Bátran mondhatjuk, hogy az állatkert civilizációs jelenség! Hiszen állattartó kertek a civilizáció hajnala óta léteznek. Akadt belőlük az ókori Egyiptomban, Mezopotámiában és Kínában, Hellaszban, a hellenisztikus államokban és Rómában, mi több, a középkorban és a reneszánsz idején is számos uralkodó és egyházfejedelem tartott fenn egzotikus vadállatokból álló állatseregletet. Ráadásul úgy tűnik, hogy az állattartó kertek létesítésének szokását az egyes civilizációk nem feltétlenül egymástól vették át. Erre utal, hogy a Kolumbusz előtti Amerikában is voltak állattartó kertek, pedig ezek a kultúrák korábban nemigen tartottak kapcsolatot az Óvilággal.
Persze a régi idők állattartó kertjei messze nem voltak azonosak a mai állatkertekkel, hiszen legtöbbször egészen más célok miatt létesítették őket, s mások voltak működésük, fenntartásuk elvei is. Az állatkertek fejlődéstörténetét vizsgálva azonban ezeket a régi állattartó kerteket igen sok szempontból mégiscsak a mai állatkertek előfutárainak kell tekintenünk, ami azt jelenti, hogy a mai állatkertek legkorábbi előzményeihez egészen a civilizáció hajnaláig kell visszamennünk. Sőt, ha tágabb értelmezésben a vadállattartás históriájával foglalkozunk, akkor elmondhatjuk, hogy az még annál is régebben, a történelem előtti ember idején kezdődött.
A vadállattartás kezdetei az állatok háziasításának kezdeteivel esnek egybe. Hiszen az olyan háziállatok, mint a ló, a szarvasmarha vagy a sertés, ebben a háziasított formában eredetileg a természetben nem léteztek, hanem vad őseik háziasításával, domesztikációjával lényegében az ember hozta létre őket. Az egyes állatok háziasítása tehát szükségszerűen vadállattartással kezdődött.
Ezzel együtt már a civilizáció hajnalától kezdve ismert volt a vadállattartás egy másik formája is, amely nem, vagy nem feltétlenül vezetett az állatok háziasításához. Az ókori állattartó kertekről van szó, amelyek mind az ókori Egyiptomban, mind Mezopotámiában (ezen belül legkorábban valószínűleg az Asszír Birodalomban), mind pedig az óind civilizáció világában, sőt még a távoli Kínában is léteztek. Ezeket az állattartó kereteket rendszerint uralkodók létesítették, esetleg valamilyen vallási kultuszhoz kapcsolódtak, és jobbára tulajdonosaik gazdagságát és hatalmát voltak hivatottak megjeleníteni. Ugyanakkor már az ókori Kínában létezett olyan, uralkodói kezdeményezésre életre hívott állattartó kert, ahol az alapítás céljai között a művelődés is megjelent: nem véletlen, hogy a szóban forgó állattartó kertnek a „tudás kertje”, vagy még pontosabb fordításban „az ismeret előmozdításának kertje” volt a neve.
A klasszikus görög világban is volt példa vadállattartásra, bár az ókori kelet vadállattartó kertjeihez hasonlók Hellaszban eredetileg nem léteztek. Ilyen kert alapítására csak később, a hellenisztikus korban került sor. A II. Ptolemaiosz által Alexandriában alapított állatkert, a theriotropheion a híres alexandriai könyvtárral, illetve a muszeionnal volt kapcsolatban, így elmondható, hogy az európai civilizációban a könyvtárak, a múzeumok és az állatkertek olyan kulturális intézmények, amelyek bizonyos értelemben egy tőről fakadnak.
