egyúttal esztétikusabb, szebb, természetszerűbb bemutatást is. Ráadásul a régi időkben elterjedt vaspálcás rácsok helyett ma már igen sok helyen páncélüvegen, illetve biztonsági üvegen át lehet látni az állatokat, amely nemcsak jobban mutat, hanem zavartalanabb szemlélődést tesz lehetővé. Ráadásul az állatokat is jobban lehet látni, hiszen amíg például még húsz évvel ezelőtt is egy sziklakifutóban éltek az oroszlánok, s a közönség egy széles szárazárok túloldalán, tehát viszonylag messziről láthatta őket, a páncélüveg alkalmazásának köszönhetően azonban ma már akár néhány centiméteres távolságból is meg lehet tekinteni ezeket a nagymacskákat mindenféle veszély nélkül.
Az oroszlánokat ugyan nem szabad, és nem is praktikus megérinteni, abban is sokat változott az Állatkert, hogy egyre több állattal találkozhatnak a látogatók testközelből. Azon a helyen, ahol ma a tigrisek kifutójának északkeleti vége van, 1989-től kezdve ugyan már működött egy állatsimogató, de ez eléggé szűkös volt, ráadásul nem volt olyan hátsó udvara, ahová az állatok visszahúzódhattak volna. Így viszont csak napi kétszer két órában tudta fogadni a látogatókat. 1996-ban aztán elkészült a sokkal tágasabb második állatsimogató, amely már lehetőséget nyújtott a simogatást megelégelő állatoknak arra, hogy egy védett hátsó udvarba visszahúzódhassanak. Ez az állatsimogató egészen 2014-ig működött (azóta többször is költözött, jelenlegi helyére, a Cápasuli közekébe 2018-ban került).
Ugyancsak több élményt nyújtanak a nagyközönségnek azok a kifutók, amelyek ugyan nem simogatóként működnek, de a közönség bemehet az állatok közé. Húsz évvel ezelőtt még csak egy ilyen bemutatóhely volt, az egykori Madárház trópusi csarnoka, manapság azonban a Madagaszkár-házban, a Xántus János-házban és az Ausztrálházban is vannak olyan bemutatóhelyek, ahol a közönség egy térben mozoghat az állatokkal, sőt, ilyen kialakítású az Ausztrál ösvény, a gyűrűsfarkú makik kifutója, illetve a nyári szezonban működő Lepkekert is.
Az állatállomány változatossága terén is többet kínált az Állatkert az elmúlt húsz évben, mint a megelőző évtizedekben. Számos olyan fajt sikerült beszerezni, amelyek ugyan voltak a múltban, de már évek, illetve évtizedek óta hiányoztak a kert gyűjteményéből. Ilyenek az indiai antilopok, a mókusmajmok, a vombatok, a hangyászsünök, vagy a különféle óriásteknősök, a földimalacokat és a sörényes hangyászokat pedig éppenséggel több mint egy évszázadnyi szünet után mutatja be ismét a magyar főváros állatkertje. S persze szép számmal akadnak olyan állatfajok is, amelyeket a budapesti közönség korábban még sosem láthatott. Ilyen például a komodói varánusz, az indiai oroszlán, a takin vagy a sörényes hangyász
Közben sokat fejlődtek az Állatkertben a szabadidős és kényelmi szolgáltatások. Például a mosdók, amelyek az 1990-es évek második felében egészültek ki először pelenkázóval. Ráadásul a múltban a mosdók használatáért külön fizetni kellett, ám jó ideje az az alapelv, hogy ez nem extra szolgáltatás, hanem külön díjazás nélkül is hozzáférhető kell legyen mindazoknak, akik az Állatkertbe belépőjegyet váltottak. A vendéglátás színvonala is sokat javult, nem is beszélve az olyan, nyári kánikulában nagy népszerűségnek örvendő berendezésekről, mint amilyen például az elmúlt évtizedben bevetetett párakapuk sokasága. Az intézmény nagy gondot fordított az akadálymentesítésre, sőt, a látássérültek ismeretszerzésére és tájékoztatására is.
A több látogatói élményt több program is szolgálja, hiszen ma már rengeteg látványetetés, bemutató és más, adott időpontban megtartásra kerülő, szervezett látnivaló várja a nagyközönséget. Még a tapintással történő ismeretszerzésnek is komoly szerep jut a „tapiZOO” állomásokon, ahol különböző „állati alkatrészeket”, strucctojást, levedlett kígyóbőrt, madártollakat, különleges állatok csontjait is kézbe vehetik az érdeklődők.
A már említett ritka és különleges állatok bemutatása nemcsak a nagyközönség számára kínált élmény szempontjából érdemelnek említést, hanem mert sokuk beszerzése és sikeres tartása egyúttal szakmai eredménynek is mondható. Még fontosabb szakmai eredmény azonban, ha egy-egy faj szaporításában is sikeresen részt veszünk. Még felsorolni is nehéz lenne azt a sok-sok állatfajt, amelyet az elmúlt két évtizedben sikeresen szaporítottunk, a gorilláktól és orangutánoktól kezdve a kispandán és a különféle ritka nagymacskákon át egészen a tarvarjakig. A legnagyobb szakmai eredménynek alighanem a két orrszarvú világra jövetele számít, hiszen a 2007 januárjában született Layla volt az első, a 2008. szeptemberi születésű Lisimba pedig a második olyan orrszarvú volt az egész világon, amelyik mesterséges termékenyítés eredményeképpen jött a világra.
