Inter arma silent musae – azaz fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Így tartja a régi latin mondás, amely arra utal, hogy a háborús idők nem kedveznek a művészeteknek és a tudományoknak, az emberi művelődésnek és általában a normális életnek. Ez természetesen az állatkertekre is igaz: a történelem folyamán a háborúk az állatkertekre is nehéz időket, s gyakran szó szerint pusztulást hoztak.
A Fővárosi Állat- és Növénykertnek a második világháború végén, Budapest ostromakor kellett szembenéznie történetének legnagyobb megpróbáltatásával. Ennek éppen hetven esztendeje, s emiatt úgy gondoltuk, hogy érdemes felelevenítenünk, mi történt az Állatkertben 1944 és 1945 fordulóján. Háromrészes cikksorozatunk mostani első részében az ostromot közvetlenül megelőző időkről, illetve a légitámadások következményeiről esik szó.
Mint ismeretes, Magyarország majdnem két évvel a háború kitörése után, 1941-ben lett hadviselő fél. Az ország területén azonban az első években nemigen voltak harci cselekmények. Az élet persze igen sok területen nehezebb lett, ami az Állatkertet is érintette. A dolgozók egy részét behívták katonának, s helyettük sokszor az itthon maradt családtagok vállalták át a munkát – miközben persze aggódhattak a fronton szolgáló hozzátartozóik miatt. A működés biztosítása, a kert lakóinak ellátása is nehezebb lett. Egyes árucikkeket már 1941-ben is csak jegyre lehetett kapni, s különösen nagy nehézséget jelentett az országhatárokon túlról érkező áruk, például a fókák és a pingvinek által igényelt tengeri halak, vagy a sok állat étapján szereplő déligyümölcsök beszerzése. De gondot jelentett a tengervíz utánpótlás is.
Mindezek ellenére az Állatkertet 1944-ig alig-alig érintette meg a háború szele. A kert nyitva állt a látogatók előtt, s különösen sokan voltak vasárnaponként, amikor a belépő a felnőtteknek 1 pengő 20 fillér helyett 90 fillér, a gyermekeknek pedig 60 fillér helyett 50 fillérbe került. Gyakran megesett, hogy az eltávozáson lévő honvédek, vagy a sebesülésük miatt hazakerült frontkatonák látogatták a kertet: nekik az Állatkert külön kedvezményekkel igyekezett segíteni. Azok a honvédek pedig, akik a fronton harcoltak, időnként kérdéseikkel fordultak az intézményhez. Többször is megesett, hogy az Állatkert napi postájával egy-egy zöld táborilap is érkezett, amelyben egyik vagy másik frontkatona az iránt érdeklődött, hogy milyen állat lehetett az, amit a hazájától távol, a harcok közötti szünetben látott.
Időnként még az is megesett, hogy az állatállomány épp a háború következtében gyarapodott. 1944 februárjában például az egyik táborilap, amelyet egy bizonyos B. ezredes (sajnos a teljes neve nem maradt fenn) írt, arról tájékoztatta az Állatkert igazgatóságát, hogy egy hadizsákmányként a birtokukba került tevét ajándékoznának a kertnek. Mint kiderült, az állatot még az előző ősszel, egy erdőben találták a magyar katonák. Valószínűleg a szovjet csapatok használták málhás állatként, de kénytelenek voltak hátrahagyni. A honvédek Jónásnak nevezték el az állatot, s csakhamar az egész ezred kedvencévé vált. Az ajándékképpen felajánlott teve szállítására a vezérkartól kellett engedélyt kérni, amelyet csakhamar meg is kaptak, így az állat Bíró János honvéd kíséretében február 25-ére meg is érkezett az Állatkertbe. Mivel kiderült, hogy Jónás történetesen kanca teve, sürgősen a Katja névre „keresztelték” át.
Jóllehet a propaganda a hadi helyzetet sokkal optimistábban festette le a valóságosnál, Nádler Herbert, az Állatkert akkori igazgatója számított arra, hogy a dolgok hamarosan sokkal rosszabbra fordulnak. Ezért különböző készleteket igyekezett létrehozni takarmányból, tüzelőből, illetve az esetleges károk kijavításához faanyagból, és – amennyire lehetett – ablaküvegekből is. Mivel a megfelelő mennyiségű és minőségű takarmányt a piacon ekkorra már nem mindig lehetett beszerezni, a kert vezetése megszervezte a takarmánynövények egy részének saját erőből történő megtermesztését is. Az Állatkertnek a Duna árterén és a rákosi réteken is volt egy-egy földbérlete. Az előbbiről kaszált sásos szénát elsősorban a vízilovaknak szánták, az utóbbin pedig lucernát, zabos bükkönyt, rozsos bükkönyt és szudánifüvet termesztettek a zsiráfok, elefántok és más nagy testű növényevők részére. Még az Állatkert területének egyes részeit, például a korábban ott működő teniszpályát is felszántották, hogy ott takarmánynövényeket termeljenek. Így, ha a piacon éppen hiány volt valamelyik takarmányféleségből, az Állatkert azt saját termeléséből tudta kipótolni.