A vadállatok tartásának is számos formája létezett a rómaiak körében is. Sokan voltak például, akik kedvtelésből tartottak vadállatokat. Kezdetben csak különféle madarakat kalitkában, majd a császárkorban a vagyonosabb embereknek egzotikus nagyvadjai, oroszlánjai, medvéi is voltak. Léteztek emellett kisebb-nagyobb vadaskertek is, ám a vadállattartás talán legjellemzőbb, s tipikusan a római civilizációhoz kapcsolatos formái az állatviadalokban, és az ezek ellátását szolgáló állatseregletekben öltött testet. Még akkor is, ha az ilyen viadalokat mai szemmel nézve nem tartjuk túlzottan civilizált dolognak.
A római polgár az amfiteátrumokban találkozhatott ezekkel az állatviadalokkal, amelyeknek több különböző formája is létezett. A klasszikus formát venatio néven ismerték, amely szó a latinban eredetileg vadászatot jelentett. Itt azonban nem vadászatról volt szó, hanem külön az állatviadalokra kiképzett gladiátorok, venatorok mérkőztek meg a különféle vadállatokkal. Nem volt ritka az a gyakorlat sem, hogy az állatokat egymásra uszították. A római polgárok különösen az olyan összecsapásokat kedvelték, amikor két különböző fajba tartozó állat küzdött egymás ellen, mindegyikük a maga módján. Az ilyen állatheccek kimenetelére szívesen fogadott is a közönség.
Létezett azonban olyan típusú állatviadal is, amikor elítélteket vetettek fegyvertelenül, vagy esetleg egy szál bottal felszerelve a különféle nagyragadozók elé. Ez utóbbi esetet a római jog és büntetés-végrehajtás gyakorlata damnatio ad bestias néven ismerte, s – etruszk mintára – általában az egyébként is halálbüntetéssel sújtott bűntettekért szabták ki olyan esetekben, ahol súlyosbító körülmények álltak fenn. Sokszor az államellenes cselekményeket büntették ilyen módon, s mivel a római történelem egyes korszakaiban a terjedő kereszténységet is az államra veszélyes jelenségnek tartották, ezért került sor számos olyan, a történelemből, illetve az egyháztörténetből is jól ismert esetre, amikor keresztényeket vetettek a vadállatok elé.
Érdekes az állatviadalok, vadakkal végrehajtott kivégzések, és egyáltalán a gladiátor mérkőzések (amelyeket összefoglalóan a rómaiak ludi, azaz „játékok” néven emlegettek) megítélésének kérdése. Mai szemmel ugyanis ezeket mind az emberiesség, mind az állatvédelem szempontjából elvetendőnek tartjuk. A római civilizációnak azonban ezek a dolgok természetes velejárói voltak. A közönség egyszerűen a szórakozás egy formájának tekintette, amely ráadásul a mitológiára, a harcos múltra, illetve a Mithras-kultuszra visszavezethető gyökerekkel is bírt. Ezzel együtt nem lehet azért azt mondani, hogy az állatok és emberek arénabeli halálát minden római ennyire magától értetődőnek gondolta. Eleve az volt a szokás, hogy a közönség a legjobb ruhájában, tehát lehetőség szerint tógában kereste fel az amfiteátrumok lelátóját, ami nemcsak az esemény társadalmi súlyának szólt, hanem a halál előtti tisztelgést is jelentette. Másrészt szokás volt az is, hogy a véres összecsapások idejére az épület istenszobrait kendővel letakarták, hogy az istenek szeme – úgymond – ne lássa a szörnyű jeleneteket.
E szokásokon túl pedig említést érdemel, hogy a római történelemben sok jeles személy akadt, aki kifejezetten megvetette az effajta szórakozást. Senecának és Cicerónak például meglehetősen elítélő véleménye volt az állatviadalokról, s általában a gladiátorjátékokról, a filozófus hajlamú császárról, Marcus Aurelius-ról pedig feljegyezték, hogy bár az állami protokoll szerint a nagyobb viadalok alkalmával neki is jelen kellett lenni a császári páholyban, általában olvasott, vagy államügyeket intézett, amit azonban a lelátók közönsége meglehetősen zokon vett.