2012 után az Állatkert fejlesztésének egyik fontos új iránya a kert területének bővülésével függött össze. Az Állatkert területe ugyanis az idők során többször is változott, de ez a változás egészen a közelmúltig mindig negatív előjelű volt, vagyis területveszteséggel, területcsonkítással jár. Az Állatkert számára eredetileg kijelölt terület 31 katasztrális hold és 600 négyszögöl volt, amely a ma használatos mértékegységekkel számolva mintegy 18 hektárnak felel meg. Ebből a területből azonban az Állatkert története során több lépésben újabb és újabb szeleteket hasítottak ki és csatoltak el. Így például az egykori Vidámpark területének jelentős része, a Fővárosi Nagycirkusz területe, a szomszédos Gundel és Bagolyvár éttermek által elfoglalt terület eredetileg mind az Állatkerthez tartozott, sőt, az 1950-es években az Állatkert területének rovására szélesítették ki a Dózsa György utat is oly módon, hogy az Állatkert kerítését a teljes Dózsa György úti szakaszon néhány méterrel áthelyezték.
Az eredeti 18 hektár így az 1950-es évekre 10’71 hektárra csökkent, majd több mint fél évszázadon át változatlan maradt. Ez pedig jelentősen korlátozta az Állatkert fejlesztését. Az állatkertek világában ugyanis inkább az a jellemző, hogy ha egy adott területen létrehoznak egy állatkertet, azt a későbbiekben további területekkel igyekeznek bővíteni. Ez még az egykori vasfüggönytől keletre eső országok állatkertjei esetében magától értetődő volt. Így a Budapesti Állatkert szinte egyedülálló abban a tekintetben, hogy a területét nemhogy nem bővítették, hanem még el is vettek belőle.
2012 novemberében azonban egy fontos döntésre került sor az Állatkert területe szempontjából. A szomszédos, megszűnt Vidámpark területét ugyanis az Állatkert kapta meg. Jobban mondva inkább visszakapta, hiszen az egykori Vidámpark területének egy része 1907 előtt az Állatkerthez tartozott. Mindenesetre ez volt az első alkalom a kert történetében, hogy a terület megváltozása végre nem zsugorodással, hanem területi növekedéssel járt.
Tudni kell persze, hogy a Vidámparkot korántsem azért zárták be, mert az Állatkertnek szüksége volt a területre. Hiszen arra már 1907-ben, a terület elcsatolásakor is szüksége lett volna, s onnantól kezdve is folyamatosan, mégsem szüntették meg emiatt a Vidámparkot. A megszüntetésnek más, az Állatkerttől független okai voltak. De ha már a Vidámpark bezárt, az Állatkert természetesen örült, hogy a területet megkapta, és azt nem más célra használták fel.
Az új területen az Állatkert a 2014-es és a 2015-ös szezonban családi szabadidőparkot működtetett, amelynek Holnemvolt Park volt a neve. Ezt azért alakították ki ideiglenesen, a meglévő, átvett létesítmények felhasználásával, mert tudni lehetett, hogy az új területekre szánt létesítményekkel kapcsolatos építési munkálatok csak 2015 után kezdődhetnek meg. Hiszen ekkor még csak a tervezési, engedélyezési szakaszban volt a beruházás. A 2015-ös szezon végét követően azonban megkezdődött a területen a közműáthelyezés, majd pedig az új létesítmények kivitelezése.
A Holnemvolt Várnak elnevezett zóna 2018-ban nyílt meg, részben azon a területen, amely mindig is az Állatkerthez tartozott, részben pedig a Vidámpark megszüntetése után visszakapott terület egy részén. Itt jött létre többek között az új állatsimogató, a háziállatokat bemutató új zóna, a közönség számára is látogatható vadállatmentő központ, illetve a Cápasuli is. Az Állatkert közben a patinás, műemlékivédelmi oltalom alatt álló Schäftner-körhintát is felújította.
A terület nagyobb részére tervezett új létesítmény, az akkoriban Pannon Park néven emlegetett komplexum, amelynek leginkább a központi építménye, a Biodóm számít közismertnek. Ennek kivitelezése 2017-ben kezdődött meg, és maga az építéskivitelezés 2020 végéig be is fejeződött. A létesítmény most kb. 80 %-os készültségben van, befejezése azonban várat magára (2023 vége óta azonban egyre több érdekes rendezvénynek, izgalmas programnak ad otthont, sőt, 2024 nyarára a Biodómhoz tartozó szabadtéri kifutókba az első állatok is beköltöztek).
Persányi professzor 2020-ban egészségi állapotára való hivatkozással felmentését kérte, amivel egy korszak lezárult az Állatkert történetében, s ettől kezdve már nem is annyira az Állatkert múltjáról, történetéről, hanem inkább jelenéről beszélhetünk. Az Állatkert élén ma dr. Sós Endre áll természetvédelmi és állategészségügyi igazgatóként. Mindarról azonban, ami már nem az Állatkert múltjához, hanem jelenéhez tartozik, nem itt, hanem weboldalunk aktualitásokkal foglalkozó fejezetében számolunk be.
