Állatkertünk egykori népszerű, de mára idejét múlt látványossága volt az állatóvoda. A kifejezés talán még ma is ismerős lehet sokaknak, de arra már csak kevesen emlékeznek, hogy milyen volt valójában. A kertünk megnyitásának 160. évfordulója alkalmából indított jubileumi emlékév múltidéző cikksorozatának ebben a részében az régi állatóvodáról mesélünk.
Többször is szó volt már arról az elmúlt hónapokban, hogy Állatkertünk idén, 2026-ban ünnepli megnyitásának 160. évfordulóját. Ez alkalomból jubileumi emlékévet indítottunk, amelynek részeként az év során sokféle programot, rendezvényt szerveztünk, és itt a weboldalon is rendszeresen teszünk közzé olyan tartalmakat, amelyek intézményünk gazdag múltját, történetét idézik fel. Írtunk például arról, milyen volt a régi Állatkert a téli hónapokban, hogy 160 év alatt hogyan fejlődtek az állatkerti ismeretterjesztő táblák, meg hogy milyen jelentős múltra tekint vissza nálunk a nyulak védelme. Volt szó arról is, mit mesélnek a régi térképek az Állatkert területének változásáról, és hogy miként került félhektárnyi állatkerti terület a mai Fővárosi Nagycirkuszhoz. Felidéztük az Állatkert területén a múltban bemutatott őslénytani látnivalókat, és egy-egy évforduló kapcsán megemlékeztünk Hutÿra Ferenc állatorvosról és Anghi Csabáról, Állatkertünk egykori főigazgatójáról is.
Nemrégiben, az október 23-i hosszú hétvégén egy olyan kiállítást láthatott az Állatkertünket felkereső nagyközönség, amely azt mutatta be, milyen volt az Állatkert 1956-ban. A kiállítás egyik tablója az állatóvodáról szólt, néhány korabeli fényképpel illusztrálva. Mivel úgy láttuk, többeket is érdekelt ez a téma, ezért arra gondoltunk, itt a weboldalon is érdemes felidézni, mi is volt az állatóvoda, és miért nem láthat ilyesmit napjaink látogatója.
A történet azután kezdődött, hogy az Állatkert három éven át tartó újjáépítés után 1912 májusában ismét megnyílt a nagyközönség előtt. Az akkoriban igen korszerűnek számító kertben egyrészt kifejezetten sokféle állatot lehetett látni, másrészt ezek közül jó néhány igen hamar szaporodni is kezdett. Ezért már 1913-ban annyi kisállat volt az Állatkertben, hogy a vezetőségnek az az ötlete támadt, jó lenne őket egyetlen közös kifutóban bemutatni. Ehhez persze tudni kell, hogy a korabeli állatkertekben, így nálunk is, ha volt is időnként szaporulat az állatoknál, ritkán fordult elő, hogy a szülők, vagy az anyaállat problémamentesen fel tudták őket nevelni. Ezért a kisállatokat igen gyakran dajkásítani kellett, például egy szoptatós dajkakutyával, vagy pedig az állatgondozók cumisüveggel táplálták őket. Vagyis nem az volt a helyzet, mint manapság, hogy a kisállatok rendszerint ugyanúgy cseperednek fel az Állatkertben, anyjuk, szüleik gondoskodása mellett, mint ahogyan normál esetben a természetben is. Hanem az állatkölykök rendszerint amúgy is a gondozókra voltak rászorulva.
Az állatóvodának elnevezett bemutatóhely nagyon hamar népszerűvé vált, a közönség odáig volt az együtt hancúrozó oroszlán- és tigriskölykök, medvebocsok, őzikék és kisbárányok látványáért. Ma úgy mondanánk, kimaxolták a cukiságfaktort. A dologban kétségkívül volt valami idilli, sőt biblikus is, hiszen az állatóvoda mintha az Édenkertet, vagy az Izajás/Ézsaiás próféta jövendöléseiben szereplő víziót jelenítené meg, ahol a farkas együtt lakik a báránnyal, a párduc meg a kecskegidával, és a borjú is együtt legel az ifjú oroszlánnal.
A dolog persze nem működött egyszerűen, még úgy sem, ha az állatok természetesen csak a nappali órákban voltak együtt, folyamatos állatgondozói felügyelet mellett. Ugyanakkor nyilvánvaló dolog, hogy a ragadozó kölykök túlságosan temperamentumosan próbáltak játszani a bárányokkal és őzgidákkal, ami egy idő után mindenféle problémákat, sőt sérüléseket okozott. A közönség ilyenkor úgy értelmezte a látottakat, hogy a medvebocsok vagy oroszlánkölykök rosszalkodnak, túl durván játszanak, de úgy gondolták, hogy ez csak pillanatnyi rosszalkodás, marakodás, nézeteltérés, amit majd az állatóvoda lakóira felügyelő gondozó a maga tekintélyével elsimít. Pedig a valóságban egyszerűen csak arról a természetes különbségről van szó, ami ragadozók és a különféle növényevők között fennáll.
Az 1950-es években is létezett még állatóvoda, de már 1957-ben az Állatkert előző évben kinevezett új főigazgatója, Anghi Csaba egy vitaindító cikket jelentetett meg az Élővilág folyóirat hasábjain, amelyben arról írt, hogy állatkerti szakemberként korszerűtlennek, az állatokra nézve veszélyesnek, és szemléleti, ismeretterjesztési szempontból is helytelennek tartja az állatóvoda intézményét, de kíváncsi a nyilvánosság ezzel kapcsolatos véleményére, hogy társadalmi konszenzus alapján döntsenek az állatóvoda jövőjéről. A témához a korabeli közélet számos képviselője szólt hozzá, többek között Dékány András író is.
Az 1950-es évek végén és az 1960-as években a klasszikus állatóvodát nem erőltették tovább, de az 1970-es években egy ideig még újra létrehozták. A kisállatok számára fenntartott, viszonylag tágas kifutó épp az Állatkert közepén volt. De az 1980-as évekre az állatóvoda minden tekintetben korszerűtlenné vált. Ráadásul ekkorra már egyre ritkább lett, hogy a kisállatok felnevelésébe a gondozóknak is be kellett segíteniük, mert addigra már megvoltak a feltételei annak, hogy az anyaállatok maguk is sikeresen felneveljék utódaikat.
Az egykori állatóvoda helyét az 1980-as évekre a bundermajmok számára alakítottuk át, 2000-ben itt kapott helyet az Állatkert első lepkekertje, utána pedig a kifutó helyén egy kies sziget-kifutó létestült, amelyet azóta is az aranyhasú mangábék laknak. Így mára az állatóvodára csupán néhány régi fénykép emlékeztet, és persze maga a kifejezés, amely még mindig él a köztudatban, jóllehet egyre kevesebben vannak, akik valóban láttak is ilyen bemutatóhelyet.