A kereszténység terjedése, a birodalom gyengülése, majd bukása, illetve a népvándorlás következtében az állatviadalok, meg a többi hasonló római látványosság fokozatosan eltűnt, maguk az amfiteátrumok pedig előbb erődítményekké, majd egyre inkább elhagyatott, romos építményekké váltak
A középkori Európában szinte minden jelentős uralkodónak voltak egzotikus állatai, olykor egy egész állatseregletre való, de a vadállattartásnak más formái is léteztek. Ezek közé tartoztak a vadaskertek, amelyek persze elsősorban vadászati céllal létesültek, sőt, a kolostorkertekben is előfordult, hogy nemcsak háziállatokat, hanem szelídebb, békésebb természetű vadállatokat is tartottak.
A nagy földrajzi felfedezéseknek köszönhetően egyre több egzotikus állat került az uralkodók és egyházi hatalmasságok állatseregleteibe, sőt, a barokk korban már léteztek olyan vállalkozások is, amelyek egzotikus állatokkal jártak városról városra, pénzért mutogatva az ismeretlen „fenevadakat” a különlegességekre éhes közönségnek.
Az újkori állatkertek korszakában az egyes állatkertek kétféle úton jöttek létre Európában. Az egyik lehetőség az volt, hogy korábban meglévő udvari állatseregleteket korszerűsítettek és tettek nyilvánossá mindenki számára. Ez történt például Bécsben, ahol a schönbrunni kastély parkjához kapcsolódó 1752-ben létesített udvari menazsériát 1779-ben nyilvánossá tették.
Az állatkertek születésének másik útja a felvilágosodással és a polgárosodással függött össze. Az első Párizsi Állatkert (Ménagerie du Jardin des Plantes) például úgy született, hogy az 1789-es francia forradalmat, majd a köztársaság kialakulását követően a nemzetgyűlés egy polgári állatkert létrehozását határozta el. Ennek helyét az 1635-ben létrehozott „orvosságos füvek királyi kertje”, vagyis a párizsi füvészkert területén jelölték ki. A nemzetgyűlés határozatot hozott az állatkert benépesítéséről is, oly módon, hogy a versailles-i kastélypark udvari állatseregletének állatait, s más magánkézben lévő egzotikus állatokat költöztettek ide. Az állatkert létesítésével párhuzamosan pedig a régi füvészkertet is polgári botanikus kertté alakították, sőt, az ügyet összekapcsolták a Nemzeti Természetrajzi Múzeum (Muséum national d’histoire naturelle) megszervezésével is.
Ugyancsak polgári kezdeményezésre született a Londoni Állatkert is. Ennek magva az 1788-ban létrehozott Linnean Society volt, amelyen belül a 19. század elejére külön zoológiai asztaltársaság alakult ki. Ennek tagjai, köztük Thomas Stanford Raffles és Joseph Banks (aki James Cook első déltengeri expedícióján is részt vett) többször is beszélgettek arról, hogy a párizsi példa nyomán Londonban is érdemes lenne létrehozni egy újkori értelemben vett állatkertet. Udvari állatsereglet ugyan volt az angol fővárosban már 13. század óta, méghozzá a Tower tövében, ez azonban egyáltalán volt korszerű, tudományos intézménynek nevezhető. A polgári állatkert életre hívásához megalapították a Londoni Állattani Társaságot (Zoological Society of London), s ennek keretein belül kerülhetett sor az állatkert életre hívására. A Regent’s Park területén létrehozott állatkert végül 1828-ban nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt.
Párizs és London után több más európai városban is állatkerteket létesítettek. 1831-ben Dublin, 1835-ben Bristol, 1838-ban Amszterdam, 1843-ban Antwerpen, 1844-ben pedig Berlin városában került sor állatkertek alapítására. Ezeket javarészt tudományos testületek hozták létre, alapvetően polgári kezdeményezésként, még akkor is, ha a védnökséget sokszor uralkodók vállalták el.
