Szerelmes állatvilág 2021. február 13.

Néhány évvel ezelőtt, amikor egy alkalommal szóba hoztuk az állatok szerelmi életét, rosszalló levelet kaptunk, amelyben valaki azt kifogásolta, hogy miért használjuk a szerelem szót az állatokkal összefüggésben. A levélíró úgy gondolta, a szerelem szó használatának csak az emberekkel kapcsolatban van helye. Azt persze nem vitatja senki, hogy az állatok élete, viselkedése, társas élete és párválasztási szokásai gyakran egész mások, mint az emberé, már csak azért is, mert az állatvilágon belül e tekintetben is nagy a változatosság. És persze az is igaz, hogy az ember hajlamos az állatok életét emberi szemszögből látni és értelmezni. De úgy véljük, ha a nagy német ismeretterjesztő író, s a természetvédelem gondolatának egyik korai szorgalmazója, Wilhelm Bölsche háromkötetes, az ismeretterjesztő tartalma mellett igazi irodalmi értékű könyvet írhatott „Szerelem az élők világában címmel" (magyarul többször is kiadták, legelőször 1910-ben), és Herbert Wendt hasonló témában írt, ám igen sok tudománytörténeti kiegészítéssel is ellátott könyvének is a „Szerelmi élet az állatvilágban" címet adta (magyar nyelven 1965-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál), akkor talán mi is írhatunk erről a témáról a fenti cím alatt.

Ha az ember szemszögéből indulunk ki, a monogám párokat gondolhatjuk az állatok szerelmi élete alapjának. Ez azonban az állatvilágban nincs feltétlenül így. Vannak persze olyan állatok, akik életre szóló párkapcsolatot kötnek. Ilyenek például az Állatkertünkben is látható, sőt rendszeresen szaporodó fekete hattyúk. Ennél a fajnál a kutatások szerint 6 % körüli a „válási arány". Egyébként pedig a szülőpár mindkét tagja részt a tojások kiköltésében, illetve a fiókák körüli teendőkben is. Ezt láthatjuk a mi fekete hattyúinknál, Éduánál és Eduárdnál is.

Vannak olyan állatfajok is, ahol inkább a háremtartás a szokás. Ilyenkor egy hímhez több nőstény is tartozik. Tulajdonképpen ezt láthatjuk a gorilláknál is: az Állatkertünkben az idők során világra jött öt gorillagyerek két különböző anyától, de ugyanattól az apától született. Hasonló a helyzet a kormos kengurunak is nevezett nyugati szürke óriáskenguruknál, ahol az elmúlt években világra jött „zsebibabák" több különböző anyától, de ugyanattól a Hamlet nevű, egy dániai állatkertből érkezett apától származnak. Háremet tartanak a galléros páviánok is, akiknek érdekes csoportszerkezetéről decemberben, a páviánok világnapján már szót ejtettünk.

Nemcsak többnejűség, hanem többférjűség is előfordul az állatvilágban! Ez jellemző például az „Állatok akcióban" című etológiai bemutatónkban is szereplő Harris-héjákra is.

És persze léteznek szép számmal olyan állatok is, akik sem a monogám, sem a poligám kapcsolatokat nem kedvelik, hanem életüket inkább magányosan élik, s a nőstények és a hímek inkább csak a párzási időben, alkalmilag találkoznak. Ez az életmód jellemzi például a jegesmedvéket, ahol a nőstények egyedül nevelik a bocsaikat. A külön utakon járás, illetve a tartós kapcsolat hiánya ennél a fajnál elsősorban a sarkvidékek zord körülményeire vezethető vissza: a táplálékforrások annyira elszórtan fordulnak elő, hogy ha több felnőtt együtt járna táplálék után, nem jutna elegendő mindannyiuknak. Így a jegesmedvék a természetben csak akkor verődnek össze nagyobb csoportokba, ha valamilyen messzire szagló táplálékhoz, mondjuk egy elpusztult bálna teteméhez csalja őket az éhség. Egyébként azonban inkább kerülik egymást. Különösen igaz ez a bocsot nevelő anyákra, ugyanis a jegesmedvéknél a kannibalizmus sem ritka, így az anyaállat okkal féltheti utódait egy másik jegesmedvétől.

Nagyon érdekes, amit elefántjainknál tapasztalhatunk. Ezekre az állatokra ugyanis a természetben eredendően az jellemző, hogy csak a nőstények, és a még nem ivarérett fiatalok alkotják a csordákat, amelyeket egy idősebb, tapasztaltabb nőstény szokott vezetni. A hímek külön utakon, többnyire magányosan járnak, bár a fiatalabb hímek néha legénycsapatokba verődnek. És normál körülmények között csak párzási időszakban találkoznak a nőstényekkel. Ez persze azt is jelenti, hogy az elefántoknál a hímek nemigen vesznek részt a családi életben, az utódok nevelésében. Sőt, a hímek még akár veszélyesek is lehetnek a fiatalokra. A fentiekhez képest a mi elefánt apukánk, Assam igazi mintaapának számít: elég csak megnézni az elefántcsalád strandolásáról készített kisfilmünket.

Az állatvilágban a hímek a legkülönbözőbb módokon versengenek azért, hogy meghódítsák a kiszemelt nőstényt. Sok fajnál a hímek erejükkel és a csoport rangsorában elfoglalt pozíciójukkal keltik fel a nőstények érdeklődését. Más állatok az általuk birtokolt territóriummal, „földbirtokkal" hódítanak. Megint mások a külsejükkel, vagy különleges udvarlási szokásaikkal. A legtipikusabb, legismertebb példa talán az, amikor a pávakakasok díszes tollazatukkal teszik a szépet: ilyen jeleneteket gyakran láthatnak a mi Állatkertünkben sétáló látogatók is.

Az állatok szerelmi életét tanulmányozva sok hasonlóságot és sok különbséget is láthatunk az emberek szerelmi életéhez képest. Egyes fajoknál a hasonlóság több, másoknál inkább a különbségek a jellemzőbbek. De ha az önfeledten játszó óriásvidra párt látjuk, akiknek egyébként nemrég születtek kölykeik, vagy az elefántcsalád már említett közös pancsolását, esetleg azt, ahogy a nagymacskák „puszit" adnak egymásnak, tagadhatatlanul az állatokok egymás iránti szeretetének lehetünk tanúi.

Kíváncsi vagy, hogy mi történt mostanában még az Állatkertben? Ide kattintva elolvashatod további híreinket.