Amikor 1956-ban Anghi Csaba az Állatkert élére került, egyik első intézkedésként minden tekintetben felmérte az intézmény akkori helyzetét és állapotát. Ma már szinte hihetetlen, hogy milyen rengeteg tényező korlátozta az ésszerű működést. A gazdálkodásban igen sok volt a megkötöttség, az úgynevezett póthitelkérelmeket a főhatóság a működést akadályozó komótossággal intézte. A külső erőforrással elvégeztetett munkák ügyében nem lehetett árajánlat alapján akárkihez, csakis az „illetékes” állami vállalathoz fordulni. Az állatbeszerzésekhez nem lehetett valutát szerezni, s egyébként sem lehetett az állatvásárlásokat és cseréket állatkertek között intézni, hanem kötelezően közbe kellett iktatni egy másik „illetékes” állami vállalatot, a Terimpexet, amely eredetileg a gazdasági haszonállatok tenyésztésében a tenyészállatok exportjával és importjával foglalkozott.
A nehézségeket összefoglalva beszámolót készített a főhatóságnak a lehetetlen állapotokról, néha olyan szarkazmussal fogalmazva, ami abban az időben nem volt igazán biztonságos dolog. Ám érdekes módon Anghi beadványa meghallgatásra talált a főhatóságnál, s ha nem is sikerült minden nehézséget felszámolni, az Állatkert működésének körülményei sokat javultak, illetve sokkal ésszerűbbé váltak a viszonyok. Az intézmény tudományos intézeti címet is kapott. Az új idők jele hamarosan a főbejáraton is feltűnt, ugyanis az „Állatkert” mellett megjelent a neonbetűs „Zoo” felirat is. Az állatkertek világszerte használatos nemzetközi elnevezése azonban ebben az időben még nem volt közismert, sokan 200-nak olvasták a feliratot.
A szükséges alapok megteremtése után az intézmény középvezetőinek kérdését kellett rendezni. Annál is inkább, mert Bástyai Lóránt, a Madárosztály vezetője, illetve Somogyi József főkertész külföldre távoztak. Anghi az egyes gyűjteményi részlegek élére fiatal szakembereket nevezett ki, köztük Orbányi Ivánt (Emlősosztály), Fodor Tamást (Madárosztály), Pénzes Bethent (Akvárium-Terrárium Osztály) és Kiáczné Sulyok Máriát (Botanikai Osztály). Ugyancsak ebben a korszakban lett az Állatkert munkatársa több más olyan szakember is, aki később évtizedeken át tevékenykedett az intézményben. Például Fischer Antal, Pápai István, Sesztai Sándor, Bogsch Ilma, Kapocsy György és Csépányi Balázs is.
Komoly energiát fektettek az állattartó helyek, épületek és más létesítmények megújítására. Bár a háborús pusztítások hivatalosan mind ki voltak javítva, s elvben a néhány évvel korábban újra megnyitott Pálmaház volt a kert utolsó romos épülete, a valóságban itt-ott még mindig bele lehetett futni a háború nyomaiba. A lebombázott Bivalyház helyén csak hevenyészett tetővel ellátott romos falak voltak, az építmény „szarvasmarhaházként” működött. Az ugyancsak lebombázott Zsiráfház szintén vigasztalan képet mutatott, és természetesen zsiráfok sem voltak benne. Megkezdték tehát a kijavításokat, tatarozásokat, sőt, egyes helyeken teljesen új állatházakat is építettek. Például a Bivalyház romjainak helyére teljesen új Bölényházat emeltek, amely 1963-ban készült el. De új létesítmény volt a Japánkert is, amelynek létesítéséhez sokat kellett harcolnia az Állatkertnek. A második világháború utáni időkben ugyanis ezen a helyen évekig a szabadtéri színpad működött. A színpadon kétségtelenül színvonalas előadásokat tartottak, ám a dolog az Állatkert érdekei ellenében folyt, mivel a jövedelmet a Filharmónia Vállalat aratta le, viszont az Állatkert takaríthatta a területet.
A fejlesztések, beruházások mellett persze új állatok beszerzésére, a meglévő jószágok életkörülményeinek, takarmányozásának jobbítására is komoly figyelmet fordítottak, akik ezt egyre gyakoribbá, sőt rendszeressé váló szaporulattal hálálták meg. Példának okáért az elefántoknál 1956-ban és 1961-ben is született egy-egy borjú.
A tudományos munka is új lendületet kapott, ráadásul a kutatási eredményeket azonnal alkalmazták is az Állatkert napi működésében. Egy Anghi Csaba vezette kutatásban például azt vizsgálták, hogy a látogatók, mint környezethatás, milyen hatással vannak az állatkerti majmok egészségi állapotára. Ez fontos szempont volt, mert akkoriban a férőhelyek mélysége még nem volt túl nagy, így a közönség jelenléte stressz-faktorként hatott a majmokra, a bedobált természetszerűtlen ennivaló emésztőszervi problémákat okozott, az akkoriban népbetegségnek számító TBC-t pedig a majmok is elkaphatták például a perecre rátüsszentő, majd azt a majmok közé behajító látogatóktól. Miután a kutatásokból számszerűsíthető módon kiderültek ennek a környezethatásnak a dimenziói, a Majomház belső terében üveg válaszfalat szeretlek fel a közönség és az állatok közé. A látogatócsarnok közepére pedig egy kis tavacska került, amely kellően felfrissítette a levegőt az épület belső terében.
Meg kell emlékezni még a közművelődési, ismeretterjesztő munkáról, amely ebben az időben ugyancsak új lendületet kapott! Lecserélték a korábbi ismertető, tájékoztató táblákat, rendszeresen szerveztek ismeretterjesztő előadásokat, a Madártelelő folyosóján pedig időszaki kiállításoknak adott otthont. Ekkor indultak meg az állatkerti szakkörök is, az Állatkert híreit pedig rendszeresen megjelentették előbb az Élővilág, majd a Búvár folyóirat hasábjain. Ezzel párhuzamosan elindult az Állatkert ismeretterjesztő füzetsorozata is, amelynek 1967-ig összesen 26 száma látott napvilágot.