A takarmányozás problémái mellett a másik fő gondot 1944 derekán a légoltalom megszervezése jelentette. Budapestet először április 3-án bombázták a szövetséges repülőgépek, s ettől kezdve egészen ősz végéig rendszeresen feltűntek a főváros egén az amerikai és brit bombázók. Jóllehet elsősorban katonai célpontokat, gyárakat, illetve az infrastruktúra létesítményeit támadták, a dolog természetéből adódóan a polgári lakosság is sokat szenvedett ezektől a bombatámadásoktól. Az Állatkertben ráadásul komoly problémát jelentett, hogy sem a kert területén, sem annak közelében nem volt olyan óvóhely, ahová például a látogatók a légoltalmi riadó idején behúzódhattak volna. A gazdasági udvarban, a szolgálati lakásokat befogadó épület pincéjében ugyan volt egy kis óvóhely, de ez az épület lakóit is alig tudta befogadni. Ezért a kertben éjjel-nappal rádiószolgálat működött, hogy a közönséget és a dolgozókat kellő időben a tulajdonképpeni riadó, tehát a szirénák bekapcsolása előtt értesíthessék a közeledő légiveszélyről. Ilyenkor a látogatóknak el kellett hagyni az Állatkertet, a dolgozóknak pedig „légó” szolgálatra kellett jelentkezniük a kert légoltalmi parancsnokánál. Intézkedéseket dolgoztak ki arra az esetre is, ha a bombázásban tönkrement ketrecekből esetleg kiszabadulnának az állatok. Ezért a gondozóknál nemcsak vödör, ásó és lapát, hanem hálók és más befogóeszközök, végszükség esetére pedig éles lőfegyver is volt (altatópuska ekkoriban még nem létezett). A szirénák hangjára a gondozók az állatházakba terelték az állatokat, a tulajdonképpeni légitámadás ideje alatt pedig a szolgálatos munkatársak a Nagyszikla belsejébe húzódtak, hogy a repeszek ellen védve legyenek.
A tavasz végén és a nyár folyamán több légitámadásra is sor került, de ekkor még nem érték komolyabb károk az Állatkertet. Az állatok egy része azonban magától értetődően reagált a szirénák hangjára, illetve a kezdetben még csak távoli robbanásokra. A Nagy-tó madarai hangot is adtak a nyugtalanságuknak, a farkasok pedig együtt üvöltöttek a légoltalmi szirénákkal. Sziám, a matuzsálemi korú elefánt az első légiriadókat még nyugodtan tűrte, de amikor július 2-án a szövetséges bombázók (717 darab B-24-es „Liberator” és B-17-es „Flying Fortress”) egyéb célok mellett a Rákosrendező, illetve a Nyugati pályaudvar rendezővágányait támadták az Állatkert közvetlen szomszédságában, zengő üvöltéssel fejezte ki nemtetszését. Megriadt a nőstény elefánt, Malah is, főleg akkor, amikor a légnyomás betörte az istálló feletti tetőablakot, úgy, hogy a cserepek egyenesen Malah hátára estek. Amikor rendszeresek voltak a légitámadások, a vízilovakat általában ki sem engedték a kifutóra, mert riadó idején nehéz volt őket behívni az állatházba. Ha ugyanis a kifutón voltak a riadó kezdetekor, a légoltalmi szirénák visítása elől rendszerint a víz alá menekültek, s onnan nemigen lehetett őket előcsalogatni.
A nyár végéig szerencsére komoly veszteségre nem került sor, s az épületekben sem keletkezett helyreállíthatatlan kár. Főleg a szerteszálló repeszek okoztak gondot: megtépték a Szarvasház kifutóinak kerítését, betörtek néhány ablakot és tetőcserepeket vertek le. A légnyomás pedig itt-ott megrongálta a Pálmaház és a Majomház üvegezett tetejét.
Az első nagyobb csapás az 1944. szeptember 14-ére virradó éjjel történt. A brit-amerikai légitámadás egyik célja itt is a vasút volt, ám a bombák egy része a Városligetben ért földet. Ekkor kapott találatot a Közlekedési Múzeum is. Az Állatkert területére három bomba esett. Egy a ragadozó madarak, sasok és keselyűk röpdéje mellé, a másik a Kis-tóba. Romba dőlt az öt évvel korábban épült kisebbik madártelelő, s a környéken tartott szinte minden szárnyas elpusztult, köztük az Állatkert akkori legidősebb lakója, egy matuzsálemi korú kondor is. A madárgyűjtemény pusztítását egy harmadik, a kerítés vasút felőli oldalán, a sínek közt felrobbant légiakna végezte be. Légnyomása és repeszei a trópusi madarak telelőjét söpörték el. A Pálmaház üvegeinek jó része is betört. A harmadik bomba, amely ezen az éjszakán az Állatkert területére esett, a nilgau antilopok istállója mellett csapódott be: egy nilgau antilop, egy shetlandi póni és egy dámszarvas bika pusztult el.
Néhány nappal később, szeptember 17-én újabb angolszász légitámadásra került sor. Az amerikai légierő 8. légi hadseregének 209 gépe a Rákosrendező vágányait vette célba. A 486 tonnányi ledobott bombateher egy része azonban nem a vágányok között ért földet. Egy láncos bomba történetesen a gímszarvasok karámjának kerítése mellé hullott. A robbanás szerencsére egyetlen állat életét sem követelte, de a helyén egy óriási bombatölcsér keletkezett, elszakította az itt futó vezetékeket, a légnyomás pedig betörte a Majomház déli oldalának üvegeit. Egyébként az aznapi bombázás ideje alatt volt Budapest történetének leghosszabb légiriadója, a szirénák majdnem négy órán át visítottak.
Szeptember 19-én ismét bombák hullottak az Állatkertre. Egyikük a tevék kerítése mellé esett és megölt három lámát. Egy másik, kisebb bomba a Nagy-tó még megmaradt madarait pusztította el.
Októbertől a légitámadások abbamaradtak. Egyrészt politikai okokból, másrészt pedig azzal összefüggésben, hogy lezárult a szövetséges légierők „Frantic” fedőnevű hadművelet sorozata, amelynek részeként került sor a magyarországi célpontok három hónapon át tartó bombázására is.
A következő hetekben, október és november folyamán, de még december elején is viszonylagos nyugalom volt. Az Állatkert munkatársainak többsége úgy gondolta, a legnehezebb időszakon már túl vannak. A dolgozók figyelmét tehát elsősorban az foglalta le, hogy a bombázások során esett károkat – amennyire lehet – minél hamarabb, a téli fagyok beköszönte előtt kijavítsák. Üveget ugyan már nem lehetett szerezi, ezért az ablakokat deszkalapokkal szegezték be. Ez történt például a Pálmaház északi szárnyánál is, ahol akkoriban a krokodilok laktak.
Kevesen tudják, hogy Budapest második világháborús ostroma egyike volt a leghosszabb és legvéresebb nagyvárosi ostromainak az 1939-től 1945-ig tartó háborúban. Míg Sztálingrád (Volgográd), Leningrád (Szentpétervár), Varsó vagy Berlin ostromáról a háború kapcsán világszerte sok szó esik, s számos film is feldolgozta már történetüket, az egyáltalán nem számít köztudottnak, hogy a magyar fővárost mindent egybevetve 102 napon át ostromolták a szövetséges szovjet és román csapatok, s az ostrom igazán súlyos időszaka is ötven napon át tartott (miközben például Berlin ostroma két hétig tartott). Az európai nagyvárosok közül csak Sztálingrád és Leningrád volt tovább ostrom alatt, előbbi 63 napig, utóbbi pedig majdnem három évig. Leningrádban azonban nem voltak utcai harcok (helyette blokád alá vonták a várost), Sztálingrádból pedig előzetesen kitelepítették a polgári lakosságot. Ezzel szemben Budapesten 800 ezer polgári személy próbálta túlélni a heves harcokat.
Arról, hogy a hadviselő felek Budapestet nyílt városnak fogadják el – amint az például Párizs és sok más európai nagyváros esetében történt, a korabeli helyzetben szó sem lehetett. Magyarországot ugyanis még márciusban megszállták a német katonai erők, az ország vezetése pedig a nyilasok kezébe került. A német hadvezetés Budapestet „erődnek” (Festung Budapest) nyilvánította, tekintet nélkül a védelmi lehetőségekre és a polgári lakosság nagy számára.
Sztálin október 28-án adta ki a parancsot a Budapest elleni támadás megindítására. November második hetében a Vörös Hadsereg alakulatai már Soroksárt és Vecsést támadták, karácsonyra pedig szinte teljesen bekerítették a várost, és minden irányból elérték annak külső kerületeit. December 25-én kora délután a János-hegy kilátóján már vörös zászló lobogott.
Az Állatkertben az ostrom kezdetét – az ágyúzás és a robbanások távolról hallatszó robajától eltekintve – az a gránát jelentette, amely december 13-án reggel csapódott be a takarmányraktárba. Az időpont nem véletlen, hiszen a szovjet csapatok, mindenekelőtt a 30. lövész hadtest több hadosztálya és a 39. páncélos dandár ekkoriban érte el Mogyoród térségét. Légvonalban tehát csak 17 kilométerre voltak az Állatkerttől, amely így a szovjet tüzérségi eszközök lőtávolán belülre került. A következő másfél hétben a vöröskatonák csak keveset haladtak előre, s az Állatkert sem kapott találatot. Karácsonykor azonban megkezdték az előretörést, s ettől kezdve a kert területe is a szó szoros értelmében csatatérré vált. Karácsony első napán például a lovaglótérbe csapódott gránát, a Majomház mellé pedig bomba esett.
A következő napokban a gránátok, lövedékek, bombák becsapódása rendszeressé vált, majd a front közeledtével a lövegek helyett aknavetőkkel vették tűz alá az Állatkertet, végül pedig sor került a kézifegyverekre is. A szovjetek január 10-én a Hungária körútnál jártak, másnap pedig a frontvonal már az Állatkert területén húzódott. A harcoló katonák a bombatölcsérekben és a romok között kerestek fedezéket, itt foglaltak el lőállást és állítottak fel rögtönzött géppuskafészkeket. A front előrehaladása átmenetileg megállt, a kert területén elkeseredett harc alakult ki. A legnehezebb órák végül január 13-án értek véget, amikor a szovjetek előretörtek egészen a Bajza utca vonaláig.
Mire a front áthaladt az Állatkerten, az állatok többsége odaveszett. Egy részük közvetlenül a fegyverek, golyók, robbanások, repeszek, illetve a légnyomás és a tűz miatt pusztult el. A fából épült Bölényházra gyújtóbomba esett, az állatok bennégtek a lángok között. A szintén találatot kapott Zsiráfház lakói is mind elpusztultak, s Sziám, a legendás elefánt halálát is a légnyomás, illetve az általa okozott belső vérzés okozta.
Voltak azonban olyan állatok is, amelyek egyszerűen azért pusztultak el, mert nem lehetett a számukra szükséges hőmérsékletet, vagy takarmányt biztosítani. A takarmányraktárt már az ostrom kezdetén találat érte, de ha volt is mit adni az állatoknak, a legsúlyosabb harcok idején maga az etetés is életveszélyes volt. Voltak olyan állatgondozók, akik végül az életüket áldozták fel, amikor az állatok etetésére indultak. A harcokban a fűtés biztosítása is nehézségeket okozott. A betört ablakokon, kiszakadt ajtókon és a falakon ütött réseken keresztül jeges szél fújta át az állatházakat, közben pedig alig volt mivel fűteni, és sok helyen maga a kazán is tönkrement. Így például a Pálmaház északi szárnyában lakó krokodilok a januári jeges hidegben egyszerűen belefagytak a medencéjükbe.
A háború zűravarában a rend fenntartása és a vagyonvédelem is teljesen reménytelen vállalkozásnak tűnt, így a fosztogatók ellen sem lehetett túl sokat tenni. Áldozataik rendszerint a még életben maradt, ehető állatok voltak. Budapest lakossága ugyanis az ostrom végére – a közellátás szétesésével – a szó szoros értelmében éhezett. A környék lakói így késekkel, bárdokkal felszerelkezve rohanták meg az Állatkertet, és mindent elvittek, ami egy kicsit is ehető volt. Így végezték a racka juhok, a lovak, a szarvasok, az őzek, de még az antilopok és a kenguruk egy része is. Az akvárium üvegeit puskatussal törték be, s a kiömlő tengervízből összefogdosott halakat vitték el megenni.
Sajátos tény, hogy értelmetlen vandalizmusra és lopásra is sor került, amelyet nem lehet sem az az éhségre, sem a túlélési ösztönre fogni. Az akvárium berendezéseit, a motorokat, a kapcsolótáblák műszereit, a vizet levegőztető berendezéseket például részben tönkretették, részben pedig elvitték ismeretlen személyek (érdekes módon hasonló jelenséget tapasztaltak a közeli Mezőgazdasági Múzeumban is, ahol például a mezőgazdasági gépek modelljeit tették tönkre és hordták széjjel).
A pusztulás minden téren csaknem teljes volt. Nemcsak az állatok többsége lett oda, hanem a kert épületeinek jó része is tönkrement. Néhány épület teljesen elpusztult, a Pálmaház vascsontvázából szinte az összes üveg hiányzott, s a műsziklákon is hatalmas lyukak éktelenkedtek. Ez volt a helyzet 1945. január 15-én, amikor az Állatkertet maga mögött hagyó front már a Nagykörút vonalánál húzódott.
